Mickey webnaplója

A franciák érkezése mindig katartikus élmény. Kb. 12 órai autóút rázkódásával a hátuk mögött heverednek el, ki-ki hol érzi jobban magát. Kezdik a kanapén, folytatják a megágyazott helyeken, melyeket előre hűtünk a kánikula miatt. Nem készítettem alvós képeket idén. Ugyanúgy szenderedtek el, mint egy éve. Talán még abban a sorrendben is. A kipakolás ráér. A nappali szekrénysora mentén csomagok sorakoznak végig. Míg ébren vannak, készítek róluk a konyha sarkában egy fotót, mert valamiért oda gyülekeztek. A fiúké az a szoba, ahol a gépem áll, ahol a wi-fi madzagja rögzítve. Asztalomon egy joy-stick, egy fülhallgató, egy drót nélküli egér, egy laptop. Valahol mögötte a saját egerem, billentyűzetem. Időben kimenekítettem mindent, amire szükségem lehet itt tartózkodásuk idején. Amíg a fiúk ülnek a PC-jük előtt, addig nincs lehetőségem az írásra. Ez bele van kalkulálva a történésekbe. Ebédkor Tücsi szól, hogy most szabad a gép, nem ül senki előtte, hiszen esznek. Ám a kicsike, Domi, a mi hálónkban alszik. A szoba ajtaja csukva, be nem megyek az olvasószemüvegemért. Írás halasztva. Tízen ülünk különben az ebédlőasztal körül, Domi ugye még nem, és különben is alszik. Később lemegy a társaság a játszótérre, mert elborul az idő. Kicsit alábbhagy a hőség. Bemegyek a hálóba az olvasószemüvegért. Nem találom. De az átadóablakban igen, a szalvéták alatt van a tartóban. Nem is értem, hogy jöttem rá, hogy ott lehet. Átmenetileg félrekotrok mindent az asztalomon, hogy hozzáférjek a gépemhez.
Íme, készül a mai poszt.
Tegnap vacsora közben megkérdeztem Éva-tolmácson keresztül a nagy fiúkat, hogy milyennek látják ezt az országot, hiszen csecsemőkoruk óta minden nyáron ellátogatnak hozzánk néhány hónapra, néhány hétre. Matyi elmondja. Éva lefordítja. Jó benyomásokról számol be, kicsit össze is veti saját országukkal. Nyugtázom a válaszát, és értékelem is.
Örülök neki, hogy megkérdeztem, mert oly ritkán kapnak olyan kérdéseket, amelyekre tárgyilagosan válaszolhatnak, és amire tudnak is felelni.   
Most Titihez fordul anyja: És te hogyan látod ezt az országot, a magyarokat. Titi poénnal üti el a kérdést. Sehogy se látom, mert nincs rajtam a szemüvegem.
Stimmel.
Ma nem az asztalnál, de a lakásban 13 fő próbált zenélni, játszani, repülőt dobálni, rajzolni, csúszni-mászni, hintázni. Három-négy korosztályhoz tartozó ember két nyelven szót érteni egymással. Egy kis előzetes edzés a közös nyaraláshoz. Azt hiszem, gond nélkül bírták-bírtuk, bírjuk egymást.
Levi repülőmodellje speciális műanyaghabból készült. A pillanatragasztó alig ragad meg rajta, talán kétkomponensűvel kellene megragasztani, mert kettétört.
Levente macska ügyességgel mászik. Utóbb a távfűtés cső felmenő ágán kísérletezett. Lefotóztam.        
És itt elszegem a beszámolómat, mert amilyen dunsztos az idő, perceken belül visszaérkezhet a társaság. Íróasztalomat visszaszolgáltatom átmeneti gazdáinak.
Ízelítő a Jób 28-ból. Az ember maga nem tehet szert bölcsességre.
„Van hely, ahol ezüstöt találnak, olyan hely is akad, hol aranyat mosnak. Föld mélyéről hozzák felszínre a vasat, és a kövekből rezet olvasztanak...  az ember (lenn) feltúrja utolsó zugáig a sziklakőzetet. Lámpás emberek kifúrják az aknát. ... kenyérgabona sarjadzik a földből, noha lent alatta tűzzel robbantanak. Sziklatömbben van a zafír lelőhelye, de még aranypor is található benne. Az ember áttöri a sziklát és tárnát nyit benne... s sok rejtett dolgot napvilágra hozott. De hát a bölcsesség – ez vajon honnét van, és az értelemnek hol a lelőhelye? Odavivő utat nem ismer az ember, nem lehet meglelni, nincs lakása, nem lehet megfizetni. Nem lehet becserélni... Honnan is származik tehát a bölcsesség, és az értelemnek hol a lelőhelye? Fátyol takarja minden élő elől, el van rejtve ... hallomásból tudunk róla. Egyedül az Isten ismer hozzá utat, egyedül ő tudja, hol a lelőhelye... Az embernek ... ennyit mondott: »Az Isten félelme, lásd, ez a bölcsesség, az okosság meg: kerülni a bűnt.«” Közöm. Vannak rejtett kincsek, melyek a föld méhéből előbányászhatók, miközben fent megterem a gabona, mit sem sejtve a lenti munkálatokról. De a bölcsesség igazán rejtve van előlünk, egyedül az Isten a tudója mindennek: Mindenható, Mindentudó és Gondviselő. A Bölcsesség könyvével azonos módon állapítja meg a szerző: Az istenfélelem a bölcsesség kezdete. Ez pedig arra int, hogy kerüljük a bűnt.
 

A zene könnyen bűvkörébe fog, és ott is tart. Meglepő módon jobban szeretem az egyféle zenéket csokorban hallgatni, mint egy kor sokféle stílusát. Ha Elvist kezdem felidézni a youtube jóvoltából, akkor letapadok kedvenc számai hallgatásánál, és megkeresgetem az ezelőtt jó 50 évvel felfedezett dalokat. Egészen bele tudok feledkezni Presley orgánumába. máskor a Beatles temperamentumos és jó kórushangzású slágrereibe... De nem csak ez a két kedvencem van. Ugyanígy szeretem hallgatni a The Shadowst és még sok mást, aki egykor megérintett és meghódított engem zenéjével. Ilyen volt a Seekers is, akiket ma hallgattam. Néhány gitár, egy nagybőgő, három fickó és a szólót éneklő lány ma is elbűvöl dalaival. Máskor Suzy Quattro és a Middle of the Road, és még tényleg oly sokan. Miért? Mert nekem szerethető muzsikát játszottak, legalábbis többnyire.
Egyszer elcsíptem egy társaságban hangoztatott véleményt, miszerint aki letapad egy stílusnál, egy kor zenéjénél, az nem tud fiatal maradni. Azt hiszem, hogy rám ez nem áll, még akkor se, ha a korábbi idők zenészeinek a slágerei közelebb állnak hozzám, mint sok mai zene a könnyű műfajból. Nem igaz, hogy semmi sem tetszik abból, amit ma művelnek a zenészek. Az viszont igaz, hogy az érzékek tobzódása, a felpörgetett ritmus, a techno unalmas tuc-tuca alig férkőzhet hozzám. Mindennek a mértéke az ember. Ha embernek való zenével kísértenek meg, a maiakat éppen úgy kedvelem, mint a korábban írtakat. De ha nem ütik meg a mértéket, akkor kikapcs.
Ha csak a saját korom divatos muzsikái tetszenének, akkor visszafelé is igaz volna: a korábban írt zenék élvezetének a kizárása. Magyarán, hogy időben visszafelé haladva, a korábban írt zenék sem tetszenének. De ez nem áll. Tetszenek Strauss polkái, keringői, tetszenek Chopin noktürnjei, tetszenek Louis Armstrong szólói, Bartók hallatlanul robusztus zongoradarabjai, Rácz Aladár Rameau cimbalomra való feldolgozásai. És tetszenek Arvo Pärt napjainkban írt darabjai is.
Kodálynak van igaza. Van jó zene és van rossz zene. A jó zene nem függ attól, hogy mikor írták, miként a rossz se. De az biztos, hogy hullámzást mutatnak az egyes korszakok. Időnként sok jó zene születik, időnként kevesebb.
Kicsit elkalandoztam a témától. A lényeg: Hallgassatok jó zenét, mert elmélyít, mert éltet, mert feltölt és élményt ad. Hogy kinek mi az elég jó, és mi nem az, az persze már meglehetősen személyfüggő.       
Ízelítő a Jób 27-ből. Jób folytatja: „Amint igaz, hogy él az Isten, ki elvette igazam, s a Mindenható keserűvé tette a szívem, addig amíg csak lélegzet van bennem, s Isten lehelete van az orromban, ajkam álnokságot addig biztos nem szól, sem a nyelvem nem mond hazugságot. Távol legyen tőlem, hogy nektek helyeseljek, ártatlanságomat nem adom fel holtig. Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Egyetlen napomért sem szégyenkezik szívem. Ellenségeim jussanak a gonoszok sorsára, ellenfeleim meg a bűnösökére! Mit remél a bűnös, mikor imádkozik, mikor fölemeli lelkét az Istenhez? Talán meghallgatja kiáltását Isten, amikor majd balsors szakad a nyakába? Örömét leli-e a Mindenhatóban, és mindig segítségül hívhatja az Istent? Elétek tárom az Isten tetteit, a Mindenható terveit nem tartom titokban, hiszen magatok is mindnyájan láttátok. Miért tápláltok tovább is hiú reménységet?
Cofár szól: Ezt a sorsot szánta Isten a gonosznak, Ha sok is a fia, kard várja őket, és nem lakhatik jól kenyérrel a sarjuk. Maradékaikat pestis viszi sírba, és az özvegyeik nem tartanak gyászt. Ha ezüstöt halmoz fel, mintha csak por volna, a ruhát csak sárnak rakja csomóba. Ő csak gyűjtögeti, de fel a jámbor ölti, az ezüstjét meg a tiszta örökli. A gazdag felnyitja a szemét, és már semmi sincs meg ... mint az árvíz, bajok zúdulnak rá, elfújja éjszaka a viharnak szele... menekülnie kell Isten hatalma elől.” Közöm. Jób állhatatos bajában. Néven nevezi állapotát, s mintegy megesküszik rá, hogy tartja magát életelveihez, Isten parancsaihoz. Indulatosan jegyzi meg, hogy a bűnös nem remélheti jó sorsát. Cofár folytatja, amit Jób elkezdett. Süketek párbeszéde ez. Úgy véli, Jób megkapta a magáét: hadakozás, éhség, dögvész, utódai elhalása, bajok leselkedtek rá, és nem kerülheti el sorsát. Korunkban is így van ez. A figyelmes meghallgatás ritka, mint a fehér holló. Már egy egyszerű Hogy vagy? – kérdésre sem kíváncsi többnyire, aki kérdezi. Még a válasz fogalmazgatása közben tér át más témára, amelynek köze nincs korábbi kérdéséhez.

Mekkora az a jövedelem, amire azt mondom, hogy elég? Van-e ennek felső határa? (Ha nincs, akkor állandósuló sztrájkokra mozgósít?)
Mit kell tudnia az elég jó mobilnak? Hány hónapig tartja magát egy típus?
Miért kell a legújabb okostelefon?
Hány csatorna fogása elég egy átlagos tévénéző igényeinek?
Mekkora az a tévéképernyő, ami már elég nagy?
A piacon lévő E-book fajták közül melyik az elég jó?
Milyen típusú laptop elég okos, elég rugalmasan alkalmazkodó igényeinkhez? Meddig?
Kell-e okvetlenül tablet otthonra?
Hány digitális felvételt érdemes megtartani albumokba rendezve?
Milyen közel lakjunk a főközlekedési utakhoz? Miért baj, ha túl közel, miért, ha túl messze?
Házra spóroljunk-e, vagy lakást vegyünk inkább?
Hány generációs legyen? És a kert? És a magánjátszótér?
Kell-e mosogatógép, vagy fölösleges?
Kell-e robotgép készlet?
Mikor vagyunk elégedettek a hűtés-fűtéstechnikával? Soha?
És a lakásban alkalmazott világítástechnikával?
Hány ökológiai lábnyom ad elegendő komfortérzetet?
Milyen sűrűn kell lakberendezést váltani, autót még jobbra cserélni? És ruhatárat? – hogy boldognak érezzük magunkat, vagy legalább megelégedettnek.
A tömegközlekedés csak szükséges rossz, vagy értelmes alternatívája az autózásnak?
Tud-e egy szakrendelő orvosa tisztességes munkát végezni, vagy csak magánpraxisban?
Hova kell mennünk nyaralni, üdülni egy évben – és hányszor – ahhoz, hogy jól érezzük magunkat?
Hány országot, várost, természeti nevezetességet kell megismernünk ahhoz, hogy úgy érezzük: világot láttunk.
Fama est, hogy néhány száz éve a királyok nem étkeztek olyan pompásan, mint mi. Mikor leszünk elégedettek az ételeinkkel?
Hallom, némelyek kiabálnak már: Hagyd abba!
Legyen akkor így.  
Ízelítő a Jób 26-ból. Bildád szavaira reagál Jób: „Sokat segítettél a tehetetlenen, az erőtlen karnak támaszul szolgáltál; jó tanácsot adtál a tudatlannak, és nagy bölcsességről tettél bizonyságot! De kinek nyilatkoztattad ki a szavad? És kinek a lelke szólt belőled?... Előtte az alvilág mezítelen fekszik, nincsen eltakarva. Északot feszíti az üresség fölé, és a semmi fölé a földet függeszti. Ő sűríti össze a vizet felhőkbe, s nem szakad le alattuk az ég boltozata. Ő az, aki elfödi a telihold arcát, felhőtakaróját fölé borítja. A vizek színe fölé egy kört rajzol ott, hol a sötétség a fénnyel határos. Az ég oszlopai inogni kezdenek, reszketnek korholó szavától. Ereje fölkorbácsolja a tengert, bölcsessége Rahab fölé kerekedik. Hogyha rálehel, újra ragyog az ég, és a fürge sárkányt átdöfi a keze. De ez mind csak szegélye útjának, suttogó szavakat hallottunk csak tőle! Eget rázó tetteit ki tudja felfogni?” Közöm. Jób nem hárítja el Bildád szavait, csak fölöslegesnek tartja. Meglepő módon rövid összefoglalót kapunk korának a világmindenségről való elképzeléséről. Érdekes a párhuzamosság a majd századokkal később bekövetkező jelenettel: Krisztust felkeltik párnájáról a a tanítványai, Galileai-tó háborgása miatt, aki lecsendesíti a habokat. Ki ez, hogy még a szélnek s a víznek is parancsol? – kérdezgetik egymástól. De ez még mind semmi – toldja meg Jób: „csak szegélye útjának, ... eget rázó tetteit ki tudja felfogni?” Költői a kérdés. Senki. Minden kegyelem, a hőség, a fagy, a szél, a hó. Minden. A Lélek teszi, hogy a szél ott fú, ahol akar, mondja majd Jézus Nikodémusnak.

Ministránssereget hív magához a pápa. vannak, akik érte mondott imákkal és egyéb érte ajánlott dolgokkal akarja köszönteni őt. Ferenc pápa rendre imát kér mindenkitől. Mivel a pápa a Ferenc nevet választotta, felidéztem az általa oly kedvelt Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződő Naphimnuszt.
Több fordításban megtaláltam, s mert egyedülállóan szép a maga nemében, itt Dsida Jenő fordításában idézem meg, hátha mások tetszését is megnyeri úgy, mint ahogyan az enyémet. Mivel a jó pápa enciklikát írt a természet védelméről, stílusos rá gondolva felidézni az alábbi verset.

Assisi Szent Ferenc: Cantico di frate Sole (Naptestvér himnusza)

Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Mind Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram,
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képemása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk a Szél
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, hugunk a Víz,
oly hasznos, tiszta, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi testvérünk a Tűz,
kit világul az éjszakába gyújtasz.
Szépséges és hatalmas, erős és felvidult az.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok szines virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háboruság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsájt szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat
s adjatok hálát Neki
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

A Jób 25. fejezete. Idemásoltam az egészet, mert rövid. „A suachi Bildád válaszolt és így szólt: Annál a hatalom, annál a borzalom, ki a magas égben fenntartja a békét. Van-e szám számba venni a seregét, s van-e menekvés a támadása elől? Isten előtt lehet-e embernek igaza, asszonynak szülötte ragyoghat-e tisztán? Nézd, a hold sem fénylik elég fényesen, még a csillagok sem tiszták a szemében. Még sokkal kevésbé az ember, a pondró, embereknek fia, ez a féreg.” Közöm. Innen nézve látszhat Isten minden húzása hatalmasnak, borzalmasnak, sereggel támadónak. Végtelenségére utalhat, hogy nem elég tiszta előtte sem a nap, sem a hold, sem az ember. De ez pusztán a látszat. Valójában az Isten ártatlan, irgalmas, és végtelenül szerető. Ezt kinyilatkoztatta. Nincs okunk kétségbe vonni szavait, mert ő mindennek az oka és zsinórmértéke. Az ember is csak innen látszik pondrónak és féregnek. Isten terveiben az ember mindennél értékesebb, egyszeri, szeretetre méltó, különös méltósággal felruházott valaki, aki az istenarcot viseli magán. Capax Dei: azaz Istenre képes. Mi kell még?

Közhelyszámba megy a történet a bekapcsolva felejtett vasalóról. Általában a reptéren jut eszébe a háziasszonyoknak indulás előtt két perccel. Mi Balatonra indulás előtt még az elektromos elosztók jelzőlámpáit is kikapcsoltuk. Mégis akadt szoronganivaló.
– Az első ilyen az volt, hogy a pályaudvar környékén parkoló kocsink másodkulcsát nem találtam sehol. Három eset volt valószínűsíthető. 1. Otthon maradt a nadrágzsebemben, 2. bezártam az autóba benne feledve a kormányoszlopban, nem kizárva azt a lehetőséget se, hogy 3. kívülről a csomagtartóba dugva hagytam ott a Coltot. (Utóbbit elég gyorsan kizártuk.) Még mindig maradt a második variáció. Ha valaki észreveszi a bedugott slusszkulcsot, ablakbetöréssel indíthatja az autót. Ilyen esetben marad a várakozás, és a szokásos fohász: „Ne hagyj, Uram szégyent érnem.” Hazafelé fiunk kezébe nyomtam a maradék kulcsot, hogy azzal induljon lakásukra. Mivel rendben megérkezett, maradt a harmadik eset: otthon van a kulcs valahol.
– A baj nem jár egyedül. Egy 8 napos kiruccanásra magammal viszem a kamerát. Feltöltöttem indulás előtt a pótakkut is, mondván: jobb a békesség. De milyen jól tettem, hogy feltöltöttem, és magammal vittem. A gép az első felvételkor kijelzett, hogy a benne lévő aksi lemerült. Szerencsém volt. A másikkal végigfotóztam a bő hetet.
– Úgy látszik, a baj nem jár másodmagával sem. Bár itthon bőségben feltöltöttem a gyógyszermennyiségeket a különféle pirulákból, sőt még pluszt is dobáltam a táskámba, megérkezés után fél nappal a reggeli pirulákat tartalmazó dobozkát sehol se találtam. Kerestem a táskában, kipakolva belőle mindent, kerestem a lehető és a leglehetetlenebb helyeken. Egy helyen nem kerestem: ahol volt. Immár Máriához fordultam segítségért: „Segíts, hogy előkerüljön az a fontos vacak, különben napjaim itt meg vannak számlálva.” Ha hiszitek, ha nem, egy perc múlva tekintetem egy fonott asztalkára esett, ahol két papír hevert. Meg a reggeli gyógyszereim dóznija. Alig győztem hálálkodni. Persze én voltam a hibás, mert elkezdtem kirakodni, de közben valami elvonta a figyelmemet, s később már nem emlékeztem rá, hol a csudában lehet a skatulya.
Ha már keresés.
– Menyem nem találta a mobilját. Ez általában nem szokott tragédia lenni. Másik telefonnal hívni kell, és kijelez. Csakhogy Domi fiú elaludt, ezért anyja lenémította a készüléket. Így már nehezebb a dolog. Legalább hárman kerestük, s elég kitartóan a számba jöhető és a számba nem jöhető helyeken egyaránt. Jó idő elteltével – több mint egy nap után – lett meg. Akkor esett a padlóra az összetolt ágybetétek közül. No, ez is megvan – sóhajtottunk fel örömmel. Én mégis említem a feleségnek: Már annyira ott jár az eszem a keresésen, hogy űr támadt bennem, hogy előkerült. Meg kellett volna még gereblyével kaparászni a málnabokrok mögötti aljnövényzetet, mert akár takarásukban lehetett volna. Ugyanígy a háztartási gépek alatt is lehetett volna még kotorászni egy bottal, hátha...
Furcsa mechanizmusok élnek az emberben. Ha rááll valamire, alig tudja abbahagyni. Lehet egy jó könyv, aminek a végére érve űr támad bennünk: Nincs tovább, pedig biztosan folytatódik a szereplők sorsa. Sok minden hasonló dolgot tapasztaltam. Pl. egy jó koncert végén jöhetett volna ráadás. Ha jött, jöhetett volna még egy és még egy...        
Ízelítő a Jób 24-ből. Jób szenvedélyes szavai: „A gonoszok eltolják a mezsgyekövet, a pásztort és a nyájat megrabolják, az árvától elhajtják a szamarát, s elviszik zálogba az özvegy tehenét. A szegény embert leszorítják az útról, mindnyájan elbújnak a föld szegényei... Meztelen alusznak, minden ruha nélkül, és ha hideg van is, nincsen takarójuk. Rájuk zúdul az eső a hegyekből, jobb menedék híján sziklához lapulnak... Az árváktól is elrabolják földjüket, elveszik zálogba a szegény köntösét. Mezítelen járnak, szinte ruha nélkül, és éhesek, mikor kévéket vonszolnak. Malomkövük sincsen olajat préselni, kádakat taposnak, mégis szomjúhoznak. A városból égig hatol a félholtak szava, de az Isten néma marad panaszukra... A gyilkos megöli a szegényt. Tolvaj ólálkodik éjszaka idején, betör a házakba... Az alkonyatot lesi a házasságtörő... vesszen a gonoszság! [mert] gyötörte a meddőt, ki nem szült gyermeket, és nem tett jót sose az özveggyel. Hatalma hosszú életet ad az erősnek, talpára áll újra, ki élni nem remélt.” Közöm. Elég diffúz az összefüggésekből kiragadott sok-sok állítás. Mégis sokfélét mond. Úgy látszik, mintha a bűnösök gonosz tettei megtorlás nélkül maradnának. Isten hosszantűrő. Látja és hagyja a gonoszok mesterkedéseit, a szegények szűkölködését, a ruhátlanok szenvedését, a tolvajok eredményes tetteit, a nincstelenek nyomorát, a kiszolgáltatottak égbekiáltó sorsát, a hatalmukkal visszaélők gazságait. És mégse. Tudjuk, hogy az Úr mindenkit próbára tesz. Ti adjatok nekik enni, inti tanítványait Jézus. És még: „Szegények mindig lesznek veletek”. De nem azért, hogy szenvtelenül nézzük mások ínségét. Jób nem inog meg. Az Úr hosszú életet ad a jóban kitartónak, és talpra állítja azt, aki már mindenről letett.    

Hinnye! Mennyi dinnye! Csányi a dinnye? Ha ezeket olvasva nem indult el a nyálelválasztásotok, nem szeretitek a dinnyét. Quale? Quale, quale? – kérdezné az olasz. Hiszen annyi fajta van. Gyerekkorunkban csak két félét ismertünk. A sötétzöld küllemű görögdinnyét, és a sárgadinnyét. Utóbb szakosodott a piac kanadai, sárga bélű, világos külsejű görögdinnyére, és a kőkemény, a zöld húsú, a sárga bélű, az ananász, stb. sárgadinnyére. A reklám szerint valamennyi mézédes. Mert az EU-ban nincs lékelés, csak otthon derül ki, hogy igaz-e a reklámszöveg. Magam mindkét fajta dinnyét szeretem, az angolok által watermelonnak, a franciák pedig pastèque-nak becézett görögdinnyét, és a sárgát is. Jó gyümölcs a dinnye, illetve nem az. Termesztéstechnikáját tekintve zöldségféle, annak is egy különös formája. A görögdinnye lehet ugyan Görögországból származó, de nevének semmi köze nincs hozzájuk. Dél-Afrikából ered, s szerepel az egyiptomi hieroglifák között. Köze nincs a sárgadinnyéhez. Van ilyen. A sárgarigó sem rigó, csak a fekete. [Helyreigazítás: A M. Etimológiai Szótár szerint van. Hozzánk bizánci közvetítéssel érkezett. Sorry ]
A dinnye hűtve finom. Nagyapám a gémeskútba eresztette le a dinnyét, s csak ebédkor húzta fel. Az ideális hőmérsékletű volt a legvadabb nyárban is.
Mesélték, hogy valaki élve a görögdinnye nevével, hazarugdosta-görgette a dinnyét, hogy megspórolja a cipelést. Duplán „jól járt”. Megennie sem kellett. Az utca érdességei homogenizálták a dinnye állagát.
Afrikai orvos barátunk mondja: Prosztatára dinnye a legjobb orvosság. Kérdem, melyik dinnye? A görög, a sárga? Határozottan megismételte: Dinnye. Mindegy, hogy milyen. Remélem, jobb hatású, mint a tökmagolaj és a kisvirágú füzike.
Gyerekkori élményemmel zárom dinnyés (két napja utaztunk át Dinnyésen) posztomat. Apánk felakasztotta a jól szidolozott rézkilincsre nadrágszíját, és megfente a bőrövön a borotváját. Közben dúdolgatott. Többnyire – nem tudom, miért – Schumann Schmetterling-jét dudorászta. Tán jó volt a borotvafenéshez a ritmusa. Szöveget is szerkesztett hozzá:
A dinnye, dinnye, dinnye, dinnye, dinnye, dinnye jó... x-szer ism. Ellenőrizhetitek, valóban ez a Pillangó c. darab ritmusának a pattogása.
Ízelítő a Jób 23-ból. Jób így válaszolt: „Ó, ha tudnám, hogyan juthatnék el a trónusa elé! Magam képviselném előtte ügyemet, s bizonyítékokkal volna tele a szám, és amit mond, azt elfogadnám... legalább meghallgatna. Igaz ember szállna vele perbe, Ha keletre, nyugatra, északra s ha délre fordulok, nem látom ott... ha próbára tesz, aranynak minősít. Én megtartottam útját... ő Keresztülvisz mindent, amit csak akar. Így a sorsomat is beteljesíti... Isten volt, ki hagyta szívem elcsüggedni, ... elrejt előle a sötétség, előlem meg homály fedi el a jelenlétét.” Közöm. Nem véletlenül hívjuk Mennyeinek az Atyát. Atyánk, aki bennünk akar lakást venni, és a végtelenben lakik. Ennek a kettősségnek az ember által való felfoghatatlansága fogalmazódik meg Jób sóhajtásában. Igaz ember (azaz szent) szállna vele perbe – mondja, és igazat mond, feltételezve helyes lelkiismeretét. Az égtájak felé fordulva nem találja Istent. Krisztus mondja: „Az Istent nem látta senki.” Én se, Jób se. Isten lélek. Ezért van homályban jelenléte Jób előtt. Maradjunk abban, hogy nemcsak előtte. Ám ettől még tiszta marad a szíve: „ha próbára tesz, aranynak minősít”. Rólunk is minden leég az Istennel való találkozáskor, csak a szeretet (arany) marad meg. Jó ezt szemünk előtt tartani. Az szeret, aki ezen munkálkodik, aki a szeretet civilizációja létrejöttén dolgozik.

Egy fecni, rajta néhány sor feljegyzésem, amelyet most ide másolok: A placebo-hatás nem más, mint a hit ereje. Nem a vallásos hitre kell gondolnom, az egy másik kategória, hanem a hitre mint olyanra. Erről rögzíti az értelmező szótár: a hit „olyasmiről való meggyőződés, amit nem tudunk igazolni, mégis bizonyosnak tartunk”. Ennél tömörebben magam se tudtam volna megfogalmazni. A hit megelőlegezett bizalom. Hiszek a szememnek, hiszek a fülemnek, az összes érzékszervemnek, a hiteles szakember tapasztalatának, élményéről való beszámolója igazának. Hiszem, hogy van túloldala a holdnak akkor is, ha nem láttam róla űrfotót. Hiszem, hogy engem nem ér utol baj, nem dönt le betegség, örökké élek. Hiszek a hihetetlenség ellenére. Ez a szellemi szóma: Tényekkel alá nem támasztható optimizmus élteti a korombelit napról napra, ez élteti a halálos beteget, aki naponta megküzd az életéért. Ez a hit tartja életben a haldoklót, aki gyermeke, más, távol élő rokona látogatására vár. Ez a hit serkenti az atlétát arra, hogy nekidurálja magát újabb, általa soha nem teljesített csúcsok elérésére.
Krisztus is beszél a hit erejéről. A hit hegyeket mozgat. „Ha annyi hited van, mint a mustármag és azt mondod ennek a hegynek, hogy menj innét, odamegy, s nem lesz nektek semmi lehetetlen.” Péter Jézustól bátorítva kezd járni a vízen.
A placebo valóban gyógyít, mert nagy hit áll mögötte.
A placebo-gyógyszer is a belé vetett hit miatt hat. Hit nélkül nincs placebo. Ha nincs bizalom, ha bizalmatlanság lép fel, nincs placebo-hatás.
A családi körben ismert anekdota egykor élt nagybátyánktól ered, aki a kőbányai egészségházban dolgozott. A házat gyakran keresték fel hipochonderek. A képzelt beteg elmondta a panaszát, az orvos meghallgatta, s egy receptre felírta: „murus” azaz: fal (korabeli szleng: alaptalan, téves állítás). A páciens lelkére kötötte, hogy fogja a receptet és kopogjon be a szomszédos rendelőajtón, ahol majd injekciót kap a bajára. Az ment, kopogott, kedvesen fogadták, felszívtak egy fecskendőbe aqua destillatát, s beadták a delikvensnek. Elég gyorsan jelentkezett a placebo-hatás. A „beteg” gyógyultan távozott. Végül az idegi és a fizikai alapú fájdalomérzetben nincs különbség. Mindkettő egyként fáj.
***
Várakozások. Ma este hazaautóznak unokáink, akikkel együtt töltöttünk 8 napot.
Levinek – mint oly sok más emberkének is – vannak saját kifejezései, szavai, amelyeket mástól nem szoktam hallani. A legérdekesebb és találóbb gyermekszáj tőle a szőrös hús. Ez a vínersnicli, a rántott bécsi szelet, amely a morzsában való megforgatás után valóban olyan, mintha borostás emberrel érintkeznél: szőrös. Még az elváló igekötők használata is bizonytalan a részéről. Ilyeneket mond: elkapj, megfogsz (fogj meg)!
Várjuk a franciákat is, akik a közeljövőben átszelik fél Európát, hogy nálunk kössenek ki. Mindig sajnáltam őket a hosszú út miatt. Most is így élem meg a várakozást.
***
Olvasom Balázs Géza blogjában, hogy a nyírségi tanárok tehetetlenül szenvednek attól, hogy diákjaikra nem ragad semmiféle tudás jó egy évtized alatt se. Elhiszem. Nincs szörnyűbb annál, mintha tömegesen jelentkezik az a fajta lehúzó erő, amely ellehetetleníti az értelmes közös időtöltést. Akaratlanul is Böjte Csaba szerzetes nyilatkozatai csengenek a fülemben, aki fáradhatatlan szeretettel és optimizmussal karolja fel a leglepusztultabb népréteg sarjait. Segítséggel és állandó odafigyeléssel csodákat végez körükben. A nyírségi tanítóknak tanulóikkal meg kellene egyszer keresni őt, hogy ellessék, hogyan létezik a gyakorlatban a reménytelenség ellenére történő felemelés és felemelkedés. Vélem: szerető elfogadással.
Ízelítő a Jób 22-ből. Elifáz vádolja Jóbot: „Isten azért büntet, mert ingyen szedtél zálogot atyádfiaitól, a meztelen szegénynek elvetted ruháját. A szomjazó embernek nem kínáltál vizet, s az éhezőtől megtagadtad a kenyeret. A szegényt kiforgattad minden földjéből, és a tekintélyes most lakhat rajta. Üres kézzel küldted el az özvegyeket, az árváknak meg összetörted a karjukat. Ezért fognak körül kötelékek, ...régi idők útját akarod tán járni? Az istentelen embereknek útját, akiket időnap előtt elragadott; akiknek alapját víz öntötte el... Légy újra jó hozzá és élj békességben, és megint boldogság lesz az osztályrészed... ha alázattal visszatérsz az Úrhoz, és az álnokságot kiűzöd sátradból, akkor ... örömedet leled majd az Úrban, aki sikerre segíti, amibe belefogsz, és felragyog a fénye ösvényeiden... kezének tisztasága lesz a megmentőd.” Közöm. Izajást hallom ki Elifáz vádjaiból. Izajás elmondja, hogy milyennek szereti Isten a böjtöt. Igazából olyannak, ha mindent a szeretet-parancs értelmében teszünk. Más kérdés, hogy Elifáz abból a hamis feltevésből indul ki, hogy Jób csakis gazember lehet, mert aki igaz, azt az Úr elhalmozza ajándékaival. Itt hatalmasat téved. Jóbot megpróbálja az Úr, s tisztának találja, mert mindvégig megmarad az istenfélelemben.          

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Mert
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Petőfi Sándor és a jó Jean D’or úgy kb. 170  éve beszámoltam már arról, amiről napjainkban is oly sokan. Akkor is tüzesen sütött le, ma is tüzesen süt le, akkor is fölösleges volt sütnie oly nagyon, ma is (hiszen – szoktam mondani – minek fűteni a flasztert, mikor amúgy is olyan meleg van); továbbá csakugyan ég a napmelegtől a kopár szík sarja: Ezt a napmeleget érzi mezítelen talpam a frissen újra nyitott B.-Lábdihegy-i strandon. Érzi a forróságot, érzi a tüskés sarjak bökését, mert a kánikulában nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, s csakugyan nincs tenyérnyi zöld hely a nagy határ fürdőben.
Még leltárt se tudok írni nyolc nap kihagyása után, még slágvortokat se.
Résztvevők: Tücsi nagyi, én Elvi, Levi, Domi, hétvégén még többen.
Napi program: Keltünk, unokáztunk, reggeliztünk, strandra mentünk, ebédeltünk, enyheséget vártunk, strandra mentünk, vacsoráztunk, boglyák hűvöse helyett a ventilátorok elé ültünk, hogy enyhítse a forróságot. Vizes vászonkalapban igyekeztünk a strandra, vizezett vászoninggel szálltunk szembe a lankadatlan forrósággal.
Kilépve a nyaraló hűvöséből a szállóige jutott eszembe. Hogy nem sül ki a szemed? De nem azért hallottam belülről, mert valakiken megakadt a szemem, hanem mert olyan forróság csapta meg, hogy tényleg majdnem kisültek a szemgolyóim.
Általánosságokról számolhatok be. Levegőt veszel, és úgy érzed, nincs a levegőben oxigén. Forró, nem tud áthűlni a tüdőd, nem tud lehűlni a tested. 
A bő hetes kánikulát így is jó körülmények között éltük túl (van jobb a Balatonnál ilyenkor? Aligha.)
Készült 200 kép. Majd néhányat mutatok.
Állatok: gyíkocskák, seregélyfelhő, kócsag, szürke gém, meztelen csiga, rigók, sok-sok gyötrő szúnyog.  
Növények: dinnye, őszibarack, málna, sárgabarack, körte(lekvár), cukkini és társai.
Italok: Fröccsök, sörök, tejeskávé, bodzaszörp, cola.
Ételek: Frissen készített ebédek, előzőnapi maradékok. Majdnem lángos is.
Utazás: Oda-vissza a Kékhullám nevű sebesvonaton. Oda IC hűvös légkondis kocsiban, vissza hűvös, huzatos kocsiban.
Visszaúton 43 év házasság után megnevetettem a feleségemet. A tó északi partján vonatunk berobogott az alagútba. Nem túlságosan nagy ez az alagút, de ahhoz elég nagy, hogy átmenetileg teljes sötétség honoljon benne. A sötétség leple alatt előre hajoltam, s amint világosodni kezdett, nagyot cuppantottam, mint aki éppen befejezi a titokban folytatott csókolódzást. Feleség vette a poént, és jót nevetett idétlenkedésemen.
Itthon Budapest is átszellőzött, de nem úgy bezárt lakásunk. A balkonnövények rendesen megsínylették a hatalmas hőséget. Azonnal szellőztettünk, s jó időbe telt, mire visszahűltek a falak, a bútorok, a legkisebb helyiségünk is. Most kellemes szél járja át otthonunkat, bárcsak így maradna.
Este későig dolgoztam a képek első megformálásán. Ma elolvastam a szokásos weboldalakat, hogy tájékozódjam: kedves ismerőseim hogyan élték meg az elmúlt hetet.
Nagyjából képbe kerültem. Kinek-kinek köszönet érte.
Lectori salutem!

Obulus
Az obulus írásmódja latinos, eredete görög. Az ókori görögök kis ezüstpénzt tettek a halottak szájába, hogy a révésznek a Styxen való átkelésért keletkezett járandóságát ezzel egyenlítsék ki. Magyarországon is alkalmazták a régiek. Itt emlékezetem szerint a szemekre helyeztek egy-egy krajcárt. Fejemben ez a halottak krajcára azonnal átalakult szeméremmé. Szemérem, ti. szem-érem. Ha már egyszer a halottak szemére rakták. A Czuczor–Fogarasi szerint a szem és érem két gyökből tevődik össze. A szem a szégyenletes nézés szerve is (pl. szemtelen, szemérem-telen), az érem tag pedig az ér érint gyökből eredeztethető. Szemérmes, aki ellenáll a szem kívánságának, szemben a merésszel, aki ellenkezőleg tesz.
Annyi közöm van az obulushoz, hogy prepubertásom idején családilag a Farkasréti Temetőben sétálva találtam egy rézfillérest. Apám elmondta, hogy a halott szemére tett aprópénz ez. Elgondolkoztam. Ha rajta volt a szemén, akkor hullaméreg is tapadt rá. Ha megfogtam, érintkezésbe kerültem a méreggel. Annyira átéreztem ennek a lehetséges következményeit, hogy napokig rosszul voltam. El kellett vinni anyámnak laborvizsgálatra, vérvételre. A laborban egy befőttesüvegben hatalmas varangyot tartottak. Ennek a látványa tette, vagy a szúrás drasztikus volta, engem az ájulás környékezett. Emlékszem, hogy lenyomták a fejemet, gondolom, falfehér lehettem. Aztán persze rossz emlékké zsugorodott az obulussal való találkozásom, s lassacskán emlékké szelídült. Ami feltűnik az idő távlatában: Szokatlan érzékenységgel reagáltam mindenre, ami körbevett. Amit még utólag konstatálok: Nem igazán kérdezősködtem, pedig jobb lett volna. Még a temetőben tisztázhattuk volna, hogy miért teljesen kizárt bármiféle fertőzés lehetősége. Volt hát, ami volt. Érzékenységem máig megmaradt.
Yves Montand: Le routier
Még nincs itt a kánikula, de már majdnem. ennek egyik jele, hogy hajnalban nem fáztam, hanem éppenséggel melegem volt. Paplanomat vékony pokrócra cseréltem, hogy kissé lehűtve ébredjek. Ám félálomban a fenti dallam rakott fészket a fejemben. Megpróbáltam hát billentyűsön lejátszani fektemben, fejben. A sanzonokra jellemző, a szokásostól eltérő kíséret illik ehhez az érdekes dallamvezetésű nótához is. Azért sikerült fejben összeraknom az egészet. Már csak el kell játszanom valamikor a nap folyamán.
Szerettem ezt a sanzont. Nem is tudom, hogy mit inkább. Montand kellemes orgánumát, vagy a dallam optimista kicsengését. 
Július 2. Sarlós Boldogasszony.
A vizitáció emléknapja. Mária meglátogatja Erzsébetet. A vizitáció alkalmával hangzik el Erzsébet szájából az Ave Maria kitétele: „áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse [ti. Jézus].” Ekkor hangzik el a Magnificat is, benne: „...mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék...” a vizitációról készített képet MS mester.
Ízelítő a Jób 21-ből: Jób szól újra: „biz’ felháborodom... Miért maradnak a gonoszok életben? Magas kort érnek meg erőben­ s egészségben... Házuk biztonságban minden veszély ellen, Isten verő botja sose éri őket... tehenük megellik, nem vetél el soha. Fiaik énekelnek a dob­ és citeraszóhoz, a furulya hangjára ujjonganak. Boldogság közepette töltik napjaikat, békességgel szállnak le az alvilágba... Vajon ki a Mindenható, s mi haszonnal járna hozzá imádkozni?... Fiainak tartogatja Isten a büntetést? Neki fizessen meg, hogy megemlegesse! Saját szeme lássa boldogtalanságát, neki kelljen inni a Mindenható haragjából! ... Istent akarja tán oktatni valaki, aki ítélkezik az angyalok fölött is? ... Az egyik, mikor meghal, boldogság övezi, nincsen semmi gondja... A másik, mikor meghal, keserű a szíve: soha életében nem volt része jóban. »A bűnöst megkímélte a romlás napjáig, de haragjának napján elragadja.« Ki veti szemére az élete módját, az üzelmeiért ki fizet meg neki? Díszes kísérettel viszik sírjába, és gondját viselik a sírhantjának.” Közöm. Jób nem látja át a teljes kinyilatkoztatást, de orrhosszal megelőzi kortársait. A látszat szerint nem bűnhődnek a gonoszok, a méltatlanul jólétben élők, még haláluk is méltóságteljes. Mások szegényen, s elhagyatva, méltatlan körülmények között élnek, halnak. Kell lennie túlvilágnak, ahol igazságot szolgáltat kinek-kinek az Úr, ha nem így volna, minek imádkoznánk hozzá. Kb. ezeket hirdeti Isten szegénykéje, Jób, az igaz ember. Ma ugyanez a látszatvilág vesz körül bennünket. Nem érdemes hallgatni szirénhangjaira.       

Gárdonyi történelmi regénye egy kis részletét idézem, aki a második rész végén Buda elfoglalását írja meg. Nincs harc, csak érdeklődő turisták szállingóznak a Várba, mígnem elhangzik a jelszó: Ki mindenki, be senki! Európa, olvasd az Egri csillagokat. Tanulságos. Ha másért nem, vedd észre, milyen régóta hozzáférhető a figyelmeztetés. Ami a XVI. sz-ban történt, könnyen megismétlődhet. Vajon túl vagyunk-e rajta, vagy még előtte állunk? Ki tudja? Éberen állunk előtte, vagy elbambulva? Ez is kérdés lehet.  
„A menetben mozgolódás és zúgás támadt. Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult. Akkor nézett fel Gergely is. Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is. A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén. – Elveszett Buda! – üvölti egy kísérteties hang. S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság. A fakezű Cecey üvöltött. Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli: Allahu akbár... Ashadu anna la iláha ill Allah... Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
 – Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt! A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandzsik útjukat állták.
– Be kell mennünk – ordította szinte lángot okádva Mekcsey –, vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandzsik nem feleltek. Csak tartották a mellüknek szegezve a dárdájukat. Gergely törökül kiáltott rájuk:
– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
– Nem lehet! – felelték a bosztandzsik. A magyarok tanácstalanul állottak.
– Urak! – kiáltott egy vastagnyakú magyar. – Gyertek elő! Baj van!
Semmi válasz. ...
– Dzsere, madzsar testver! – szólt jókedvűen az egyik szpáhi, egy testes, vállas, barna ember. És húsos kezével hívólag intett Gergelynek.
– Nem lehet – felelte mogorván a fiú. És továbbléptetett. ...
A török megszállta a várat. Senki se jött elő. ... A kapun álló lándzsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett-mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja, holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a Várból? ... Gergely a házak előtt is lándzsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófarok...
– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája a török.
– Várok – felelte Gergely törökül. – Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyút?
– Nono – felelte a topcsi barátságosan. – Hát török vagy te?
– Nem én.
– Hát akkor eredj haza...
A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba. [kiemelés tőlem GyM]
– Gazemberek! – Így könnyű várat foglalni.
... A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagytermetű janicsár állotta el.
– Mit akartok? – kérdezte félvállról.
– Idevalók vagyunk – felelte Gergely szárazon.
– Most kaptam a parancsot – szólt a török –, hogy: ki akárki, be senki!...
– Menekülnünk kell – szólt Mekcsey. A janicsárok összefutottak. Mekcsey szólította Gergelyt, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.”
Ízelítő a Jób 20-ból. Cofár az ún. barátok egyike általánosságban ítéli el a bűnöst, de Jóbra vonatkoztatja: „Az álnok ujjongása biz’ nem tart sokáig, ... a szegények kárát fiai térítik, ... az étel kígyóméreggé válik bensejében... Visszaadja, amit nyert, nincsen örömére, s mit kufárkodva szerzett, annak sem örül. Mert romba döntötte a szegény kunyhóját, s bár nem ő építette, elvette a házat. ... Noha gazdag, nélkülözést szenved, és nyomorúságnak súlya szakad rá. Haragjának tüzét küldi rá az Isten, ... Elárasztják a reá váró szörnyűségek, a tűz ... föléget mindent, ami van sátrában. Az egek derítenek fényt a bűneire, fölkel ellene az egész földkerekség... ez az öröksége, mit Isten ad neki.” Közöm. Dráma ez a javából. Jób tragédiája, legalábbis visszatekintve mindarra, amin keresztülment, s amiből nem lát ki. Cofár tetézi a baját, amikor igaztalan célzásokat tesz bűnösségét hangsúlyozva. Igencsak benne vagyunk a történések közepében. Jób könyve még ugyanennyi részből áll. A műfaj lehetővé teszi, hogy az emberi félreértések kohójába pillantsunk. Más és más aspektusból nézve mennyire eltér az egyes események megítélésében az ember. Jó vigyáznunk saját kijelentéseinkre. Jobb csendben maradni, mint felelőtlenül belegázolni mások életébe anélkül, hogy tisztán látnánk.
Igen tanulságos elgondolkodni a történeten.