Mickey webnaplója

Laci sok van, de ebből a Laciból csak egy – volt. Póta Laci tegnap elment. Blogomban többször szerepelt. Pl. 2011. október 22-én ezt írom: Könyv: Szigorúan titkos dandár. Mivel a Rákosiék által MUSZ-ra kötelezettek sorsáról szól a munka (a bányamunkás csoportokról is), úgy véltem, hogy gyorsan letesztelem, elég alapos-e a kötet. Ugyanis a végén abc-rendben közli a több ezer MUSZ-os nevét. Felütöttem a p betűnél, és csakugyan szerepel benne Póta László neve, aki ma is élő jezsuita testvér, és aki Várpalotán raboskodott, bányamunkásként. Betegsége kapcsán pedig azt említem, hogy sose volt bátorságom kidolgozott ökleit lefényképezni, pedig oly sokszor megbámultam, amikor egymásba kulcsolta ujjait a kápolnában. Sokat láttam kék műanyag borítású angol nyelvű zsolozsmáskönyvét olvasva a térdeplőn, vagy virágrendezés közben a kápolnában, ám legtöbbet a konyhában és a konyhakertben.
Laci jelenség volt a jezsuita rendben. Sokáig ő volt „a testvér” a Sodrás utcában. Rövid életrajza olvasható a Magyar jezs.-k vallomásai II. kötetében. Onnan tudom, hogy kéziratát én rendeztem a könyvbe.
Igazán az Üldözött jezsuiták vallomásaiban lett volna a helye.
Miért is?
Gyerekkorában ismerkedett meg a renddel Mezőkövesden, hiszen ott élt. 16 évesen 1947-ben belép a rendbe. 1950-ben sekrestyés a Mária utcában. Egy stencilgépet átvisznek a szomszéd utcában lévő nővérek házába. Emiatt bűnvádi eljárás alá vonják 51-ben. 2x4 órát vallatják, a második kihallgatásán 14 detektív faggatja. Félévre elítélik, mert bűntény nem bizonyítható, de feltételezhető. Meghurcoltatása:
51 dec. Móri ÁG-ban láncra fűzve ássa a fagyott krumplit harmincad magával.
52. jan. Inotai erőmű (egyike a 6000 rabnak).
52 jún. MUSZos Miskolcon,
onnan Badacsonytomajon kőbányában 3 hónap, majd
Szentkirályszabadján egy hónapig és
Tatabányán 8 hónapig.
Onnan Komlóra kerül szintén bányába, 500 m-rel a föld alá.
1954-ben szabadul.
Ennyit a Rákosi éráról, s a semmiért kiosztott fél évről, amely kicsit többre sikerült.
Természetesen kiküldi a rend 56-ban Nyugatra.
Állomásai: Bécs–St. Andrä, Kanada. Montreal–El Paso, Torontó–Courtland.
Visszaemlékezéseiben megírja, hogy Rómától a Yosemite parkig, Pasadenától Jeruzsálemig sok helyütt megfordul.
Majd hazatér, s a Sodrás utcában dolgozik folyamatosan, naponta a szeme nyitásától kezdve az esti lecsukásáig. Ameddig csak ébren van. Mindig talál munkát a rendházban vagy a kertben. Hamar megbarátkoztunk. Nagyon becsültem igyekezetéért, szorgalmáért, becsületes kedves életviteléért. Fiammal még birkózott a rendi konyhában, utóbb ünnepek alkalmával kalácsot sütött a civil alkalmazottaknak fegyelmességből. Évtizedekig volt a ház szakácsa. Mert azt is kitanulta.
Sajnálom is, nem is, hogy nem látogattam meg a kórházban. Az Irgalmasoknál feküdt az intenzíven. Beszélni nem tudott. Úgy tájékozódtam, hogy sokan látogatták a rendből s azon kívül is. Más forrásból arról értesültem, hogy a súlyos betegek látogatása sokukat fáraszt. Bocsássa meg nekem, hogy így döntöttem.
Utóbb a Korányi Kórházba kerül. Itt halt meg tegnap reggel.
Onnan, ahol most van, jóságosan mosolyog közöttünk töltött küzdelmes életén. R.I.P.   

Egykori gimnáziumunkban előfordult, hogy a magyarórát zavarta meg kopogtatásával a hivatali szolga, magyarul pedellus. A „tessék” invitálásra belépett „a Rohrmann”. Rohrmann bácsi általában igazgatói körlevelet hozott felolvasásra. Ilyenkor felállította az osztályt Fekete Antal, „a Svarc”, és fensőbbséges tartásban értésünkre adta: „legfelsőbb kézirat érkezett”. S mi állva hallgattuk meg a legfelsőbb kéziratot, melyek általában nagy érdeklődésre igényt tartó anyagok voltak. Pl. a tanár urak egyéb elfoglaltsága miatt a fogadóórák a szokott időben elmaradnak.
Mindez alighanem hanyagolható epizód, és csak annak kapcsán idéződött fel bennem, mivelhogy tegnap berobbant Tücsi a szobámba, s közölte, hogy munka van. Ilyenkor sose szoktam azt mondani, hogy szabad szombatos vagyok. S mi légyen az? – érdeklődtem. Ferenc pápa enciklikájának magyarra fordított szövege. Ezt kell simogatnom, kivasalnom, hogy ropogós magyarsággal szóljon.
Nos, innen a legfelsőbb kéziratra való emlékezésem. Merthogy van-e ennél a kéziratnál még felsőbb kézirat. (Persze egy van, a Biblia. De hát ahhoz évtizede volt közöm.) Most viszont tényleg a legfelsőbb anyagával foglalkoztam, hiszen a pápa ugyan a szolgák szolgája, de Krisztus földi helytartója, Péter utódja, az Örök Város püspöke, aki első az elsők (pátriárkák) között. Nos, hát ezért csakugyan a legfelsőbb kézirat érkezett a neten, s fogtam hozzá a tőlem telhető legnagyobb alázattal, mintegy megimádkozva, mit tegyek a legnagyobb határozottsággal.
Tettem, amit tudtam. Szépséges írása úgy tündöklik, mint a gyémánt, legfeljebb ha leporoltam a sok karátos ékkövet. ez történ tegnap és ma.
Ha szerzeteseként tettem volna évszázadokkal ezelőtt egy pápai bullával, alighanem állva dolgozom egy pulpitusnál. De a mai technika mellett ez csaknem képtelenség. a gép előtt üldögélve tettem meg az iraton nekem szükségesnek ítélt munkálatokat.     
Érhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés?
Aligha.

Megjöttünk a születésnapostól és szüleitől. Uncsika mutatja, hogy ennyi éves. Sőt már próbálgatja a hármat is. Az még egy kicsit odébb van. Nagyon tudta, hogy az ünneplés róla szól.
Míg a torta készült (Elvi),
én meséltem,
Mica felfúrta a mackós képet az ágya fölé,
Tücsi fotózott.
Ebéd után,
tortaevés után,
varázsgyertya elfújási kísérletek után,
ajándékbontogatási manőverek után,
a játékokkal való játszások után,
a repülő felszállásának imitálása után elbúcsúztunk,
mert már régen aludnia kellene Levikének.
Még elindítottuk a babakötvényt egy jelképes összeggel.
Hazajöttünk.
Eszembe jutott, hogy kapott egy tábla Boci csokit is.
(A BOCI = TOBLERONE, mármint hogy TOBLER ohne)
Most kint hagyva a mínusz egyet, hátradőlhetek a székemen, és lógathatom a lábamat.
Ha ti, aktívkorú dolgozók azt halljátok a főnökötöktől, hogy ugorjatok neki a soron következő munkának, és majd elkészülte után lógathatjátok a lábatokat, sose higgyétek el.
Mire lógatásra készítenétek lábatokat, két másik munka válik halaszthatatlanul sürgőssé, amelynek kiosztása közben megismétlődik az egyszer volt: „Ha kész lesznek ezek a munkák, majd lógathatjátok a lábatokat.”
Hallgassatok inkább Fülöp királyra, aki szépen énekeli a Don Carlosban:
Majd alszom én (lógatom a lábamat), ha véget ér e kín,
S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik; 
Majd alszom én a szenvedések múltán, 
Majd alszom ott, hol a kétely nem vár, 
Hol koporsóm lesz a bús Escorial…    
https://www.youtube.com/watch?v=hEeXiHERWuE     

Mivel naphosszat csak én koszolok itthon, egy héten egyszer felporszívózom a 90 m2-t. Ilyenkor „elfelejtek” sétálni. Persze nem azonos a két erőfeszítés. Még akkor se, ha általában a művelet szombatra esik, és kiegészül egy hosszas üzletközponti unatkozással.
Ha a séta felüdülés, a porszívózás munka. Olyan különbség van a kettő között,
mint a romantikus regény és a szociográfia között
mint a vers és a próza között
mint a líra és az epika között,
mint a szépirodalom és a szakirodalom között,
mint az ünnep és a hétköznapok között,
mint a zene és a techno között (Isten bocsássa meg nekem, utálom, valahol most is az szól).
Mielőtt mindenkit magamra haragítok, abbahagyom az összehasonlítgatást.  
Talán annyit említek meg, hogy ma (pénteken) porszívóztam.
Felesleges, de ideírom: nem készültek fotók. A lakást már körbelövöldöztem, a pormacskák pedig nem fotótéma.
Megígérem, hogy holnap velem lesz a kamera.
Hiszen a hetedik uncsika lesz két éves. Azért is szívóztam ma, hogy holnap ezzel ne kelljen szórakázni.
Kérdeztem Tücsit, hogy mit tervez ajándékozni. Megmondta. Akkor eldöntöttem, hogy tőlem egy tábla Boci csokit kap.
Majd szülei adagolják neki a fogyasztás ütemét.
Megkérdezhetnéd, hogy miért éppen egy tízdekás táblát?
Válaszom egyszerű. Készült róla egy kép korábban, Elvi készítette, amelyen Levi hatalmasat harap a csokoládéba. A felvétel az előtt a pillanat előtt készült, amelyben a mama elvette tőle a tízdekás adagot.
Ugye elképzelitek. Az ezer kép egyik legjobbika.    

Az útfejlesztés – gondolom, pénz hiányában – általában a kátyúk betömködésére volt csak elég. Mindenesetre vagy húsz éve elkészült egy rövid szakasz flaszterezése, amely ívben kanyarog a Szentendrei út felé. Mielőtt odaér, kétfelé ágazik: Az egyik logikusan a város irányában balra a közlekedési lámpa tövéhez tereli a forgalmat egy sávos úton, amely tábla nélkül is arra utal, hogy szembejövő fogalom értelmetlen. (Azért néhányan naponta óvatosan megpróbálják. Ebből emlékezetem szerint sose támadt vita.) Ám a másik ága kétsávos, és eredetileg arra szolgált, hogy beengedje a városból hazatérőket, másrészt lehetővé tegye, hogy a Szentendrére igyekvők jobbra rá kanyarodhassanak az útra. Utóbb valaki kitalálta, hogy két sáv ide, két sáv oda, megtiltsa a jobbra kanyarodást. Két módon hozták tudomásunkra. Egy behajtást tiltó táblával, másrészt az útpadkát is megváltoztatták. Ha jobbra akarsz fordulni, le kell zökkenned a járdaszegélyen. Nos, történt, hogy valaki nekiment a behajtani tilos táblának, mely kiszakadt tövestül. Mivel senki nem pótolta, az autós társadalom élt szabadságával, és a jobb sávot használva a zökkenést is vállalva évekig kikanyarodott a Szentendrei útra, mint korábban is.
Valakiknek ez nem tetszett. A napokban új tábla tiltja a sáv használatát, s balra terel mindenkit, a lámpához a város irányába. Ha tehát kifelé kívánsz nyomulni a fővárosból, elkocogsz a lámpához, ahol van egy szintén lámpázott sávod a jobbra kanyarodáshoz vagy vállalod a pénzbüntetés rizikóját.   
A dolog azért eszetlen, mert egy sávot kihasználatlanul hagy, miközben a másik irány terhelése óriási. A fél lakótelep ezen az úton indul a városba dolgozni. A logikus az volna, ha a kétirányúsítást visszaállítanák a jelenlegi egy helyett. A járdaszegélyt elbontanák, hogy meggyorsítsák a forgalmat.
És még néhány téma csak kikívánkozik belőlem:
A város irányába mutató út végén 25 éve minden áthaladó kocsi zökken, mert van egy járdaszegély, amely a zavartalan haladást fékezi. A másik még furcsább tény. 25 év alatt se sikerült néhány lámpatestet felszerelni az inkriminált szakaszra. Este mind a kihajtás, mind a behajtás töksötétben történik. Hogy lehet ezt nem észrevenni?
Mindezt tudatlanságom beismerésével írom. Nem ismerem a jelenleg folyó vasúti töltés felújításával járó közlekedési változtatások tervezett rendjét. Egyszer ugyanis lesz autópálya az Újpesti híd mellett, s ez a Szentendrei útba csatlakozik be valahogyan. Csak ki kell várni, hogy egyszer megépüljön.
Reggel mondom morgolódva Tücsinek: A Bogdáni útig parkolóórákat szerelnek és díjat szednek. A helyi újságból már tudni lehet: a helyi lakosoknak olcsóbb lesz a parkolás. Ez egyféleképpen lehetséges, ha nem csúsztattak a hír közlői. Az önkormányzat fizet a lakóknak, akik idáig ingyen parkoltak saját kerületükben.
Zárásképpen egy jézusi történetet ismétlek. Korábban már mintha leírtam volna. Ugye kétezer évvel ezelőtt szemére vetették a hivatalosságok Simon Péternek, hogy nem fizet sem ő, sem a Mesterük templomadót. Ekkor „Jézus Péterhez fordult és megkérdezte: Mit gondolsz, Péter, a föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót, a fiaiktól vagy az idegenektől? Ő azt felelte: Az idegenektől. Jézus erre így szólt: Akkor tehát a fiak mentesek. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd ki a horgot, és fogd ki az elsőként kapó halat. Nyisd ki a száját, s találni fogsz benne egy sztatért. Fogd azt és add oda nekik értem és érted.” (Mt 17,25-26)
Mintha megállt volna a fejlődés. Sőt, mintha ott se tartanánk. Mit gondolsz, Simon, a mai földi királyok kiktől szednek adót: a fiaiktól vagy az idegenektől?    
            

Egyszer már írtam róla, de visszhang nélkül maradt. A helyi lapnak elküldtem, válaszra se méltatta. Arról szólt posztom, hogy a lakótelepen az autók úgy parkolnak, ahogyan a körülmények megengedik, és ahogyan szabadságunk diktálja. A múlt év második felétől ez nem így van. Akit forgalommal szemben látnak parkolni, illetve nem csőrrel előre nézve a jobb oldalon vagy kifejezetten parkoló öbölben, azokat 10 000 forintra büntetik. A turpisság ott van, hogy a ltp. tervezőinek fogalmuk nem volt arról, hogy a tulajdonosi gépkocsipark nagyságrenddel megnő. Mint ahogyan sok másról sem volt fogalmuk.
Gyula meséli, aki a panelek villanyszerelésében részt vett: arra gondoltak akkoriban az elektromosok, hogy nem kellene villanyórákat szerelni a lakásokhoz. Fizet mindenki valamennyi általányt és kész. Visszatekintve azt mondom: őrület.
Ugyanígy helyenként nem készítettek járdát a házakhoz. Úgy vélték, hogy a várható gyér gk.-közlekedés nem zavarja az úttesten haladókat.
Jelentem, zavarja, sőt fordítva még fokozottabban.
Nem akarom untatni az olvasót a parkoló-mizériával, csak megjegyzem, hogy a büntetések újabb hullámával élnek azok, akik ebből élnek. Eddig a házban lakó két kedves tulajdonostárs állított meg, hogy vigyázzak, mert ahol le szoktam állni, ott 10 000 a tarifa egy-egy razzia alkalmával. Szerencsémre, amikor jöttek, éppen szabályosan álltam, mert foglalt volt megszokott helyem. Így más fizetett, nem én.
Mit lehet tenni?
Javasolom a büntető közegeknek, hogy a gyalogosokat is bírságolják meg, akik rendre és naponta százával az úttesten közlekednek munkába és haza. Az ugyanis ugyanolyan szabálytalan.
Javasolom, még, hogy a ltp. tevező mérnököket is bírságolják meg, mert nem reálisan tervezték az utakat, s a parkolóhelyek számát is tévesen ítélték meg.
Javasolom még azt is, hogy a felmutatott intoleráns magatartás, a helyben lakók életének megmérgezése miatt saját magukat is bírságolják meg az eljáró illetékesek, akiknek ez a tevékenysége nem más, mint a hivatal packázása. A negyed évszázada kialakult helyi szokásjog teljesen ellenkezik rigorózus magatartásukkal.
Foglalkoznának inkább azzal, hogy a feleslegessé vált tiltó táblát elparentálják az iskolai bekötőútról. Három nagyra nőtt és betonba ágyazott gombostű teszi lehetetlenné, amit a behajtani tilos tábla mutat, és ami a célforgalom számára mégis megengedné, ami a gyakorlatban lehetetlen.  Bár lehetséges, hogy az iskola ételszállítását ezentúl helikopterrel tervezik megoldani.
Ami pedig engem illet, azért is szabályosan fogok parkolni.
Tőlem hiába remélnek baksist.

Én nem tudom azt, kérem, hogy mit is csinálok? Magánhittant olvasok? Önképzést folytatok? Nem tudom. Talán inkább élvezem azt a stílust, amely sose volt megfogalmazásban tálalja korunknak 2000 éves vallásunk mondanivalóját, mégpedig egymáshoz nem kapcsolódó részletekben. Van alapozásom ahhoz, hogy értsem, amit Ferenc pápa az egyes evangéliumi szakaszokból elővarázsol, tanít, prédikál, elmélkedik, megoszt, megimádkozik, újszerűen előad, bemutat, megismertet, szemnyitogat, felráz, magyaráz, megél, továbbad, terjeszt, elénk tár, győzködik, rábeszél, kifejez, eligazít, sorol, pontokba foglal, s minden módon felmutat az égre, mint egy hittérítő keresztje. Két adagban elkészítettem pápaságának első éve különféle alkalmakból különféle publikumnak előadott különféle magyarázatait. Most értem oda, hogy négy könyv sürgős gatyába rázása után hozzáfoghattam a 2013. év harmadik harmadrésze feldolgozásának. Kb.120 lapnyi szöveg ez, ami lesoványítható 100-ra. De ennyi biztos megmarad azokból a beszédekből, írásos anyagokból, amelyeket más és más fórumokon elővezetett.
Ez nem könyv a megszokott értelemben, nem szóról szóra hűségesen lefordított teljes szövege az ő megnyilvánulásainak, hanem a Magyar Kurír közléseinek időrendben való, egymásután tétele, kerek mondatokká szerkesztett változatban.
Alighanem pusztán annyi mondható róla, hogy „Ferenc pápa gondolatai, tanításai a MK nyomán”. Nincs itt megjelölve egyetlen fordító neve sem, mert nem az a lényeg. Az se, hogy magam formáltam meg őket némileg megszerkesztve. Törekedtem nem belenyúlni a szövegekbe, hogy minél hitelesebben a pápa tanítását tolmácsoljam. A közérthetőség azonban azt kívánta, hogy itt-ott egy-két tollvonást tegyek bele.
A munkát január végéig szeretném letudni, mert lassan az újévben elhangzott anyagokkal kellene foglalkozni. Szeretném mihamarabb utolérni magamat.   

A hátsó templomablakban könyvek. Misekezdésig megnézem őket.
Szégyenkezem. Nem ingyenkönyvért jöttem ide.
A könyv matéria.
A templom a misztika helye.
De hát egyelőre tükör által homályosan…  A könyveket azonnal látom, elég egy gyors pillantás a kitett választékra. „Velem jön” egy Camus és egy Hemingway.
Majd usgyi az első sorba.
Oda alig ül valaki.
Mintha hátul mondanák a misét.
Kifelé jövet szembejön velem EM.
Kérdi: – Már jönnek kifelé?
– Bizony, már jövünk.
– Ma korábban volt mise? – kérdezi.
– Igen, rendes időben, 8 órakor kezdődött, mint hétköznap általában.
– Hát akkor jól elnéztem a napot – mentegetőzik.
– Ilyen előfordul. Most már azt javasolom üljön a kocsimba. Úgyis egyfelé lakunk.
– Köszönöm. A lábaim már nem olyanok, mióta elestem – mondja még, s később megjegyzi: – Nahát, azt hittem, szombat van.
Ajaj, itt az igazi baj. Szombat is hétköznap, és ha hétköznap, akkor ugye reggel nyolckor…   
Nemcsak a térde problémás. Vigyázni kell rá.
Valahol a közelben lakik a lánya.

Ma annyit olvastam, hogy írni egészen elfelejtettem. De kész a mű, legalábbis részemről. Tegnap elfelejtettem lefeküdni, ma meg elég korán kidobott az ágy. Sikerült egy hajnali derengést lencsevégre kapnom amúgy szúnyoghálóstul. Mindenesetre a színekhez nem kellett hozzányúlnom: Az ablakkivágásban a hajnali köd mindent kékesen derengőnek mutatott, némi kis zöldes beütéssel, utóbbi a szobanövényeken jelentkezett. Ha már ébren voltam, nekiláttam egy korrektúrának. Elég korrekt túra sikeredett belőle. Délután négykor tettem le a tollam, hogy nyugodjék. s lám, tőlem senki nem várt dalt (nem is baj), mert belőlem minden szufla kihalt. Most hátradőlhetnék a széken, de így a munkaasztal lapjára tehénkedve lényegesen könnyebb billentyűzgetni.
Ott kezdem, hogy tegnap Ferenc pápa körlevelének egy sokadik kitételére (95. pont?) figyelmeztetett valakit valaki a FB.-on. Arról szól a jó Ferenc pápa, hogy vannak, akik elméleteket gyártanak ahelyett, hogy élnének. Ezek a vesztes hadvezért modellálják. Szerencsésebb az, aki hadnagyként vagy bakaként mindent megtesz az általa képviselt ügy érdekében, lesz, ami lesz alapon. Nem tudom persze szó szerint idézni a tegnap olvasottakat, mindenesetre a FB-on polemizálók egyike megjegyezte, hogy ez akkora meglátás, amely még fog szerepelni a töri könyvekben.
Elgondolkoztam rajta.
Az ember magát túl közelről szemléli, de ismerőseim között mindkét típusra tudnék példát mondani. Nem teszem. Vannak személyiségi jogok is a világon. Majd a történelem megmutatja, hogy az „éceszgéberek” vagy a gürizők futottak-e be győztesen.
A pápa gondolata csakugyan elementáris, újszerűen ragadja meg a lényeget. Ilyen ez az egész ember. Bár fiatalabb volnék, hogy teljes vehemenciámmal beálljak mögé. Mondom Tücsinek: Úgy kezdte, hogy kérte a téren várakozó tízezreket: imádkozzanak érte. Azóta is mindenkitől ezt kéri. Sűrűn hangsúlyozza, hogy bűnös ember. Különös, hogy ezt kéri, hiszen elképzelni se tudom, hány misét mondanak naponta a világon, s minden misén minden pap imádkozik a pápáért. Benne van a misekánonban. Talán a rá súlyosodó felelősség mondatja vele ezt a kérést.  
Jó későn érkeztünk haza tegnap. Mivel nem jött álom a szememre, nem is erőltettem a dolgot. Megnéztem egy most hozzám kerülő DVD-felvételt egy 1997-ben készült Mátyás-templomi kóruséneklésről. Szilas karácsonyi beat-miséjét énekeljük egy alkalmi zenekarral. Kati lányunk a szopránban, magam és fiunk a basszusban „nyomjuk”. (Ma mindenki mindent nyom. 1997-ben meg se értettem volna, mit akar kifejezni ez a nyomjuk, nyomjuk ezerrel. Hiszen „padlógázzal” haladunk „ezerrel”, majd nyomunk egy „satuféket”.
Vissza a felvételhez. Gyors számolás. A fiú 13 volt, én akárhány, de soványabb mostani állapotomhoz képest. Na, ezt kell nyomni. A karcsúsodást.
Ezerrel.
Csak ne volna olyan unalmas.
Inkább egy replikázó zsánerképpel zárom a posztot:
– Ugyan, édes komámasszony, mért kend olyan sovány asszony, hogy tudott így lefogyni?
Lám én milyen kövér vagyok, mint a háj, majd elolvadok ebben a nagy melegben.  
– Ugyan, édes komámasszony, mért kend olyan kövér asszony, hogy tudott így meghízni?
Lám, én milyen sovány vagyok, mint a kóró elszáradok, ebben a nagy melegben.  
Elképeszt az ebben a népdalban felbukkanó kifejezésmód tömörsége! Még ismétlődő megfogalmazásokra is „ráér” a két versszakon belül.

Meggyes tanár urat igen hosszú pályafutása során többféle ragadványnévvel illették. Mint a legtöbb tanár, ő is tudta, hogy mi a neve a háta mögött. Tanárkodása első idejében „Ketyegő”-nek titulálták. Rá nem jövök, hogy miért. Utóbb pedig – az én időmben – Gyökérnek. Valójában ennek az eredete is ködbe vész. Tudtuk, hogy tudta, hiszen a latinisták ugyanúgy rákérdeztek, mint az oroszosok. Ő pedig félszeg mosollyal nyugtázta a szokatlan kérdést, de ha kommentárral is, megmondta: Hű, de ökör, még ezt se tudja? Radix – mondta a latint tanulóknak, kóreny – mondta az oroszosoknak. Mondott még egyebeket is. Pl. ha valaki hetet-havat összehányt, arra megjegyezte: Aha, kuglóf és petrencerúd. Aki pedig még ennél is kevesebbet tudott, azt leállította: „Tűnj el, nyom nélkül!”
Most már csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy képes-e valaki nyom nélkül eltűnni. Egyáltalán értelmezhető-e a nyomtalanság mint olyan. Közhely, még ha nem is igaz, hogy ha egy lepke Kínában összecsapja a szárnyát, és az valamilyen okoknál fogva tovább erősödik, előfordulhat, hogy Európában hatalmas orkánként jelentkezik. Inkább fordítottja szokott előfordulni. A tóba dobott kavics gerjesztette hullámok csakugyan semmibe vesznek rövid idő alatt. Az ember élete hanyatló szakaszában kezd elcsitulni, mint az említett hullámok. Arany Jánost is megkísértette a nyom nélkül való eltűnés. Ismerős a spleenes verse: / Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt. /
Nincs okom kételkedni a költő igazában, de vajon sejtette-e, hogy akárhova teszi a lantját, az utókor egyik legnagyobb magyar költőjeként fogja emlegetni. Letett lantjával együtt is. Hiába írja, hogy belőle a jobb rész kihalt. Ez csupán a megpróbáltatásai miatti panasza. Elhiszem, hogy őszinte. Leverik a szabadságharcot. Ha jól emlékszem, meghal Piroska lánya, magamagának pedig a hasfalán egy meglehetősen nagy seb kísérte végig életét, mely sok kényelmetlenséget okozott neki, s mely nem múlt el róla soha. Megértem hát, hogyne érteném. Csakhogy nem az értékesebb rész halt ki belőle, hanem a múló fájdalmak nem akartak szűnni. Hogy az értékesebb része halhatatlan, ezt mint reformátusnak tudnia kellett. Tudta is. A jobb része most is él az örök boldogságban. Szelleme közöttünk, emlékezete bennünk, verseskötetei polcainkon, a könyvtárakban, az interneten.
Tehát lehet, hogy nem készültünk oroszból, hanyagoltuk a latint, de nyom nélkül nem tudunk eltűnni akkor se, ha szeretnénk.
Nyomunk marad. Nyomunk marad a jövő generációiban, környezetünk kultúrájában, hosszabb-rövidebb ideig követendő vagy negatív modellként hatunk azokra, akikkel társasági viszonyban álltunk: nyomunk marad; és hogy milyen, az rajtunk is múlik.                             
Horatius pozitívabban látott, mint Arany.
Non omnis moriar… – írja. Nem halok meg egészen.
Neki volt igaza.