Mickey webnaplója

Nemrég olvastam egy könyvet. Írója szabadkőműves volt. Részletezi, hogy mi folyik ott, szertartások, elköteleződések, érdekütközések és belső pozícióharcok, végső soron pedig valahol a csúcson érintkezési pontok a személyesült rosszal. Majd kezembe került egy írássorozat a karizmatikusokról, melyet dióhéjban elő is vezettem egy posztban. Elolvastam egy püspökkel készült interjút. Ma 13-a lévén fatimai emléknap van, tudtam meg a bodollói kegyhelyen tartott ájtatosság során, melyet a Mária Rádió közvetített. Ám napom nagyobbik felét egy terjedelmes könyvvel való ismerkedésem köti le, mely az Opus Dei alapítójának élettörténete, életregénye? Mindenesetre igen részletező beszámoló Szt. Escrivá prelatúra-alapítóról. Így jutottam el általa 1936-hoz, a spanyol polgárháborús időszakhoz, melynek idején bujkálni kényszerült a főhős, és amely egyike volt a múlt század borzalmainak. tömeges kivégzésekre került sor. A meghasonlott ország egyik fele balos, másik fele nemzeti érzelmű jobbos volt. A legtanulságosabb számomra, hogy Escrivá soha nem foglalkozik politikával. Kollégiumot alapít, s ott se beszél ilyesmiről, mert fontosabb dolga van az opus Dei. Az isten műve. Amikor fiatalok börtönébe látogat, a fogvatartottakat is ráveszi, hogy barátkozzanak ellenséges érzületű fiúkkal, mert így van esélyük megértetni magukat amazokkal: miben és miért hisznek. Még a focicsapatokat is vegyes társaságok alkotják a sitten belül.
Eszembe jutnak a regnumi atyák, akiknek az üldöztetések során az volt az álláspontjuk: Mi tesszük a dolgunkat, s a Belügy is az övét. A feltűnés minden formáját mellőzve foglalkoztak fiatalok csoportjával. S a Belügy is tette a dolgát. Három regnumi perben ítélték el őket koholt vádak alapján államellenes összeesküvés vádjával. Szó nem volt igaz belőle. Hitük és belőle következő életvitelük feszültségében teltek mindennapjaik.
Nincs új a nap alatt. A Josemaría Escrivá alapította politikamentes Opus Deinek ma 88 000 tagja van a világ legkülönbözőbb részein. Megpróbálta kikezdeni őket a Da Vinci-kód című krimi, de sikertelenül. Az alapítót II. János Pál szentté avatta.
Most sem tudok jobb módszert, mint amit ő, saját nemzetünk tudathasadásos állapotában kerülni a politikai csatározásokat, mert fontosabb dolgunk van. Együtt.        

– A mise utáni agapé egy kis együtt töltött idő, alkalmai találkozásokkal, alkalmai beszélgetésekkel, alkalmai eszegetéssel, a végén a desszerttel. A desszert jószerével mindig egy rövid, tanulságos történet, ha lehet csattanóval. Ma J. P. Hebel éppen ilyenféle hangvételű történetére került sor. Dióhéjban: A szolga elkészíti furtonfurt mérges urának az ebédet. Tálal, majd megérkezik a városból az úr. Dúl-fúl, soha semmit nem lehet kedvére tenni. Az idő derűs, az úr borús. Felkapja a levesestányért és a tálalóedénnyel a nyitott ablakon kidobja. Ezt látva a szolga felkapja a sült csirkés tálat, a köreteset, a süteményeset, s szintén kivágja az ablakon. Mikor kérdőre vonná az úr, ezt válaszolja. Próbáltam érteni uram logikáját. Szép idő van, s ezért tetszett kidobni az első fogást, merthogy a kertben kívánt ebédelni. Az úr elmosolyodott és megdicsérte szolgáját frappáns válaszáért. Az író neve kapcsán felmerült, hogy Schwetzingenben van eltemetve, és egészen különös módon, a városka egyik utcájában. Szokásosan akasztófahumoromnál maradva odasúgom Lacinak, aki mellettem állt: Te, ez a történetből következik. Úgy került sírja az utcára, hogy fogták az író koporsóját és kidobták a nyitott ablakon.     
– Hazaérkezve gyönyörű napsütésben talált minket a tálalás, az ebédelés. Persze fúj is a szél. Mondom az asszonynak: Akarsz kirándulni? Kiugorhatnánk az erkélyre napozni.  Ő jobbat tudott: Dobogókőn egyre-másra nyitnak alkalmi étkezési lehetőséget kínáló talponállók. Sőt még annak se nevezhető valamik. Bográcsban fő a halászlé, és készülnek másféle kitűnő meleg ételek is méltányos áron. A turisták komfort nélküli körülmények között, a szabad ég alatt álldogálva, de jó ízű ebéddel ünnepelhetik meg túrateljesítményüket. Nem rossz.
– Olvasom D.-nél, hogy Ferenc pápának írt tértivevényes levelet. Előre örül, hogy lesz egy autógrammja a pápától. Érdeklődéssel várom a fejleményeket. Meglepne, ha a pápa maga nyitogatná a világ minden részéről titkárságára érkező valamennyi levelét, még ha tértivevényesek is.
– Kedden találkozó.  Készüljek valami komollyal. Hm. Én és a komoly…

Tegnap ígértem, hogy tájékoztatást adok a karizmatikusokról. A karizma kegyelmi ajándék mások szolgálatára és Isten dicsőségének megmutatására. Mindkét kritérium fontos. Jezsuita honlapon találtam róluk egy terjedelmes tájékoztatást, amelyet megpróbálok erőteljesen rövidíteni. Sokan tartanak tőlük, a hit fenegyerekeinek tartva őket, s nem véletlenül. Nos, akkor hadd szóljon.    
„Az Imádság Háza alakulása kapcsán döntöttünk úgy, elmegyünk a Johannes Hartl féle MEHR-konferenciára Augsburgba. Ő az, aki 15-öd magával csinálja az Imádság házát Augsburgban. Adományokból élnek; működésük során a városban megszűnt a prostitúció, az abortusz és csökkent a bűnözés. Hartl 35 éves, 4 gyereke van és teológiai doktorátusa, fantasztikus figura, és hogy ilyen fiatal, a MEHR  [=több/et] és maga a Gebetshaus is főleg a fiatalokat szólítja meg.
Más. „A Kat. Karizm.  Megújulás mozgalom kezdeti tüze lassan kihunyni látszik… Vártuk a csodákat és jeleket, de ezek nem jöttek. Kérdeztük az Úrtól, Uram, mi történt? Nem a katolikus egyház a Te menyasszonyod?”
„Reinhard Bonnke a ma élő legnagyobb evangelizátor, akinek szolgálata által sokak gyógyulnak és térnek meg, sőt még egy halott is feltámadt egyszer. Tehát ő beszámol arról, hogy volt egy álma, melyben 2 hang beszélgetett egymással, és arról beszéltek, hogy Európa megújul, és Németországban fiatalok az Urat fogják az utcán hangosan dicsőíteni és hirdetni, és egész Európa megújul.” (várom)
Más. A karizmatikusok betlehemi tanácskozása egyik beszámolójából Mary Healytől. „Isten valami újat kezd. Megállapítják, hogy a karizmatikusok kezdtek magukkal eltelni, és ez így nem megy. Próféciát kértek és kaptak: »Nincs erőtök, gyertek Hozzám«. – így Krisztus. Majd: »Nincs helye a büszkeségnek, mert mindannyian Tőlem függtök. Nincs helye a félelemnek és bizonytalanságnak, mert mindaz, amit tesztek, Tőlem függ. Amikor mentek, Én veletek megyek erővel és hatalommal. Nem kell félnetek, mert ez az Én erőm lesz.«
Más: Kr.: „Új hitet adok nektek, mély hitet. Minden kötöttséget feloldok, elvágom minden láncotokat. Ma szabaddá teszlek titeket, új várost építek köztetek, melynek ajtói ma kinyíltak. a megújulás nem az lesz, ami volt…” Hát igen, elég sokáig jártuk a magunk útját – mondják a karizmatikusok. Jézus azt adja értésükre, új győzelemmel emelkedik fel. Eljött az ideje, hogy Európa megtérjen! Eljött az aratás ideje!”
Más. Hartl azt elemzi, hogy „miért azt mondja Isten, hogy menj a kamrádba és ott imádkozzál? Azért, hogy kivond magad mások tekintete alól, és csak Isten tekintete alatt légy. Hogy ne legyen módod egyéni teljesítményeket produkálni, csupán Isten szerető tekintete alatt időzni. Világszerte sok Imádás Háza van már, ahol éjjel-nappal dicsőítik Istent és ennek fantasztikus hatása van.
Más. Egy orvos tanúságot tett róla, hogy mióta folyamatosan dicsőíti Istent, amit úgy ért el, hogy vett egy ébresztőórát, ami 10 percenként rácsörgött, bárhol volt, boltban, rendelőben, -eleinte nem győzte elmagyarázni a pénztárosnak fizetés közben, a rendőrnek, az óvó néninek, hogy most miért csörgött rá a vekkere- hogy akkor most dicsőítse az Urat, hogy azóta csodák történnek körülötte. Azóta a betegei csodás módon gyógyulnak.
Más. Gabrielle Kuby említette Magyarországot is: „Bár a nyugati sajtóhírek alapján Magyarországban fasizmus van, de ennek épp az ellenkezője igaz. Említette alkotmányunkat (házasság csak férfi és nő közt lehetséges stb.). Nem csoda, hogy a Nyugat nekimegy az országunknak, álhíreket, hamisságot terjeszt rólunk. Felsorolt egyébként még rengeteg országot, ahol ilyen-olyan formában elindultak a tiltakozások, csak nem tudunk róla, mert erről bezzeg nem ad hírt a sajtó. Hogy például a téli olimpiára, Szocsiba azért nem megy el egy csomó EU-s nagyágyú, mert Oroszország sem engedi a homoszexuális házasságot, és ez diszkriminációnak számít. 
Más. „A legerőteljesebb ima Európáért volt, az ott jelenlevő országokért. Ez valami egészen döbbenetes ima volt, és azt hiszem, ilyen erős dicsőítést még soha sehol nem tapasztaltam. Szinte megremegett a föld, ahol álltunk.”
Ez poszt, itt elvágom a beszámolók hosszas megemlékezéseit tömeges gyógyításokról. De, hogy érthető maradjak, egyet még kiemelek közülük, megmutatva mechanizmusát.
„A gyógyító összejövetelen miközben mások dicsőítettek, én épp imádkoztam, mikor valamit éreztem a hátamban. Felismertem, hogy Isten arra hív, hogy imádkozzam valakiért, akinek hátproblémája van. Megfordultam és láttam, hogy egy nő ül ott tolószékben. Megrémültem, és az első gondolatom az volt: ez túlzás, tolószékben ülő gyógyulásáért nem imádkozom. Megkérdeztem a hölgytől, hogy mi a baja és ő elmondta. Évek óta nem járt már járókeret nélkül, és nem telt bele pár perc ima, mikor felállt a tolószékéből és ment, futott körbe a teremben a legcsekélyebb fájdalom nélkül. 5 év óta jól van és teljesen normális életet él.”  
A lényeg. A karizmatikusok a krisztusi tanítást adják elő, sokszor tanúságot téve arról, ami velük történt. Majd a Lélek erejével imádkoznak egyesek gyógyulásáért, akik azonnal egészségessé lesznek, így bizonyítva a krisztusi tanítás hitelességét. Mindehhez erős hit, tiszta, Istenre nyitott szív szükséges, kellő alázattal.
Hadd zárjam így is hosszúra nyúló fejtegetésemet mégis azzal, hogy Pál minden karizmák közül a szeretetet emeli ki, amely mindnél fontosabb.
S mint mondják: Szeretni mindig lehet.

Csaknem áprilisi szeszélyességű az időjárás. Egy napig a lakás minden sarkába benéz a nap, ahogyan januári ferde sugaraival körbenyalja a ház oldalát, s minden ablakon bekacsint. Majd egy-két napra ólmos felhők mögé bújik, s villanyt kapcsolok, nehogy valahogy depresszióssá tegyen a fény hiánya. Ma újabb trükkel tréfálkozik. Fúj a szél, legalábbis a magasban, mert a felhők között rendet vágva hol elkergeti őket, hol a nap elé tereli. Ennek megfelelően hol nagy fényesség uralkodik, hol dermesztő szürkeség. Ha Mark Twain történelmi gyermekregényének idejében járnánk (Koldus és királyfi), akkor azt hihetnénk, hogy egy boszorkány kihallgatása folyik a bírói tisztjét ellátó királyfi előtt. De nem azzal az eredménnyel. Ismeretes, hogy a szegény asszonyt azzal vádolták, hogy harisnyájának lehúzásával esőt idéz elő. A királyfi ráparancsolt, hogy húzza le a harisnyáját, mert kíváncsi, valóban képes-e esőt előidézni. A kísérlet sikertelen maradt a nő szerencséjére, mert ez egyben megmenekülését is jelentette. Ha ma játszatnák el vele, könnyen kaphatna néhány évet, mert esőt ugyan nem, de felhős eget vagy tizenötször egymásután tudna csinálni. Mert mire leírom, hogy szépen süt a nap, addigra beborul, és viszont.
Viszont nem élünk a királyok korában, hanem a XXI. században, ahol erre szakosodott repülőgépek húzzák keresztbe-hosszába az el nem pucolható kondenzcsíkokat, és HAARP-programmal őrjítik az időjárást. Azért keletkeztek tegnap a felhők, mert a kondenzcsíkok magukhoz kötötték a nedvességeket, s megakadályozták a napot, hogy áthatoljon a vastag, mesterséges felhőtakarón. Ma pedig alighanem a HAARP-pal szórakoznak részeg irányítóik. Hol bekapcsolják, és akkor fellegek takarják a napot, hol ki, és akkor természetes fényt kapunk teli D-vitaminnal. Hol pedig öngyilkos szándékkal fagyot gyártanak az USA csaknem egészére, született hazaárulóként. Így olvasom az interneten. Így látom a Niagarát csaknem teljesen eljegesedve.
Az egyik csatornán a tévében meg saját szememmel láttam azokat a fénycsík-angyalkákat, amelyek mint UFO-k jelentkeztek bizonyos emberek előtt. UFO-t pilóták is láttak már, mégpedig utasszállító repülők pilótái. A tévé-kommentátor hozzátette, hogy a pilóták tanúságtétele igaz, mert egy utasszállító gép pilótája nem hazudik. Szerintem se – már amikor igazat mond.
Olvasom továbbá, hogy a gyógyszerek mérgeznek, a védő oltások meg lassan ölnek. És szedem őket rendületlenül, mert azt meg bizton tudom, hogy nélkülük ma már nem tudnám leírni, mennyire károsak. Tudom, hogy régen kinyuvadtam volna hiányukban. Van persze más megoldás is, mint a gyógyszerek szedése, de ahhoz meg kevés a hitem.
Így hát marad önmagam mérgezése, ha addig élek is.
Holnap a karizmákról fogok írni, mert sokkal tisztábbak, pozitívabbak, érdekesebbek.  

Ha Déry Tibor nem írja meg három kötetben a Napok hordaléka c. öregkori naplóját, most itt állnék teljesen modell nélkül (apám korán elhunyt), illetve alig valamiféle használható elképzeléssel.
Ha sógorom nem hívja fel Déry könyvére a figyelmemet, az eredmény hasonló volna.
Maradna a pszichológusoktól hallott néhány ismérv arról, hogy egy nyugdíjas mivel üti agyon az idejét. Órákat tölt azzal, hogy előkészüljön a napra. Mivel teste érzékenyen reagál a hőmérsékletre,az időjárási frontokra, háromszor meghallgatja az időjárás-jelentést, az ablakhoz cammog, kinéz, latolgatja, hogy fog-e esni, vagy csak ijesztgeti a rádió. Kis szél is fúj. De lehet, hogy csak a háztömb gerjeszti a szellő mozgását, útját állva természetes tovahaladásának. Figyeli, vajon erősödik vagy lanyhul a szélerősség. Kell-e sál, vagy sem, amikor a postára megy. Megkeresi olvasó szemüvegét, amit félórája nem talál, mert láncon lóg a nyakában, s kikeresi a Kisokosban, hogy mikor nyit a posta. Még egyszer ellenőrzi az ablakhőmérőt, megkeresi esernyőjét, biztos, ami biztos, sálat is vesz, majd eldönti, hogy kismama- (kispapa-) cipőt húzzon-e, vagy a szaladós, „trottőrcipő”-be „ugorjon-e” bele. Próbál visszaemlékezni rá, hogy hol is csapta le a levélborítékot, mert nem találja. Elmegy az íróasztalhoz, mert ott írta a feladandó levelet. Leül a székre, majd feláll, s elindul, mintha a megcímzett borítékot vinné, hogy lecsapja valahol. Ahá! A konyhába vitte, mert kávét akart készíteni. Csakugyan. Ott hever a konyhaasztalon. Ha minden igaz, közben eltelik másfél óra, s még mindig csak az elindulásnál tart.
Tehát segít nekem Déry, aki persze nem éppen ilyesmiket sorol naplójában, de azért hasonlókat. Főleg morfondírozásait, következtetéseit, alkalmazandó gyakorlatokat életvitelére vonatkozóan. Sokat szemlélődik. Leírja környezetét, a kertet, a bokrokat, a megjelenő madarakat. És egy helyen, igen, egy alkalommal arról ír, hogy miféle nehézséget jelent neki egy-egy dedikálásra való felkérés. Kapja az értesítést, hogy csomagja érkezett a balatonfüredi postára. Fel kell tehát öltözködnie, eltotyogni a postához, átvenni a négy-ötkilós csomagot, kifizetni, hazavinni, a kötöző spárgával kínlódni, a tartalmát kiemelni a papírból. Rendszerint saját könyvei érkeznek azzal a kéréssel, hogy dedikálja őket Mucusnak, Józsikának, Editnek. Meg kell keresnie töltőtollát, kitalálni valamilyen kedves mondatot, megnézni a naptárban, hányadika is van, s aláírni. Ezután fordított sorrendben visszapakolni a könyveket a kifordított papírba, megcímezni, feladóvevényt kiállítani, spárgával átkötni, elbattyogni a postára, sorban állni, fizetni a feladásért. Déryt nem hagyja el humora, ajánlatot tesz valamennyi dedikálásra váró olvasónak, felhatalmazva őket, hogy idős korára való tekintettel kíméljék meg a dedikálás fentiekben részletezett fáradalmaitól, s nyugodt szívvel hamisítsák oda nevét a könyvek elejére. Ő mindegyiket el fogja ismerni saját aláírásának, és még meg is köszöni eme bátraknak, hogy milyen előzékenyek voltak hozzá, milyen tapintatos empátiával kezelték az ő hajlott korát.
Én persze még fürge észjárású vagyok. Olvasószemüveggel az orromon rovom ezeket a sorokat, és azt hiszem, bifokális szemüvegemet az étkező asztalán hagytam.
Igen.
Azt hiszem!?!?

Ma folytattam a pápa beszédeinek kivonatolását. Tanításai felérnek több lelkigyakorlattal. Mindig mond valami egyedi megfogalmazásút, valami Európában nem használt szófordulatot, közmondást, alapigazságot. Lehet, hogy nem mond semmi újat az egyház korábbi tanításaihoz képest, de hogy újszerűen mondja, közérthetően mondja, fejbekólintóan mondja, az biztos. Szembesülsz vele, hogy eddig mint éltél, s hogy ezután hogyan kellene. Ha valakitől, tőle elfogadható, eztán másképp kell már élnem(d). Beszédeiben gyakran visszatér az előrehaladás, előremenetel, előbbre jutás kategória. Tanítása magával ragad, de nem köt magához, hanem Krisztushoz vezet. Ha ma címet kellene adnom egy kötetnyi beszédének, ilyesvalami volna: A pápával Krisztushoz.
Persze sokféleképpen meg lehet ragadni, hogy mikről is beszél. Szerkezet nélkül a hittételeinkről, közel hozva korunkhoz, sőt beletagosítva korunkba a krisztusi tanítást, mint olyat. Amely tanítások mentén élhetővé válhat újra a föld, helyükre kerülhetnek a hangsúlyok; amelyek mentén elválnak az értékek a hamis értékektől, amely tanítások rendszerében a célok nem szentesítenek semmiféle eszközt.
A pápa mozgékony és aktív.
Ez lehetővé teszi számára, hogy tanításait tetteivel hitelesítse. Az előző két terület összhangja tetten érhető az ő életében.
Látszólag én dolgozom, hogy elfogadható formát kapjon és magyarul szóljon az a nyersanyag, amely olykor érzékelhetően nélkülözi a szerkesztést. Valójában azonban én nyerek rajta, mert olvasás közben lecsapódik bennem mindaz a végtelen értékű kincs, amit Ferenc pápa elővezet.
Jól tudom, hogy perikópa-magyarázatai, bibliai szövegelemzései, a példabeszédek képeinek kibontásai az egyszeriség, a rögtönzések jegyeit viselik. De ez nem elég ok arra, hogy ne lehessenek az olvasók lelki épülésére, lelki felüdülésére. A források azért nem közlik szöveghűen a pápa beszédeit, mert improvizatív jellegével tisztában van Ferenc pápa is. Én pedig ezekből a szöveghűtlen anyagokból próbálok szép kis lelki cipócskákat formázni, megtartva a beszédek eredeti formáját amennyire az csak lehetséges.
Tudom, hogy Dziwisz kardinálist arra kérte Wojtyla pápa, hogy feljegyzéseit halála után égesse el. Legjobb tudásom szerint erre nem került sor, sőt. Az én makacsságom sem több: Próbálom sokak okulására egymásután rendezni a pápa 2013-ban elmondott beszédeit nagyjából az elhangzásuk sorrendjében.
Mivel Bergoglio pápának hivatásából következően igen sok megnyilvánulása van, nem zavar, ha figyelmetlenségből vagy egyéb meggondolásból el-elmarad egynéhány közülük. Azért nem zavar, mert zömüket mégiscsak megidézem, s tapasztalatom szerint itt-ott ismétlődések is vannak bennük. Ez megint csak nem zavaró. Részint ismétlés a tudás anyja, részint segíti a bevésést egy-egy kép ismételt felbukkanása, egy-egy fontos kitétel újólag való hangsúlyozása.
A munka nagy.
Tavaly kezdtem hozzá év vége előtt, s a beszédek harmadát emeltem egybe. Igyekszem tempósan feldolgozni a maradék gondolathegyet.              

Kora reggel olvastam egy kedves írást arról, hogy mi lenne, ha ma tűnne fel a betlehemi csillag az égen, amely mindenhonnan látható volna. Abban maradtam magammal, hogy nem tudom, mi lenne, meg abban, hogy „ez a hajó elment” egyszer s mindenkorra.
– De jön egy „újabb hajó”, melyről képeket vizionál János apostol az Apokalipszisben. A Jelenések könyvében sok mindenről ír az utolsó időkről, s képeit 2000 év távlatában alig értjük. Pl. Üröm a folyók forrásába csapódó csillag neve. Az üröm keserű mérgétől sok ember meghal. A Csernobil szó magyarul fekete üröm. A Fukushima név jelentését nem ismerem. Mindenesetre nem használ az óceánba kerülő radioaktív szmötyi világunk halállományának. Kérdezhetném azt is: szabad-e még tengeri halat fogyasztani? Az az igazság, hogy nem sok mindent tudok kezdeni ezekkel a balesetekkel, de azért rájuk nézek, mert feltűnnek.
– Jönnek látomások, amelyek egyike, hogy hatalmas vihar tépázza az óceán közepén hánykódó hajót, az egyház hajóját, amelynek az orrában egy fehérruhás alak áll, a pápa.
– Jönnek Mária-jelenések, melyek egy részét az egyház hosszas töprengések és bizonyságok után hiteleseknek minősített. Így pl. Lourdes-ban szakorvosokból álló bizottság elemzi, ép ésszel várható-e valakinek a hirtelen megmenekülése halálos betegségéből. Egy hitetlen francia orvos tbc-st kísér Lourdes-ba, ahol tanúja a beteg értethetetlen és gyors felépülésnek. Mindezt becsülettel adminisztrálja, majd könyvet ír róla, de csak saját halála után válik lehetségessé kinyomtatása.  
– Fatimában tízezrek látják a napcsodát.
– A Medjugorjéban történteket egyelőre igen óvatosan kezeli az egyház, (még várhaótan sokáig) nem nyilvánítja ki, hogy hiteles.
Olvasom, hogy az egyik látnok, Vicka házában egy Fatimából hozott szobor évtizedek elteltével egyszerre csak világítani kezdett. Tán kőszoborról van szó. 
– Olvasom, hogy az egy guadalupei (Mexikó) indián által felfedezett Mária-kép egy köpenyen látszik. A kép szemében azoknak az arcképe tükröződött, akik jelen voltak feltűnésekor. Azt is olvasom, hogy a NASA is vizsgálta a textilt, és megállapította, hogy a köpenyen nincsen festék. A kígyótipróként bemutatkozó Mária képe mégis ott van. Feltételezések szerint az anyag fölött „lebeg” az ismeretlen összetételű valami, amiből a kép összeáll.
A betlehemi csillagnak voltak szemtanúi, nem is kevesek: a helyben lakók, a napkeleti bölcsek-(mágusok-háromkirályok), a pásztorok, Nagy Heródes és udvartartása.
Mindenhonnan látszott a csillag, de a legtöbben nem fogták fel jelértékét.
A felnövekvő Krisztustól csodákat vár a nép bizonyságul. Ő megjegyzi egy alkalommal, hogy nem kap ez a bűnös nemzedék egyéb jelet, mint Jónás jelét. (Amint az 3 napot töltött a nagyhalban, Jézus is három nap elmúltával támad fel.)
Az egyház nem a csodákra épít. Tudomásul veszi őket, ha hiteleseknek bizonyulnak, de nem tartozik a kinyilatkoztatáshoz a bennük való hit.
Hogy a mai bűnös vagy kevésbé bűnös nemzedék kap-e, és miféle jelet, jeleket, annak Isten a tudója. János mindenesetre említi, hogy a végső időkben nagy jel fog feltűnni az égen.
Ez kétféle megjegyzést vonz. Az első, hogy az „utolsó idők” korszaka immár kétezer éve tart, s nem tudjuk, hogy még meddig fog tartani. A másik, hogy azt sem tudjuk, miféle jel lesz mindenütt látható. Nem is könnyű belátni, hogy egy gömb alakú bolygó egén miféle dolog látszik mindenünnen.
Persze azt se könnyebb belátni, ami az apostolok pünkösdi beszéde alkalmával történt. Az írástudatlan tanítványok elkezdenek beszélni, és mindenki a saját nyelvén hallja őket, ami „természetesen” nem lehetséges. De természetfeletti módon igen. Kik voltak jelen? Lukács beszámol róla: pártusok, médek, elamiták, mezopotámiaiak, júdeaiak, kappadóciaiak, pontusziak, ázsiaiak, frígiaiak, pamfíliaiak, egyiptomiak, líbiaiak, rómaiak, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok. Hát mi tagadás, elég tarka tömeg gyűlt ott össze. Érdekes Lukács megjegyzése: „csodálkoztak és ezt kérdezték egymástól: Mi lehet ez? Mások gúnyosan megjegyezték: Teleitták magukat édes borral.” (Apcsel 2, 9skk) Lám, a jeleket egy részük érdeklődéssel tapasztalja, „fogja”, akik meg nem akarták elhinni, olyasmivel vádolták meg őket, amely jelenség (részegség) hatása köszönőviszonyban sincs a történtekkel. Beszédük hatása mindenesetre akkora volt, hogy a tudósító szerint „aznap háromezren megtértek”.      
A nagy jel kétezer év óta várat magára. Vajon elhiszik-e egykor, akik feltűnésének az idején élnek majd, vagy úgy vélik, hogy az édes bor bódította el az igazak agyát – látomásaik vannak.

Hogy kik voltak, senki sem tudja. Az irodalom kedveli azokat a történéseket, amikor kevés információ alapján kell történetet írni. Elengedheti ki-ki a fantáziáját, és kiírhatja magából azt, ami éppen foglalkoztatja. József Attila nem sokat vacakolt. Emlékezetem szerint több változatban is megírta ritmusos versét a háromkirályok látogatásáról. Babits pedig azt a legendát dolgozta fel, amelyben néhányan elindulnak a Kisjézus meglátogatására, de tengernyi kaland után és évtizedek elteltével csak egyikük ér oda – Jeruzsálembe, aki még tanúja lehet annak, amikor az Igazat kiviszik a vesztőhelyre, a Golgotára. (Prózában is megírta egy orosz a legendát.) O’Henry pedig a világ egyik legszebb novelláját írta meg a Háromkirályok ajándéka címen. A rossz nyelvek szerint alighanem sitten, ahová valamiféle könyvelési stikli miatt került. A világirodalom – de talán ő is – jól járt, mert poénos novelláival vélhetően saját hazájában is nagy sikert aratott. (Nekem mindenesetre tetszenek.)
Nos, alig kezdődött el az év, hisz a legtöbb ember ma kezdte meg éves munkáját, s már is múlóban a Vízkereszt.
Jelentem: Észak-Amerika megfagy. A déli államokban is nulla fok körüli a hőmérséklet, a sarkvidéki frontbetörés hatalmas havazásokat hozott magával és minden képzeletet felülmúló hideget. Nálunk meg kipattannak a rügyek a fákon. Tegnap Kaposváron rekord meleget mértek, s átlagosan is 8–10 fok körül alakult az országban a nappali hőmérséklet. (Időjárás-jelentésemnek vége. Milyen jól fog ez jönni a világnak egyszer, amikor mindenkinek mindenféle erre utaló feljegyzése elvész, beleértve a meteorológiai intézetekét is. J)
Jelentem, hogy itthon ma még a piros-zöld dekor-színek uralkodnak. Áll szombatig a karácsonyfa, ma még világít a harang és az angyalka, ma még csillagok, girlandok, egybefogott karácsonyfadíszek, szalagon lógó tobozok, a betlehemi barlang szobrai, a Szent család és látogatói, a Luca-napon elvetett búza, tobozok és papírfenyő, ünnepi mécsesek és néhány mézeskalács sütemény hirdeti, hogy a közelmúltban ünnepeltük a karácsonyt.
Ma még a templomban elénekeltük Glóriaként a karácsonyi dalt: Dicsőség, mennyben az Istennek… békesség földön az embernek.
Aztán vége.
* * *
Ma egymagam voltam itthon, meglehetősen ingerszegény környezetben tettem-vettem szükséges dolgaimat. Így hát megpróbáltam az ingereket gyarapítani. Ilyeneket vettem számba:
Bizinger – a Goldbergerben dolgoztam ezzel a sváb emberrel.
Bőzinger – kelenföldi házunk egyik albérlőjének a neve,
Singer – lábítós varrógépünk merevítő lapjába öntött feltalálónév,
Haslinger – a Telepes utcai iskola növendéke,
Höfflinger – Pápán katonatársam,
Buckinger – ugyanott főtiszt,
Penninger – a kerületben lakó operaénekes,
Kissinger – politikus,
hányinger – Nem hiányzik.
De ha már. A történet így szól. – Rosszul nézel ki. Gyermekem, hányingered van?!
– Öt, vagy hat… Talán még több is.
Vajon akad-e, aki még emlékszik egy ilyen szóra: cupringer. (Zubringer) háztartási alkalmazottakat közvetítő személy. Jut eszembe: Ki ne hagyjam már a Zabhegyező szerzőjét, akinek a neve
Salinger.
Bizonyára még százféle –inger létezik, sajnálom, nekem most csak a milimári jut eszembe, az pedig nem -inger.

– Deskénél olvasom:
„K ...: olvasom blogját. Úgy terjeszti a rosszkedvet, mint a pestist. Méltatlan magához, kultúrájához, szakmájához. Bocs, ha Maga azokat nem szereti, az OK, de … vannak mosolygós gyerekek, sikerült hétköznapok, és az élet egészen biztosan folytatódik utánunk is. 1300-ban nem szerettem a kolerától félni. Ha Maga szerint baj van, nem inkább lelki segítséget, biztatást kéne adnia olvasóinak (is)?! d.” 
– Olvasom Petőfitől:
/ Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed. / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát (ti. lantot) félretedd. /
Elgondolkoztató. Petőfi túl szigorú. Még saját pozitív élményeim sem elég hangsúlyosak ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjanak.
– Mit kezdett volna Babitscsal, aki így indít: / Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első és utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. /
– Mit azokkal, akik még csak nem is versben közölték magukat, hanem énregényekben.
– Jóval utóbb, napjainkban pedig a virtuális térben, mezőben, blogok kreálása formájában.
Muszáj megvédenem valamennyire kortársaimat, akik saját drámájuk nyilvánosságra hozatala által segíthetnek másoknak, hiszen minden emberi élet sorsdráma egyben.  Teli jóval, rosszal.
– VI. Pál mondta: „Napjainkban nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége a világnak.” Egy becsülettel megírt blognak pedig lehet ilyen vetülete.
– Nem mondom, hogy nagy birkaságok mellett menjünk el szó nélkül. De ne ragadjunk bele. Nézzünk rá, és hagyjuk magunk mögött. Vagy ha már írunk a rosszról, írjunk értékekről is. Mivel sokszorosan többen adják át a rossz híreket, mint a jókat, ez utóbbi megvalósítására helyes törekednünk.
– A kiinduló gondolathoz volt még egy érdekes adalékom, de mivel nem jegyeztem fel reggel, estére elpárolgott lyukas agyamból.
Azt még nem tudom, hogy átmenetileg-e, vagy véglegesen.     

Az Úr megjelenésének az ünnepe. Így születésének (dec. 25.), a három királyok látogatásának és Krisztus nyilvánosság (keresztelő János megkereszteli) elé lépésének (jan. 6.) címbeli közös névvel nevezett ünnepe.
Az Epifánia nekünk hordoz még egy jelentést. Ilyen néven alakult egy katolikus francia közösség, amelynek különféle életállapotú, mindkét nembeli emberek alkották – alkotják – a tagságát. Ide robbant be biztatásra lányunk azzal a céllal, hogy francia tudását gyarapítsa, s ennek fejében szolgálja a közösség igényeit. Lépése meghatározóvá lett további életére, mert bemutatkozó levele mellé csatolt fotójába beleszeretett egy helyi fiú. Nagy romantikus szerelem szövődött kettejük között, aminek házasság lett a vége. Boldogan élnek odakint immár 17 éve, amennyire ezt innen meg lehet állapítani. Nem akartam róluk beszélni, hiszen életük csaknem kizárólag rájuk tartozik a földgolyónak ebben a hallatlanul individualista térségében.
De hát csak kikívánkozott belőlem, hiszen mostanra esik ez az epifánia, másképpen teofánia.
Azzal kezdtem a posztot, hogy az epifánia az Úr születésének az ünnepe is, azaz a karácsony.
Azzal zárom, hogy egy éven belül két korunkbeli rokonunk távozott az örök hazába, húgom és sógorom. Annak idején megemlékeztem róluk. A mostani karácsony hangulatához mindketten hozzájárultak mégpedig többé-kevésbé véletlenül.
A sógoromtól ránk maradt ünnepi harangok északra néző ablakunkat díszítik ünnepi fényükkel hirdetve, hogy „gyermek adatott nékünk”, a déli oldalon pedig húgom dédelgetett dísze, amit nagyon szeretett, mindig „angyalkámnak” nevezve. Nos, ez az angyalka fénylik a délre néző ablakunkban girlanddal övezve s tanúsítva, hogy a Világosság a világba jött.