Mickey webnaplója

Napok óta próbálom elterelni arról a figyelmemet, hogy lefotózzam huszadszor is a ködöt. Mi a csodának fotózzam le. Idén ugyanúgy néz ki, mint tavaly, mint tavaly előtt, mint ezelőtt tíz évvel. Mégis-mégis odavonzza valami a kezembe a digitális kamerát, s kattogtatom. Arra gondolok: Az is bolond, aki olyan kalappal akar köszönni, amilyen nincs neki.
Nagyon szép lehet egy tigrist becserkészni kamerával és lencsevégre kapni, de itt nincsenek tigrisek.
Itt, kérem szépen, ködök vannak. Apró vízcseppekből és némi szennyből állnak, amit meg is kötnek szerencsére.
Joggal kérdezheti valaki: ezután húsz évvel kit érdekel, hogy 2014. január 3-án Aquincumban mekkora volt a köd? De ha volt, akkor mindent eltakart, „ködösített”.
Akkor pedig pláne érthetetlen, minek azt lefényképezni?
Minek lefényképezni a semmit, a nincset, a sejtelmes kontúrokat, a gomolygó szürkeséget, az ismétlődő homályt?
Talán azért, mert van.
Az ember nem racionális lény.
Ha az volna, sose kötne sílécet a lábára, hogy rejtett buckákra hágva kitörje a nyakát.
Ha racionális lenne, sose határozná el magát, hogy sziklára másszék, s olykor-olykor lezuhanjon a semmibe, a jégrianásba, neki a sziklafalnak, hogy halálra zúzza magát.
Sose ugorna ejtőernyővel, mert mi van, ha nem nyílik ki az ernyő.
Sorolhatnám még, miket nem csinálna. Pl. háborút az az ember, aki gyermekeket nevel. Az egyik ugye teljesen ellentmond a másiknak. Egyik esetben élet keletkezik az ölekben, hogy aztán megölessenek az élők a háborúkban.
A válasz minden esetben: csak.
Azért sízünk, mert van hó,
azért mászunk sziklára, mert van szikla,
azért ugrunk ejtőernyővel, mert van rá egy technikai eszközünk,
azért szülünk, mert életszeretetünk erre késztet,
azért ölünk, mert rosszra való hajlamunk, sokszor pedig a félelem, ezt diktálja, s mert ostobák vagyunk,
azért készítünk képet a ködös tájról, mert ködös a táj.
Mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki.

Kriszta bloggerina Pilinszkyt idézi. Pilinszky pedig azt az elcsendesülést idézi eszembe, ami minket ért a józsefvárosi Tömő utcában. Most lássuk, mit fogalmaz meg a költő ezúttal prózában, s majd utána folytatom saját gondolataimat.
"Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri "hangulat" nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri "tizenkettő". 
            Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképp csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni. Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálytömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az ó-esztendőből az új-esztendő mezőire."
Emlékezetem szerint 1983 szilveszterére a Tömő utcai lelkészség szentségimádást hirdetett a késő esti órákra, majd éjfélkor szépséges koncelebrált misét tartottak éneklésekkel, összeszedett lelkeknek.
Amire odajutottam, fülem már tele volt a trombiták sípjának unalmas recsegésével, a petárdák pukkanásaival, a fellőtt rakéták sistergésével. a templomocskába belépve nagyságrenddel halkabb világ fogadott. a csendet csak az istendicsőítő dalok törték meg, de nem fülsértően. Inkább csendes elmélyülés volt. S igen távolinak tűntek a kinti robbantgatások hangjai, a világ hangicsálásai.
Belül a csend, a csendben az Örökkévaló és lábainál mi. Megéltük azt, amit Pilinszky fogalmazott.
Idén itthon kornyadoztunk s hallgattuk a rétről indított rakéták erőszakos hangját. Állandóan annak a balesetnek az esélyére fülelve, hogy bármelyik rakéta gellert kapva becsapódhat az ablakba, az erkélyünkre. Ez a móka évente megismétlődik.
Hozzám sose állt közel a tűzijáték műbalhéja, talmi ragyogása majd semmibe hanyatlása. Posztomban meg is említettem, hogy túl a pocsékoláson, nem segíti az amúgy is elég mocskos levegőt tisztítani, sőt…
Vágyam, hogy minden évváltást a jövőben csendes elmélkedésben, az Isten tiszteletére összejött közösségben üljem meg. egészen biztos vagyok benne, hogy a fővárosban sok helyen van ilyen, csak többé-kevésbé zárt közösségek rendeznek maguknak ilyet. Ha olyasvalaki olvassa posztomat közülük, akinek nagyobb rálátása van nálam ezekre a rendezvényekre, tegye meg, hogy időben tájékoztatást tesz közzé az interneten, hogy az arra vágyók, mint mi is, egy számu(n)kra elérhető helyen tartott elcsendesülés részese(i) lehessen (lehessünk).
Az Új ember minden nyár elején közzéteszi, hogy a Balaton partján mikor és hol tartanak misét. Ilyesfajta nyilvános közlésre vágyom. Arra, hogy tegyék nyilvánossá a szilveszter esti programokat is.         
           

Olykor vissza-visszatérnek ifjúságom telei, a főiskolás sízések, a gyerekkori szánkózások. Nagy hidegek, jéggé fagyott „mackónadrágunk”, kivörösödött arcunk, kivörösödött lábunk, beázott cipőnk. S mi vidámak voltunk, természetesnek vettük ezeket a fagyos kísérőjelenségeket. Nadrágunkról otthon a hó leolvadt, kivörösödött bőrünket anyánk glicerinnel bedörzsölte, ami csípett, mintha paprikával kente volna be. Emlékszem, hogy a kezelés után ugráltunk vagy öt percig, amíg be nem szívódott ez a furcsa matéria bőrünkbe.
Voltak rendkívüli vállalkozásaink is. Nekem pl. a piktortégla barlangok felkeresése. Persze fogalmam se volt róla, hogy léteznek ilyenek, csak csatlakoztam azokhoz, akik a Regnum színeiben felkeresték ezeket az üregeket. Először buszra szálltunk. Az kitett a prérin. Hol voltak még akkor az üzletközpontok, s a panel-lakótelep Budaörsön. Nos, innen, a világ végéről indultunk hóban, kifelé a faluból, neki a hegynek. Talán a Frank-hegynek. Esett a hó. Mi vágtunk csapást a szűz hóban, bár előttünk korábban felmentek már mások előkészíteni az üregek valamelyikét, hogy ott emlékezzünk meg együtt a karácsonyról. Megérkezve egyesével bemásztunk a lyukakba. Egész vájatrendszerrel szembesültünk. Minden ruhánk tiszta fehér lett, merthogy a piktortégla a festők alapozó munkájához használt krétaszerű anyag, ún. budai föld volt. Utóbb felhagytak használatával, így bányászatával is. Nos, néhányan gitárt hoztak, s legalább két nótát elénekeltünk, melyekre máig emlékszem. Az egyik egy képes beszédű, szép zsoltárszakasz, mely így szól: „Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után.”
A másikat dec. 26-án megidéztem, itt most csak megismétlem, mert örömömre ezzel az énekkel zártuk tegnap a szilveszter-esti misét:
„Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt, 
megszületett Jézus a beteg világnak. 
Felragyog immáron fényességes napja 
Isten irgalmának!” 
Nagy ívű dallam tartozik hozzá, pattogós, élénk nóta ez, s kedvesen tálalja a karácsonyi történések közepét, lényegét.
De ha már templom, de ha már ének, ma hihetőleg el fogjuk énekelni az ilyenkor szokásos másik gyönyörűséget, anyám kedvencét, amelynek refrénje tetszik: „Új esztendőben, új szívekkel, imádjuk Jézust énekekkel.” Így legyen.
Vagy a másik számba jöhető dal: / Ó szép Jézus, ez újesztendőben légy híveidben. / Ó, Mária, esedezzél értünk, édes reményünk / (megint a záró sorokat szeretem jobban): Hogy ez újesztendőben minden ügyeinkben / lehessünk Jézus, drága kedvében. /
Tulajdonképpen elég programot ad a most induló egész évre.    

Már minden van itthon, ami kell erre az évre, de holnap Újév, s zárva lesznek a boltok.
Így hát lementem vásárolni, hátha a mindenen felül szükségünk támad valamire. Nincs itthon pl. ecetes uborka. Tej szűken, de van, tejpor is akad elég.
Azért vettem 2 liter tejet: 400 Ft.
Sokféle savanyúság van, de torma nincs: 500 Ft.  
Nem múlhat el az év agyam tornásztatása nélkül. Rejtvényújság: 300 Ft.
Fáj az asszony torka.  Kakukkfüves kanalas: 400 Ft.
Beugrottam a pékhez zsemlékért: 400 Ft.
A virágosnál gondolkodóba estem, de már tele volt mindkét kezem.
Summa summarum 2000 Ft. De csak azért, mert már minden van itthon.
Az ABC előtt stand, mindenféle maskarákkal.
A kereskedők egy része készül a szilveszterre. A közért pénztárosai kék és zöld parókát viselnek laminált színes fémszínű kócból. Így gerjesztik az ünnepi hangulatot.
Az újságárus ördögszarvacskákkal fogadott.
A pék és a gyógyszerész nem öltözött át a szilveszter kedvéért. Mindkét alkalmazott tudta: akiknek szükségük van teremékeikre, azok felkeresik őket. Azért mindkét helyen kölcsönösen boldog új évet kívántunk egymásnak.
Este felemás hálaadás. Az egyházi év vége Krisztus király ünnepe advent előtt. A polgári év végének nincs tehát liturgikus jelentése.
De mivel hálálkodni mindig lehetséges, nincs az egyház ellenére az év végi összegezés és hálaadás. Gesztusával – az előzőek miatt – mégis inkább a polgári szokásokat tiszteli (szenteli) meg.
Most aztán tényleg
Mindenkinek BÚÉK!   

– Az idősödő jezsuitát 1996 nyarán ismertem meg. Akkor ő 76 éves volt. Kartondobozokat hozott haza külföldről, benne szerény személyi tulajdona, ruhái könyvei stb. Mivel az első emeleten kapott szobát, nem elsietve a dolgot, de mégiscsak egyedül cipelte fel őket.
– Nem kér segítséget? – kérdeztem.
– Nem – mondta ő. – Nem hajt a tatár, s amíg bírom magamat, megteszem azt, ami tőlem telik.  Később is így járt el. Létrára föl, s kereste a kívánt szakkönyvet a könyvtárban. 1996-ban jól mozgott, eljárt tanítani. Hosszú terveket nem szőtt: Teszem a dolgom, amíg tehetem. Nagyon sűrűn emlegette: Mi lehet nekem még hátra? Két-három év? S legyintett hozzá. Ezután végigkísérte életét ennek a két-három évnek a folyamatos emlegetése. Úgy tologatta kijjebb a két-három évekkel életét, mint a betonozók tolják egyre magasabbra a csúszó zsalut.  
Mivel nemrégiben halt meg (RIP), nem nehéz kiszámítani, hogy tizenhét évig tartott még élete, tehát kb. hatszor kapott még három évet.
Érdekesek az emberek.
– Salamon Béla szép korú volt, amikor egy ízben felkereste az orvost, s elmondta neki, hogy télikabátot szeretne csináltatni a szabóval. – Milyen anyagot vegyek? – kérdezte az orvost.
– Hát ne túlságosan drágát – válaszolta a doki a humoristának.
– Ismertem olyat, aki alkut ajánlott Teremtőjének. Ha még ad neki 3 évet, befejezi egyik dédelgetett álmát, s megírja könyvben. Sikerült, s nem is egy új kötetet összehoznia.
– Egy Japánban szolgáló szerzetes futott össze egy ugyanott szolgáló francia szerzetesfráterrel, aki bőven elhagyta találkozásuk idején a 90-et. Az idős testvér pipálgatott, imádkozott, kedvelte a bort is, megitta a maga egy pohár borát naponta. Kérdésre, hogy nem fáradt-e bele az életbe, s nem kívánkozik-e odaátra, azt válaszolta, hogy nem túlságosan igyekszik meghalni. Szereti, amit csinál, szereti ezt a létet.
– A bibliai ószövetség királya, Hiszkija, halálosan megbetegedett, ám szeretett volna tovább élni. Könyörgését az Úr meghallgatta, s megüzente neki Izajás által: kap még 15 évet, s lőn.
– Emlékezetem szerint II. János Pálnak kívánták, hogy érje meg a 100 éves kort, mire azt válaszolta: No, csak ne korlátozzák az Isten kegyelmét.
– Egy 94 éves jezsuita pedig panaszosan utasította el a köszöntők baráti jókívánságait: Isten éltesse még hosszú évekig! – Ha szeretnétek, nem kívánnátok, hogy továbbéljek annyi nyavalyával küszködve, amennyi engem gyötör.
Az év utolsóelőtti napján óhatatlanul az idő múlására terelődik figyelmünk. Sok barátom 70 körül jár. Magam is afelé haladok.
Bár Czeizel Endre genetikus szerint az emberi sejtek kedvező körülmények között 120–130 évre teszik az élet végső határát, ezek a kedvező körülmények igen keveseket érnek utol.
Marad hát a csúszó zsalus terv a még két-három évvel, ami nekünk még hátravan.
Távozásunk pontos idejét Isten tudja, s jól is van ez így.      
       

Néha elvetődöm a köztéri könyvszekrényhez, mely üveges, helyesebben betekintő műanyagos.
Mint ismeretes, a falán jól olvasható: hozz egyet és vigyél egyet. Mármint hogy könyvet.
S hogy ott miket látni?
Ki tudja?
Ahhoz, hogy a teljes mustrát felmutathassam, többet kellene ott időznöm.
Én eddig a következőket láttam a könyveken kívül:
Idegen nyelvű könyvek-verskötetek-szakkönyvek.
Idegen nyelvű folyóiratok.
Tankönyvek, kitöltött munkafüzetek…
Magyar folyóiratok (amennyiben szépirodalom, nem is rossz ötlet);
Magnókazetták, videokazetták;
LP-hanglemezek;
fafaragás;
bábuk;
üvegkrigli;
1000 részes puzzle.
Láttam továbbá, hogy kukázók telepednek le a szekrény környékén, és lesik, hoz-e valaki valamit. Ha igen, azonnal ott teremnek, megvizsgálják a felhozatalt, s amennyiben úgy döntenek, már viszik is el eladásra. Gondolom, antikváriumba. Ott némi pénzt kapnak érte, amit elisznak vagy elesznek. Ez némileg zavarja a közmegegyezéssel konvergens énemet, másfelől nyugtatólag hat rám. A szellemi csemegéből testépítő csemege lehet. Legalábbis van rá esély. De ez már nem az én felelősségem.
Sok energiát megtakaríthatnánk azzal, ha süteményekkel gazdagítanának a könyves stelázsi választékát.
A mélyszegénységben élőknek nem kellene végigcsinálni a könyveladást, de még az élelmiszerboltot se kellene felkeresniük. Ott helyben elfogyasztanák a sütiket, s hagynák a könyveket a helyükön, hogy végre rendeltetésszerűen működjön az egyébként zseniális találmány, a könyvturkáló. 

Marik József (FB) hívta fel rá figyelmemet. Van egy napiremeny.blog.hu oldal, amely valamelyik bibliai mondat, történet kifejtésével próbálja olvasói figyelmét a lényegre terelni. A gondolatok nem bántók senki számára, inkább vigasztelinek látom őket.  A mai címe Tégy kevesebbet ezen a Karácsonyon. A blog mottóját „A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk” az egyik páli levélből veszi (Róm 5,5).  
Nagyon illik a hangos karácsonyi találkozások utáni hangulathoz a megidézett evangéliumi szakasz. Már reggel csend volt, köd ülte meg a tájat (nem fényképeztem le, mert már annyiszor igen, és a mai éppen úgy nézett ki, mint a korábbiak, legalábbis itt), s fogta vissza a hangot. Vasárnap lévén eleve kevesebb a mozgás, bár később valaki elhagyta a házat, elköltözködött. Igen, jönnek-mennek non stop. Mi pedig valamiért még mindig itt vagyunk, lassan 25 éve).
Délre kisütött a nap. Mi meg próbáljuk megemészteni a korábban készített s nyakunkon maradt élelmiszereket, ételeket, italokat. Csend van. Tegnap hatalmas könyvet kezdtem olvasni, Henri Boulad jezsuita egyik kis remekművét. Ha posztba tudnám tömöríteni reményteli és örömmel teljes mondandóját, megtenném, hátha akad valaki, akiben rezonálnak ezek a tartalmak.
De most vissza a napi remény adagiumhoz. Arról szól az utolsó általam olvasott, hogy nem kell mindig nyüzsögni. Néha a befelé figyelés áldottabb, mert meglehet, hogy gazdagabb tartalmakat hordoz.  Idézek belőle, mert hosszú poszt maga az eredeti is. Akit érdekel, majd „fellapozza”.
– „Élvezd a karácsonyi időszakot – írja. Csomagold be az ajándékokat. Tedd ünnepivé az otthonodat. Tedd emlékezetessé a családoddal töltött időt. De ne engedd, hogy ez a karácsony úgy teljen el, hogy nem töltöttél időt Jézus lábánál. Sok idő múlva, amikor már semmi sem marad ebből a karácsonyból, Jézus dicsérete az egyetlen, ami biztosan megmarad.” Az idézet egy újszövetségi történetre utal: Jézus meglátogatja a betániai Máriát és Mártát.
Ezek is nagyon tetszettek:
– „Az igazság nem a gonosz dolgok miatt szorul ki az életedből. Életünkben gyakran a jó dolgok szorítják ki az igazságot, amit Isten belénk akar ültetni. Hogy betöltsd Isten küldetését az életedre, éppen, hogy nem többet, hanem kevesebbet kell tenned.”
– „Amikor az életednek vége lesz, egy dolog fog igazán számítani: Megismerted-e Isten Fiát? A plusz ajándékok, amiket meg tudtál venni a hosszú munkaidőd ellenére, nem fognak számítani. … Ami számítani fog az az, hogy töltöttél-e időt azzal, hogy megismerd Isten Fiát, mert ez az elkövetkezendőkre is hatással lesz.”     

Már karácsony előtt is sok feldíszített fát láttunk. Aztán elérkezett az ünnep. Beszámoltam róla, hogy Tücsi egyedül öltöztette fel a fát, egyedül csavarta a helyére a karácsonyfatalpba. Végül is tündökletes lett a fa. Bár a programozható girlandot állandó fényűre tette, a fáról készült fotó a képet flash-üzemmódban is tudja mutatni a google, azaz villog, noha a képen természeténél fogva még nyugodt volt. Ilyen világot élünk.
25-én átmentünk a közelben élő fiatalokhoz. Az ő fájuk is tündökletes volt.
26-án nálunk gyűltünk össze több mint 40-en, s akik eljöttek láthatták, hogy milyen szép fánk van.
27-én mi mentünk a tesókhoz, s láttuk, hogy milyen szépen díszítették a karácsonyfát.
Mivel templomunk titulusa az országban egyedülállóként a Karácsonyi Kis Jézus, illő, hogy szép fát állítsanak az oltártól balra (ott fér el). Egyszerű, horgolt képecskékkel díszített szép fa az idei.
Az emlegetett helyeken jártunk biologice. De virtuálisan még sok helyütt, s megnéztük a FB-on mindazokat a fákat, amelyeket ismerőseink, és ismerőseink ismerősei felraktak a netre. Komolyan mondom, nagyon sok szép fát láttam. Mindenkinek kijár a dicséret. Ha másért nem, azért, mert az egyik magyarázat szerint a fa a kis Jézust jelképezi. Aki világosságot hozott az embernek. Illő, hogy a fán fény jelenjen meg, ha lehet, az ő fénye.
Ennyit a fákról.
Ahol mi megfordultunk, mindenütt énekeltünk. Ma már nem én kezdeményezem az éneklést, hangom, fülem nem a régi. Azért be-bekapcsolódom. Meglepő módon az egyik legsikeresebb karácsonyi ének körünkben a „Fel nagy örömre, ma született” kezdetű, amely Gárdonyi Géza alkotása, aki ugye kántortanító volt többek között. Nos, ennek a dalnak az egyik sorában ez áll: „Rá meleget a marha lehel.” Még gyermekkoromban mesélte a pap bácsi, hogy a marha szó régen kincs jelentésű volt, de a szarvasmarha is az, a maga valóságában; értékképző, mondanák a közgazdászok. Egy ilyen marháról mesél nekünk Gárdonyi szövege. Igen ám, de mára, mint olyan sok más szó is pejoratív értelemben használatos. Így vélhette ezt az eklézsia is, mert a közelmúltban néhány évig ezt láttuk kivetítve: Rá meleget a pára lehel. No, ezzel több baj is van. Az első, hogy nem igaz. A pára képződik, de semmiképpen se lehel. Ez leginkább képzavar, mégpedig eufemisztikus felhanggal. További baj vele, hogy Gárdonyit átírni, hogy ne mondjam, nem ildomos. Részben, mert hamisítás, részben pedig és adott esetben így van, rosszabbra sikerült, mint az eredeti. És ez „tök ciki”. Vissza is cserélték a párát marhára.
De ha már erről a nótáról írok, megemlítem, hogy a nagyobb családban alig várják a gyerekek, hogy sorra kerüljön Gárdonyi éneke, annak is a második versszaka. Cinkosan összekacsintanak, és teljes fortisszimóval zúgják a MARHA szót.  
Meglepő módon előkerült a nóta 27-én is, mégpedig annak okán, hogy QQ húgomnak (aki éppen egy éve hunyt el) kedvenc karácsonyi éneke ez volt. Rá emlékezve elénekeltük: csendesen megformálva a marha szót. Aztán énekeltünk még sokfélét. Olyanokat, amelyeket csak mi szoktunk otthon, ezért nincs más mód ébren tartani őket, minthogy évente elővezetjük őket.
Ám van egy, amire rajtam kívül nemigen akar visszaemlékezni senki, pedig a komáromi kislányként nevelkedő apai öreganyánk a közös karácsonyokon néhányadmagával elénekelte azt a Felvidéken ismert dalt, amelyet utóbb Cseh Tamás lemezre énekelt. Mivel megjelent a youtube-on is, így hát közkinccsé lett a feledésbe merülő ének. Akit érdekel, meghallgathatja itt: https://www.youtube.com/watch?v=DOiFjs1KHFQ

Kikísértem a fiatalokat az állomásra, hogy hazahozzam autójukat.
Itthon a harmadik adag került a mosogatógépbe.
A többit elrámoltuk.
Minden a helyén, ahogy kell.
Pihenésképpen felporszívóztam a lakást, ahogy kell.
(A porszívó is a helyén.)  
Felraktam a gépemre több mint nyolcvan fényképet, amelyeket tegnap sütögettünk a nagytalálkozóról. Kb. tíz képet kidobtam. A többit megkapják a családtagok.
Tízóraiztunk. Gyümölcsbólét, meg bejglit.
Délben megebédeltünk. Krumplisalátát hússal, meg bejglit.
Mondom Tücsinek: Két és fél óra múlva folytatjuk.
A következő társasággal találkozunk. … És eszünk salátát, és iszunk gyümölcslét és eszünk bejglit.
Ezzel aztán lassan eljutunk oda, amiről Sinkovits hangján szólal meg bennem: „elmúlának az ünnepek, de nem múla el a bájgli.”
…
Úgy lett, amiként elbeszélém.
Találkoztunk. Megbeszéltük, ami a szánkra jött.
Azt is, ami nem.
Énekeltünk.
Ettünk finom sütiket, bejglit, ittunk rá különféléket.
Én (sofőr) csak keveset.
Majd elköszöntünk egymástól BÚÉK-ot mondva.
Hazahoztunk egy kis forralt bort.
Most vacsorázunk.
Eszünk valami semlegeset, pedig rúdszámra áll a bejgli.

„Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt,
megszületett Jézus a beteg világnak.
Felragyog immáron fényességes napja
Isten irgalmának!”
Ez olyan december 26.-i énekszöveg.
Már minden jó, már minden békés,
már mindenen túl vagyunk a rokonlátogatásokat kivéve. Gondolom, ugyanolyan kedvesség lengi be a mai, nálunk rendezendő alkalmat, mint ahogyan a korábbi együttlétek, találkozások váltak szép emlékké.
Tücsi úgy készül rá, mint egy esküvőre. Az asztalok gazdagon terítve.
Fegyelmezett sorokban elrendezve kanalak, villák, poharak.
Minden csillog, minden villog,
s egyelőre némán lepik el az abroszt.
A vendégsereg érkezése majd megtöri a csendet, a rokonság majd megbontja az asztalt.
Igazából minden kész, vagy előkészítve.
Ezek valamelyest a bizonytalanság percei.
Kik jönnek el, kik maradnak távol.
Mindenki kapott értesítést?
Itt most abbahagyom.
Megjöttek a Katiék!
…
Este 10. Minden rendben történt. A betlehemi játék, az éneklések, a kaják, a piák, az üdítők.
Serény buzdításunkra valamelyest vittek a sütihegyekből, akik eljöttek.
Még szerencse, hogy holnap folytatódik a másik találkozó, van esély készleteink radikális lefaragására,
Elnapolva a fotók gépbevitele.
A népszámlálás nem biztos, hogy pontos volt. 45 főt különböztettem meg első nekifutásra, akik három korosztályt képviseltek.