Mickey webnaplója

Valamikor a múlt század elején találták ki Amerikában az aratócséplőt, a combine-t. Nagyapám sose volt vele megelégedve, mert véleménye szerint a szemveszteség jóval nagyobb, mint az aratóbrigádok kézi munkája során keletkező. A kérdés persze sokkal bonyolultabb ennél. 
A kombájn robbanómotorral működik, a brigád szalonnás kenyérrel él.
A kombájn sok feladatot lát el: arat, csépel, bálázza a szalmát, a brigád több ütemben egymásután végzi ezeket a műveleteket.
A kombájn fáradhatatlanul rója a köröket, s nagy sebességgel végzi dolgát. Nem hagy időt a nyári viharoknak, hogy tönkretegyék a termést. A brigádok egy határon túl képtelenek gyorsabb tempóra.
Nagyapám igazával nem vitatkoztam, de a fejlődést megállítani nem lehet, még akkor se, ha ellenérzésbe ütközik.
Mindez azért jut eszembe, mert árvíz van. 2600 km-en készülnek a töltések ebben a lapályos országban – kézi erővel. Nálunk, az Aranyhegyi-patak mentén hatalmas halmok várják a billencseket, hogy szükség esetén vigyék a homokzsákokba való tölteléket a gátépítőkhöz, ahol azután szorgos kezek lapátolják a zsákokba a ballasztanyagot, s adogatják ezrével egymásnak. Úgy szorgoskodnak, mint sok ezer kicsi távol-keleti a rizsföldeken. Sietek kijelenteni, hogy minden elismerésem az övék, önzetlen és odaadó munkavégzésük igen hasznos közvetve vagy közvetlenül mindannyiunk számára. Köszönet érte.
De…
Nem hagy békén az a gondolat, hogy hogyan fordulhat elő, hogy amikor a világ minden táján elszaporodtak az áradások a kiszámíthatatlan időjárás folytán, a homokzsákolás nincs gépesítve. Amikor az élelmiszeripar széltében-hosszában használ töltőgépeket, az elv máris rendelkezésre áll. Kellenek zsákok, kell adagológép, mely a gyorsan telített zsákokat raklapokra rakja s az előálló teherautók platójára emeli. Az árvízvédelem egyik kulcsa a gyorsaság. Sok pénzt megérne a fejlesztés, hiszen kármentésről van szó.
Ma hatalmas mérnökgárda áll rendelkezésére ahhoz, hogy az általam felvázoltakat megtervezze, vagy esetleg egy még korszerűbb elvet alkalmazva.   
Lényeges különbség, hogy a zsákokat úgy kellene tervezni, hogy az ár elvonultával a zsákok ürítését is megoldja. Ez némi formatervezést, a célszerű megformálást kívánna.
Véleményem szerint világszerte mutatkozna érdeklődés az ilyenfajta masinák iránt.
Most, hogy felvázoltam a megoldás főbb vonalait, csak az marad hátra, hogy ötletemért bejelentsem szokásos igényemet a gépesítés miatti megtakarítások 1%-ára (az adók levonása után).      

Egyre nagypapább leszek. Vagy inkább, egyre nagyobb papa leszek, vagy még inkább, egyre inkább nagypapa leszek, néha úgy érzem, hogy már is nagyon nagy papa vagyok. Nem azért, mert a nyolcadik unokánk látott tavaly napvilágot (öregednek az unokák, hiába no), hanem azért, mert négy külföldön, három vidéken, egy meg nálunk él. Ahogyan az utóbbi kiteljesedik, úgy tesz engem egyre nagyobb papává.
Pénteken kezdődött.
Szüleinek azt mondtam: a következő órában az enyém Levente unoka. Adjátok rá overallját, és már itt se vagyunk.
Nem is én kezdtem, hanem ő.
Alig beszél valamit, de amit akar, azt elmondja az alig tizennégy hónapos. Mutat az ajtóra, és hozza a cipőjét.
Meg kell zabálni!
Öt perc alatt kint voltunk a lépcsőházban. Ott szembefordultam vele, és letotyogtunk a lépcsőn gondosan mérlegelve, hová kellene lépnem és hová neki. Majd kitotyorásztunk a rétre, s onnan tovább az út túlsó oldalára, ahová a csigák szerint születni kell, az úttesten átmenni teljesen reménytelen. Mi átkeltünk és nem is keveredtünk kalamitásba az olykor felbukkanó autókkal. Onnan tovább fel a gátra, hogy letekinthessünk az Aranyhegyi-patak medrére. Mindez fél órát vett igénybe. Nem siettettem, mert nem volt hová.
Levi felfedezte a rétet, felfedezte a grünbetont, a bokor levélkéit, a flasztert. Mindezeket meg is tapogatta. Visszafelé diót talált, kavicsot és vadgesztenyét.  Ezeket is megtapintotta, markába fogta. Élvezte a (jelen)lét gazdagságát. Pénteken új világ tárult elé. Megfogta a drótkerítés sodronyát, kommentálta a galambok búgását, a verebek csiripelését, a szél susogását.  
Szombaton immár rutinosan folytatta a természettel való ismerkedést. Ezúttal a virágárusig totyogtunk el. Megcirógatta egy új Chevrolet oldalát, örült egy pocsolyának, nézegette benne saját képmását.
Egy nap kihagyás után ma újra folytattuk a környékkel való ismerkedést. Már a kapuban elém perdült, ami annak a jele, hogy vegyél fel. Sokáig nem vettem tudomást ezekről a beforduló jelenetekről, mígnem a patakpart mentén találtunk egy betonülőkét. Ráültettem: innen szemléltük az utca forgalmát.
Hazafelé újra csak ülőhelyet vettünk az alacsony kerítés fáján.
Levente szeret nagy lenni, sétálni, jó levegőre menni,
szereti enni mindazt, amit mi eszünk,
s kerüli mindazt, amit nem eszünk.

Van nekünk egy egyházközségi lapunk. Ebbe felkérésre elég sok cikket írtam az elmúlt időkben. Nem szoktam Veletek megosztani, most kivételt teszek.Mivel a lap csak ma jelent meg, eddig nem volt publikus. Nos, hát akkor következzen a cikk, mely húsvét jegyében született:
A Fiú megtestesült, mert szeret minket.
Életével modellálta, megmutatta, hogyan juthatunk el Istenhez: mert szeret minket.
Kínszenvedése, halála és feltámadása által megnyitotta előttünk az üdvösség útját, mert szeret minket.
Megígérte, hogy velünk marad a világ végeztéig, mert szeret minket.
Elküldte a Szentlelket, mert szereti egyenként és együtt az embert, az egész emberiséget.
Ha sikerült lakásunkat ünnepi rendbe hozni, ha sikerült lelki lakásunkat is kitakaríttatni, akkor Isten kegyelméből megvalósult az ünnep során fellendülésünk a Feltámadotthoz és egységünk a szentekkel.
A böjt visszafogottságát felváltotta a kitörő öröm emelkedettsége. Az egyházi év mindent felülíró időszakát járjuk: Krisztus halottaiból feltámadt, megjelent övéinek, felment a mennybe és elküldte a Paraklétoszt, a vigasztaló Szentlelket.  Ennek analógiája valósul meg a természetben, mely pezsdül, virágba borul, zsong és mámorosan életteli.  Ez az az időszak, amikor már „kalapáccsal se lehet a pázsitot a földbe döngölni” – mondják a földközelben élők. 
A mi örömünk is határtalan lehet, ha felfogjuk a húsvéti történéseket.  Ehhez nyitott szív kell, mert hogyan is lehetne leírni, hogy minden határt felülmúló szeretetből vállalta értünk, emberekért Krisztus a kínhalált? Hogyan lehetne megfogalmazni azt, amit egyetlen áldozatával lehetőségként elhozott nekünk: A szem nem látta, fül nem hallotta, emberi ész fel nem fogta üdvösséget, azt az állapotot, amelyben Isten eltöröl minden könnyet, és amelyben való részesedést Krisztus érdeméért irgalmasan lehetővé tesz számunkra az Atya. 
Ezt az örömöt jeleníti meg az egyház a húsvét utáni hosszú időszakasszal, mely pünkösdkor ér véget. E hosszú időintervallumot a húsvét adta boldogság jelenében lehetséges és érdemes megélni. 
Ez életörömünk megosztását jelenti, 
életvitelünk leegyszerűsítését jelenti, 
mindennapjaink krisztuskövetését jelenti.
A tömegkommunikáció jóvoltából az egész világ tudja, hogy Ferenc pápánk különösen is partner 
a szeretetet mindenek elé helyezésében, 
a szegény egyház meghirdetésében, 
az ínségesek felé forduló szolidaritásban: „Amit a legkisebb testvéreim közül egynek is tettetek, velem tettétek” – tanítja Mesterünk.
Összegezve: Mivel életünk célja a szentté válás, eszközünk csak a hegyi beszéd szellemében megvalósított élet lehet, mely egyben a húsvétot követő idő szépséges feladata is.  
Szép nyitást kívánok mindenkinek az Istenre és az emberre!

Uncsi
Lajcsi kölycsi! Balcsi! Pancsi!
Van itt minden: Bari, paci.
Mindenfelé pancsi-pancsi,
a büfében nyami-nyami.

Csoki, pali, fagyi, nari,
cuki, rudi, ubisali.
Tejcsi, tojgli, süti, papi,
Lencsi, babszi, tutti-frutti.

Cucli, nudli, spenci, stoki,
husi, pogi, nyugigumi.
Lajcsi uncsi, hami-hami!
Fincsi uzsit csinál nagyi.

Egy szoros programú nap végén hazaérkezve próbáltam élményeket cserélni az itthonmaradottakkal. A nap folyamán a fiatalok továbbvitték a költözködés ügyeit, én a tesókkal temetőben, étteremben, érdi fogadáson jártam. Most este feltettem az albumokba a különféle helyszíneken készült képeket, s a szokásos webhelyek meglátogatása után alig maradt élet bennem. Korán kezdődött a nap és élményekkel telinek bizonyult. 
Egyelőre zsong a fejem: a beszélgetések során elhangzottakat értékelem, szortírozom agyam különféle rekeszeiben. Látom a szépet s a kevésbé szépet, a rútnak látszóban a mégis szépet, a tiszta szépet, a világosat és a sötétebbet, a globalizált élet bonyolult kihívásait (nagyon nem szeretem ezt a szót, de nem mindig sikerül kikerülnöm, mert azonos tartalmú egyéb magyar szóra nem akadtam. A kihívás szóban pedig találok némi pimasz ízt, majd én megmutatom kurucságot, tudom is én, mit).
Hagyom is a csudába, legalábbis ma. Inkább egy könnyed blődli-félét osztok meg Veletek.
Az üzletközpontban tapasztaltam, hogy
olcsóbb a nari,
mint a pari.
Ha azonos hangokkal kívánom kiegészíteni a szleng-gyanús szavakat, ezt kapom:
Olcsóbb a narancs, mint a parancs. Mi tagadás, sok értelme nincs, de legalább létező szavakat sorol egymásután.
Ha megfordítom, ettől is elesik. Olcsóbb a naradicsom, mint a paradicsom.
Ha viszont a lényegre koncentrálok, azzal kell szembesülnöm, hogy a külföldről szállított déligyümölcs kevesebbe kerül, mint az itthon is (üvegházban előállítható) bogyós pari.
Hogy létezhet?
– Hogy létezhet, hogy az áruházban legalább tízezer helyen olvasható, hogy AKCIÓ. Van még ennek a szónak bármiféle értelme?
Korábban írtam: Az üzletközpontban a zsemle napi ára hat forint volt. A mellette lévő tábla azt hirdette: Holnap a zsemlét akciós áron forgalmazzák: nyolc forintért darabját.
– Miképpen értelmezhető egy ilyen gesztus?
Kétféleképpen biztosan:
1. Hülyének néznek minket
 2. Teljes az áranarchia, melyet tudatosan gerjesztenek, hogy őrülj meg, az olcsót gondold drágának a drágát olcsónak, a mézet találd a motorbicikli helyén, a kenyeret a kalapos állványok helyén. A fehéret feketének fogadd el, a büdöset jószagúnak.
– Miképpen értelmezhető, hogy az azonos márkájú húszdekás vaj drágább a tízdekás kiszerelésűnél?
Nem tudom, és nem érdekel. Fáradt vagyok a gondolkodásra, gondolkozás nélkül veszek két tízdekást. Pukkadjanak meg nélkülem!     
Érdről hazafelé egy táblán ez áll: KIÁRUSÍTÁS. Sale 0% .
– Mi abban a sale, ami 0%, különösen akkor, ha KIÁRUSÍTÁS értelemben használják?
Hordoz-e ebben az esetben valamiféle értelmes tartalmat még a kiárusítás szó?
Jelentenek-e egyáltalán még valamit a szavak?
Persze nekem igen, de lassan-lassan úgy érzem magam, mint aki a szembejövő sávban közlekedik a sztrádán.

Babette lakomája
Tegnap meglepetésként ért, hogy Tücsi a youtube-ról leszedte a Babette lakomája c. filmet. Azonnal megnéztem. Pedig a legritkább eset, hogy egy filmet többször is végignézzek. Pláne művészfilmet. És ez az: egy szépen megformált művészfilm. Nagyon emberi, nagyon gondolatgazdag, nagyon jellemző lélektanilag, nagyon pozitív kicsengésű, nagyon jó szereposztással, nagyon kontrasztos modort megjelenítő szereplőkkel, nagyon karakteres.
Csak rá kell szánni az időt, és az embernek egy ültő helyében végig kell néznie az filmet.
Én évekkel ezelőtt csaknem véletlenül botlottam bele.
Egy Manrézában töltött néhány napos tartózkodás során hirdették meg a fiatal jezsuiták, hogy este filmvetítés lesz: egy dán filmet nézünk meg, s utána kötetlen beszélgetést folytatunk róla. Persze nem mondom el, hogy miket fejtegettünk ott és akkor, csupán egyet, mert nem egészen nyilvánvaló, de szabad asszociáció útján is olyan következtetésre juthatunk, mint akkor, mi Dobogókőn. Ez pedig egy hasonlat, talán allegória, és arról szól, hogy Babette lakomája leképezi a katolikusok által jól ismert eucharisztikus cselekedetet és lakomát, Krisztus testének vételét, a hozzá való viszonyulásunkat, magatartásunkat. Döntse el mindenki, aki megnézi a filmet, hogy belelátható-e ez gondolat.
Minő véletlen, hogy a filmet ajánló jezsuiták most azt írják, hogy Jorge Bergoglio, Ferenc pápa egyik kedvenc filmje ez a dán alkotás.
Mindenkinek jó szórakozást erre a továbbra is borult napra.      

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=zxrLcZzM7uY#

Tegnap találkoztam egy felkéréssel, hogy ugyan töltsem már ki a következő kérdőívet, mely arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy kik is a bloggerek. Nem minden mellékgondolat nélkül, de mégiscsak rábeszéltem magamat, hogy kitöltsem a kérdőívet. Az első néhány kérdésre olyan könnyen válaszoltam, mint gyanúsított a kihallgatások kezdetén. Neme… életkora…  blogjainak a száma… újabb posztokkal jelentkezés gyakorisága… Mostanában sűrűbben ír… mostanában ritkábban ír…
Hú, mondom magamban, ez kezd egyre furcsább lenni. Ha sűrűbben írok, nem írhatok ritkábban. A kérdést általugrottam. Azonnal kiírta, hogy nem válaszoltam egy kérdésre. Erre a továbbjutás érdekében a legalsó nem tudom választ jelöltem meg. Ezt elfogadta a gép. A továbbiakban azután egyre inkább kezdett kilógni a lóláb. A márkahűségről faggattak, hogy szoktam-e árukat dicsérni, és szeretném-e, ha a blogolás pénzkereseti forrásommá válna.
Itt léptem ki a rendszerből.
Aki ismer, az tudja, hogy szórom a poénokat, és a nyelvi magas labdákat rendre le szoktam csapni. Volt egy ismerősöm: egyetemet végzett közgazdász. Egy alkalommal elmesélte, hogy a reklámszakmába ásta be magát, és jól él az általa kreált szlogenekért járó tiszteletdíjakból.
Elhittem neki, de sose volt kedvem követni. Még annak ismeretében sem, hogy az általam nagyra becsült Karinthy is engedett a felkérésnek: Írjon reklámszöveget. Írt:
– Mondja marha, miért oly bús?
 – Mert olcsóbb a hal, mint a hús.
Az az igazság, hogy sose éreztem etikusnak, hogy olyasmit dicsérjek, ami különben ab ovo nem teljesítheti azt, amivel felcicomázzák. Mert
igaz lehet-e, hogy a Traubisoda a természet ajándéka?
Biztos, hogy a Tschibo a legtöbb, ami adható?
Egyáltalán mit jelent az, hogy a Coca-Cola az igazi? stb…
A kikapott példákat bővíthetném tetszőleges mértékben, s ráadásul szeretem a Coca-Colát. (Hiányzik belőlem a foszforsav.)
Mindent összevetve azért hagytam ott a sete-suta kérdőív kitöltését, mert azt éreztem, most meg akar valaki vezetni. Most meg akar valaki venni kilóra.
És én nem akarok belemászni semmiféle csapdába.
Azt se akarom, hogy megvegyen bárki is kilóra.
Poénjaim nem eladók.
És most szolgálati közlemény, ezúttal nem poén, hanem a valóságos valóság. Zsuzsa ma ünnepli születésnapját. Igen, április 4-én született, így hát ez a nap nekünk évtizedek óta folyamatosan ünnep. A kettős nevelés jegyében felszabadulásunk évfordulójának nevezték a szoc.-ok, ami durva ferdítése annak, amit az oroszok mindmáig vallanak: ők elfoglalták Budapestet és mindmáig az okkupácia szót alkalmazzák Magyarországgal és 1945-tel kapcsolatban, és ez megszállást jelent. A megszállást felszabadításnak nevezni pedig eufémizmus a javából.
De hát „spongyát rá!” – mondaná Virág elvtárs.
Maradjunk abban, hogy Isten éltessen, Zsuzsa!  

Idei húsvéthétfő

Havas erdőt jártam, 
hógolyókat gyúrtam,
nem akart olvadni, 
szabad-e dobálni?

Az első negyed letelt

Ó, szép Jézus, Ez új esztendőnek letelt negyede.
Ó, Mária, továbbra is kérünk,légy híveiddel:
A maradék időben,minden ügyeinkben  
lehessünk Jézus drága kedvében.

Mondanom se kell, az első egy locsolóvers átigazítása az idei permanensen „hógyanús” időjáráshoz, a másik pedig egy újévi népének átállítása, hogy láttassa: „a szárnyas idő gyorsan elrepűl, S minden míve tünő szárnya körül lebeg!”. (Berzsenyi)
Tegnap írtam arról, hogy április 2. esküvőnk napja, melyet úgy kell előkotornunk a múló emlékezet valamelyik sarkából. Ám nemcsak a mi napunk ez a dátum, hanem sok másé is. Ide csak hármat citálok – Satya megjegyzését beemelve posztomba. „Három nagy papi egyéniség hunyt el ezen a napon: 
Prohászka Ottokár 1927-ben, Apor Vilmos 1945-ben, II. János Pál 2005-ben.” Láthatjátok, hogy milyen nevezetes napon esküdtünk.
Csakhogy az évnek 365/366 napja van összesen. Így a világtörténelem valamennyi jelentős és jelentéktelen eseménye a 365 nap valamelyikén történt. Így hát egy napra 2,7 ezreléke jut az összes számottevő eseménynek. Magyarul mindennap kiemelkedő, amennyiben „…ezen a napon történt” ez meg az.
És ez nagyon igaz. A valószínűségszámítás szerint ráadásul nagyjából egyenlő eloszlásban adódnak a kiemelkedő események.
Anélkül azonban, hogy csökkenteni akarnám a jeles napokra való emlékezés fontosságát, muszáj ideírnom, hogy nagyobb jelentősége van annak, hogy hátralévő életem legelső napjával mit kezdek.
Remélem, nem kell magyaráznom, hogy ez a legelső nap ma van.  

Egyszer Karinthy azzal szórakozott, hogy egytől kb. 5-600-ig minden számhoz rendelt valamiféle nevezetességet. Pl. 601-hez rendelhette volna a Trabant 601-est, ha lett volna már abban az időben. De hála Istennek, akkor még nem volt. Az ötletet a lapok is fölkapták. Azt hiszem, a metropol című ingyenes napi lap játszik a „nap szám”-ával.
Ma én is megteszem. A nap száma 41. Persze lehetne 14 700 is. Ebből a matematikára fogékonyak rájöhetnek, hogy a 41 évet jelent, és 14 700 az eltelt napok számát, beleszámolva a szökőnapokat is. Házasságkötésünk dátuma mindenesetre 1972. ápr. 2.
Azon a napon volt nagy futkosás, öltözködés, hidegtálak cipelése, hidegvérem megőrzése, virágért nyomulás, a ház körfolyosójának érdeklődése, a templomnál sorban állás, mert még az előző pár nem „végzett”, Tücsi balomon bársonyszékben, túl magas az ülése. Odaigazítom a térdeplőt a lábához, mert egy nászmise elég hosszú ahhoz, hogy ennyi komfortot összehozzak.  
Tarka gerbera csokor, tarka mise-ordinárium, (az énekelt részeket különféle zenésmisékből kértük). A végén C. Franck Örvendező zsoltára. Fotózás, gratulációk. P. Keglevichére máig emlékszem: „Csináljatok jó házasságot. Annyi rossz van.”
Isten a megmondhatója, hogy minek értékeli a miénket. Volt benne ilyen is, olyan is. Személyes is, és személytelen is. Aggódás és öröm, közeledés és távolodás, együttlakás, és a gyerekek kirepülése, szűkölködés és bövölködés, szinte mindig belföld és ritkán külföld. Volt benne Kispest, nyócker, Zugló és saját lakás Óbudán. Immár a házasságunk nagyobb fele kötődik Aquincumhoz.
A leltár tehát 41 házasságban töltött év, és további 4 év a megelőző ismeretség plusz a seregben töltött évek. Négy gyermek, eddig nyolc unoka.
Sok? Kevés? Ki tudja? Mindenesetre átlag feletti.
Aztán hogy házasságunknak volt-e kisugárzása, környezetünkre hogyan hatott – végképp nem tudom.  
Egyik bizonyosságunk: Ismerősünk bevallása szerint azért vállalkoztak újabb gyermekre, mert példánk egy újabb élet elindítására ösztönözte őket.
Mondják, hogy szeretik, ha házaspár olvas fel misén.
Szoktunk.
Hadd örüljenek.
Mondják, hogy szeretik társaságunkat, mert humor és könnyedség jellemez bennünket.
Lehet.
Volt rá precedens.
Kérdeztem a közelmúltban Tücsit, nem bánta-e meg, hogy a feleségem lett, és nem Hufnágel Pistihez ment feleségül. Azt mondta, hogy nem, sőt.
Kérdezte Tücsi, hogy hol vannak idén a nárciszok az évfordulóról? Mondom, a hó alatt, vagy a virágosnál.
Ámbár nem biztos.
Idén tojásos galuskát kellene főzni ebédre, az elég jól imitálja a nárcisz színeit.
Csapó: – Ennyi.    

Hómezőkön jártam,
hógolyókat gyúrtam,
nem akar olvadni,
szabad-e dobálni?
Kis túlzással igaz csak, mert a hó olvadófélben van. Itt már alig található egy-egy északi fekvésű zugban, de a tavasz továbbra is vonakodik mutatkozni (+5 fok, eléggé karcsú). Pedig már április elseje van.
Reggel a misén a ministránsgyerek egyik cipőfűzője lógott. Mondom az asszonynak: Néé máá, lóg a cipőfűzője. Minket gyerekkorunkban azzal húztak, hogy lóg a cipőfűződ, s jaj volt nekünk, ha reflexszerűen lepislantottunk, csakugyan kioldódott-e? Mert hát azonnal megkaptuk:
„Április bolondja, május szamara.”
Nos, ebben az esetben a poén döglöttnek bizonyult volna, hiszen csakugyan lógott a kis ipse cipőfűzője.
Mielőtt valaki velem szeretne kísérletezni a cipőfűzőlógással, igyekszem ide írni, hogy évtizedek óta cúgos cipőben járok, és nem vagyok hajlandó reagálni a fűzőlógós megjegyzésekre.
Április elseje tehát a bolondok napja volt. Legalábbis a bolondozásoké.
Mára helyben – miként a locsolkodás is – valahogyan kikopott.
Április egyébként nem is a bolondok hónapja, csak éppen szeszélyes, mint az április.