Mickey webnaplója

Tegnap felkerekedtünk, és meglátogattuk a piliscsabaiakat. Információcserére bőven volt lehetőségünk. Csináltam a kertjükből egy fotót a Nagy-Kopaszról. Kivehető rajta a helyi új kilátó teteje, s inkább egy zászló, amely ott lobog rajta. Ezt nem tehettem mobillal, elcipeltem hát a kilós kamerát. A vonaton a társaság egy része, minket is beleértve maszkot viselt. A kaller is, aki lehúzta az orra alá. Rézsút velünk egy fiatalember ült, s kő-papír-ollót játszott a kisfiával, aki minduntalan üdvrivalgásban tört ki, amikor ő nyert. A fiatalember nekünk háttal ült. Nem tévesztett meg, hogy napszemcsijét a tarkójára tolva viselte, hogy ne süssön a kopaszára a nap. Haja csak a feje búbján volt igen művészies hajszobrászi munkával elrendezve. Sem rajta, sem a fián, sem pedig a hozzá tartozó négy süldőlánykán nem volt maszk. Jóhiszeműen annyit rögzíthetek, hogy valamit nem értettek meg. De ha már napszemcsi, akkor az obligát rövidítésekből ideemelem még a délutáni pihit, ami után a vacsi következik ubisalival, csokis palival.            
Bolondozni én is szeretek. Főleg a dalok szövegeivel szórakozom. Tegnap Dominak nagyon megtetszett az Esik az eső általam elővezetett változata.
„Eeesik az eeső, hajlik a vessző, haragszik a katoNATO, csak bújjatok rajta.” Próbálta elképzelni az abszurdot.
Volt nekünk egy hétig nyuszink, tegnap pedig részünk az unokázásban. Mivel minden gyerek eljött hozzánk, hogy fényes kíséret övezze a nyuszi hazatérését, nálunk hangicsáltak egy fél órát. Távozásuk előtt értésükre adtam, hogy hiányozni fognak, és rohadt nagy csönd támad utánuk, ezért sajnálom, hogy nem vettem fel társalgásukat, hogy olykor-olykor megtörjem a nyomukban beálló csendet. Megígérték, hogy két nap múlva visszatérnek, mert a szülőknek valamiféle elfoglaltága lesz. Ennyi időt kibírunk nélkülük.
Most, hogy visszaemlékezem a tegnapra, még megemlítem, hogy az este szembe jött velem egy láttatóan klassz Lackfi-vers, benne ez a két sor. / Egyensúlyban billegünk mérleghintán, / ha leszállnék, az űrbe kirepülsz. / Kommentáltam: „Szerintem éppen nem. Lezuhansz a földre.” Remélem, nem veszi zokon a költő. Hisz már Arany megírta: Hazudj, költő, csak rajt ne fogjanak.
***
Zene. Egy Abba-slágerre ébredtem, s még mindig az szól a bennem. Most megosztom mindenkivel a Chiquititát.  (A mexikóiak becézgetik így a kisgyerekeiket: Chico, Chiquito, Chiquitito, Chiquiritillio, Chiquiritito,  Chiquitita stb…)  Hadd szóljon akkor most ez.  https://www.youtube.com/watch?v=p4QqMKe3rwY

Régi hetilapok rovatcímei. Kulturális eseményekről tudósítottak, filmek, drámák, hangversenyek, operák kritikáit hozták és könyvek recenzióit. Ma E-bookot olvasunk, FaceBookot nézünk, hallgatunk, no meg blogokat. (Az okostelefonos szokásokról nincs véleményem, hisz mobilom sincs.) Ma meghallgattam Laci sógor (püspök) okos elemzését az egyház mai kihívásairól. Megjegyeztem, hogy a lelkigyakorlatát fűszerező zenék zöme Dax-szám volt, köztük a kedvencem, az örvendező zsoltár.  Elolvastam a nap szentjének, a vértanú Maximilián Kolbe levelét a zsolozsmás könyvből, meggratuláltam a FB által nyilvántartott születésnaposokat, meggondolva, hogy hozzám képest ki mennyire fiatal, mennyire öreg, s hogy megöregedett, mióta nem figyeltem oda.
Volt, aki a klímahelyzettel foglalkozott, volt, aki saját szépségével, volt, aki fiának gratulált, s volt, aki a fővárosi közlekedés méltatlan helyzetét taglalta.
Nemrégen ismételten kaptam két kötet könyvet. Még nem tudom, kinek fogom felkínálni a duplumot.
***
Ma reggelre elmúlt a kánikula. Kellemes volt nyitott ablaknál élvezni a friss levegőt.
(Milyen jó, jegyzik meg a mindenáron optimisták.)
Mire leírom, újra összeszedi magát a nap és próbálja behozni a lemaradást.
(Milyen jó, jegyzik meg a mindenáron optimisták.)
Reggel kicseréltem Hópihe nyuszi illemhelyül szolgáló tálcájában a fűrészport.
(Milyen jó, jegyzik meg a mindenáron optimisták.)
Délutánra átnedvesedett újra az „alkotmány”.
(Milyen jó, jegyzik meg a mindenáron optimisták.)  Nem osztom véleményüket.
***
Mindent összevéve azt kívánom hangsúlyozni, hogy a valóságnál nincs jobb, mert a valóság maga az élet az összes kanyarjaival együtt. S tudjuk, hogy a javunkra van kitalálva a föld. A mi utunk nem utca, nem köz, hanem út, amely valahonnan valahova vezet.
Kell ennél több?
Nem kell.
***
Az már tényleg csak ráadás, hogy darás tészta volt ebédre, ami igen finom annak, aki szereti, és még inkább a ráadás, hogy a kávé után a maradék fagylaltot is elfogyasztottuk.
***
Retro. Az Éva moziban megnéztem kölyökkoromban a Római olimpiát, ami ugye 1960-ban volt. Láttam, az orosz súlyemelő, Vlaszov hatalmas teljesítményét. Hazamentem, és a mi korábban sose sikerült, az expanderünket kinyomtam az összes rászerelt rugójával.
Ma megnéztem egy visszatekintő filmet. Az angol Owen mesél hatalmas teljesítményéről, pályájáról. Százötven gólt rúgott, félelmetes megszállottja volt a labdarúgásnak. Nem érdekelte más, mint hogy gólt kell rúgni. A videó végén rájöttem, hogy már félórája be kellett volna vennem az esti gyógyszereket. Megállíthatatlanul vonultam a konyhába, hogy a kikészített pirulákat bekapjam.  
***
Zene. Legyen a győzelmi kórus és bevonulási induló az Aidából.
https://www.youtube.com/watch?v=tp8_bytIiqI
 
  

Nálunk van őrzésre, gondoskodásra és vendégségben M.-ék fehér nyuszija, a Hópihe. Amikor róla beszélünk, olykor döntési kényszerbe kerülünk. Hópihe élőlény, de nem személy. Vajon aki-e vagy ami, beszédünk tárgya? 
Mondhatjuk, hogy lelkes állat, tehát aki. Mondhatjuk, hogy állat, tehát nem személy: ami. Egy amőba bizonyára egyikünknek sem aki. Mondhatjuk, hogy személyneve van, ő a Hópihe, tehát aki. Nem úgy beszélünk róla, hogy az a Hópihe, tehát ami.
A kérdés nem hagyott nyugtot, s utánakerestem, hogy mit mondanak a nyelvészek a kérdésről.
Azt találtam, hogy olyan ez a kérdés, mint a Schrödinger macskája. Hol van az a pont, amikor még ami az állat és nem aki. A vízválasztó a nyelvészek szerint a kedvelés-nem kedvelés fogalmában áll. Ha egy kutya (vagy bármi más fajú állat) házi kedvenc, akkor jár neki az aki. De ha egy idegen kotorékeb feldúlta a kertünket, akkor biztosan ami. „Menekült a dög, ami feldúlta a kertemet.”
Még megjegyzem, hogy a növények is élőlények, mégse szoktuk „aki”-nek titulálni őket. Bár hajlok rá, hogy a néven nevezett kaliforniai óriásfenyők inkább akik, pl. a General Sherman.
Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, a népi szóhasználat rendesen felborítja az eddig rögzítetteket. Mit mond a népdal? „Nincs az a szerelem, aki el nem múlik”. A mondat tárgya ebben az esetben nem élőlény, hanem fogalmom. A fogalmaknak is kijár az aki?
***
Hej, népdalok. Milyen esetlegesek a szövegeitek. Pl. Hej, halászok, halászok…
3.. vsz.:
Hát a keszeg mit eszik,
ha a hálóba teszik?
Nem eszik az egyebeeet,
petrezselyem gyökeret.
Biztos? – jegyzem meg. Kedvem volna egy negyedik strófát hozzáírni, valahogy így:
Hát a gyökér mit eszik,
ha a halból kiveszik?
Nem eszik az egyebet,
mint satnyító szereket.
Húúúúúúúúúú.
***
Nem szeretem az erőltetett pozitív gondolkodást: „Amikor legurultam a lépcsőn, arra gondoltam, milyen jó, hogy ilyen hamar leértem.”
Zene. Beethoven Romance Nr. 2.
https://www.youtube.com/watch?v=YsSI1V713jk

Hogy nyáron meleg van, az természetes.
Hogy a melegre a klímaváltozás ráerősít, az napjaink valósága.
Mi meg próbálkozunk védekezni ellene árnyékolókkal, rolókkal, redőnyökkel, napernyővel, és szükség esetén légkondicionálóval is. A kánikula idején délutánra általában felhőképződés indul, s hűsítő záporok, mostanában akár villámzivatarok is kialakulhatnak. Érdekes módon az én fejemben átalakult a jó idő és a rossz idő fogalma. Jó az idő, amíg el nem éri a harminc fokot vagy annál magasabb értéket. Rossz az idő, különösen a magas UV-koncentráció miatt, amikor árnyékban is hőség van. Jó az idő, amikor alacsonyabb a hőmérséklet harminc foknál, nem tűz a nap, vagy éppen jótékony felhők mögé bújik tarhonyaszárító csillagunk.
Nem írnék róla, ha a meteorológiai intézet nem úgy kommentálná a hőséget, hogy szép strandidő van: S felhőtlen időtöltést kívánok-kal búcsúzik az egyik meteorológus.
Tegnap hol borult, hol zuhogott, de ma egy komoly-gomolyfelhő sem mutatkozott az égbolton.
 Ami viszont kellemes, hogy éjszaka akár fázhatunk is, olyannyira hűvös már éjjel a levegő. Nem véletlenül szervezte a Regnum táborait mindig júliusra. Számoltak vele, hogy augusztusban már macerás a sátorozás. (A médiaközhely szerint a helyes szöveg: Végül az időjárásról… Lám, én meg azzal kezdtem.)
***
Boór Jánost ma helyezték örök nyugalomra. Kicsi a világ. P. Szabó F. kortársát és barátját korábban megismertem, mint Ferit.  A Zászlónk színeiben kerestük fel 1991-ben müncheni otthonában, amikor még ott élt családostul. A Mérleg c. digest mindenese volt.  Ennek szerkesztése volt az élete. A folyóiratba rendszeresen írt Szabó Feri, de lélektani szakkönyvek recenziói jelentek meg pótapám, HF tollából is meglehetősen gyakran.
Boór János hazaköltözése után tiszteletét tette a Távlatok szerkesztőségében, és örömmel mesélte, hogy elhagyta a kenyérfélék evését, viszont rendszeresen kerékpárra pattan. Megkarcsúsodott, és mint mondta, sokkal jobban érzi magát a bőrében. Nyolcvankilenc évet élt meg. Isten nyugosztalja!   
Odaát sok ismerős jezsuitával találkozhat, hiszen a hazatelepült szerzetesek közül sokan elhunytak már az idős korosztályból.
***
Tegnapi hír, újabb gimnáziumi osztálytársam hunyt el. Dr. Sebestyén András. Nyugodjék békében! 
***
Zene. Szilas Abonyi miséjéből a Sanctus tételt választottam. Olyan mennyei hangzások vannak benne, hogy odaát érzi magát az ember. A Benedictus a mennybe visz, és a hozsanna a magasságban zenéje ott is tart bennünket. Cseng-bong az éteri zene, miközben ostinato-szerűen és oldottan fölsejlik a háttérben a gregorián Dies irae dallamfoszlánya.
https://www.youtube.com/watch?v=YT2M0BeGNUg 

Mire leengedem a három árnyékoló bambuszalkalmatosságot, addigra eltűnik a nap.
Mire feltekerem az árnyékolókat, addigra már újra süt a nap.
Mire újfent leengedem az árnyékolókat, addigra újból felhősödik.
Mire kiülök olvasni az erkélyre a dörgő sötét felhőket felvonultató eget kémlelve, már kisüt a nap.
Mire bekapcsolom a légkondit, addigra elborul az ég.
Mire újra feltekerem az árnyékolókat, addigra elvonulnak a felhők.
Mire behúzódok a kánikula elől, addigra hűs szél kerekedik odakint.
Mire idáig érek a poszt írásában, addigra eszembe jut, hogy ezt játssza velünk a koronavírus is.
Mire befejeződik az első fertőzési hullám, addigra megérkezik a második.
Mire elkészül ellene a vakcina, vajon addigra egyáltalán szükség lesz-e még rá?
Mire felocsúdok, hogy vége a nyaralásnak, addigra beköszönt az ősz.
Mire leesik a fatantusz, hogy elmarad a közös interkontinentális jubileum a családban, addigra aktuális azon gondolkozni, hogy a hazaival mi legyen.
Mire eltervezünk valamit, könnyen előfordulhat, hogy addigra a járványhelyzet mást diktál.
Mire a dátumhoz érünk, előfordulhat, hogy addigra a helyzet mégis lehetővé tenne másféle ünneplést.
Mire elkészül a napi poszt, addigra ki kellene találnom a hozzá illő zenét.
Mi  - re? Nagy szekund. Olyan zene kellene, ami így kezdődik. Máris több eszembe jutott.
***
Más.
A tücsök és a hangya c. örökbecsű mese ebben a pillanatban átalakul bennem: A tücsök és a hangja. Ilyenkor, ősz közeledtével igencsak elkezdenek muzsikálni a réten. Ám ahogy öregszem, egyre halkabban muzsikálnak. Legalábbis így hallom. Most pl. sehogy se muzsikálnak.
Alszanak?
***
Zene. Mi, ré? Több Beatles-sláger is így indul. pl. Az Eight days a week. Akkor hát hadd szóljon.
https://www.youtube.com/watch?v=kle2xHhRHg4

 
 

Váli Dezsőt az internet jóvoltából naplója jóvoltából évtizedek óta ismerem. Többek között Kata lányunk révén is. Ő és Deske lánya évtizedek óta barátnők. Mind a mai napig azok. Érdekes módon egymás életének egyes mozzanatai körvonalazódtak bennünk az elmúlt évek során. Hihetőleg én jobban ismerem Deskét, mint ő engem, mert naponta olvasom a naplóját.
Úgy adódott, hogy több-kevesebb gyakorisággal emailt váltottunk az idők során. Észrevételeim hol jónak bizonyultak, hol nem. A jók egy része bekerült Deske naplójába valamilyen tetszőleges betűvel jelezve. Pl. K. azt javasolja, hogy …
Én őt névvel szoktam idézni, amikor valami fontosat, igazat, közérdekűt ír.  
Eleven találkozásaink közül az első évtizeddel ezelőtt eshetett semleges területen. A Hermina úti kápolna előtti kertben árusította feleség a Szent István Társulat könyveit. Én vele voltam, Deske pedig eljött a misére gondolom H.-k vendégeként. Itt beszéltük meg lazán, hogy ki kicsoda. Én a Gy. papája vagyok, ő meg Zs. apja.
A második élő találkozásra az ő műtermében került sor. Jóvoltából választhattunk egy képet. S közben erről-arról kedélyesen beszélgettünk.   
A harmadik élő találkozó ma esett meg. D. elmondta, hogy a minap kezébe került egy jól olvasható Újszövetség, amely a zsoltárokkal és a Példabeszédekkel bővített kiadás. Valakinek még tegnap elajándékozta, remélve, hogy sikerül másik pld.-hoz hozzájutnia. Én felhívtam a figyelmét, hogy van egy példányunk, amit szívesen rendelkezésére bocsátunk. Ő pedig szívesen érte jött.
Emlékezetes beszélgetés alakult ki közöttünk. Nem csupán társalogtunk, hanem többnyire valami fontosról esett szó. Amit itt szeretnék rögzíteni, az tőle való. Azt mondta, hogy bajában éppúgy hálát ad az Istennek, mint ha valami jó történik vele. Ez nagyon megragadott. Elvileg egyszerű a dolog. Isten terve – Jézus terve –, hogy üdvözítsen bennünket. Életünk minden rezdülése azt célozza, hogy ez sikerüljön. Ilyen a háttere a miatyánk egyik mondatának: Legyen meg a te akaratod. Jézus másutt említi: „nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen s éljen”. (Az örök halálról és életről beszél). Életünk minden pillanatában ez a vágya. Ezért a történések – a kellemetlenek s a kellemesek egyaránt – ezt a célt mozgatják jó irányba. Emiatt jogos és kívánatos, hogy minden ügyünkben hálát adjunk az Istennek. Ez nem szemforgatás, ha él bennünk a hit és a bizalom a Gondviselés iránt.
Ezt akartam elmondani. 
***
Zene. Egy dobszólóval akarom alátámasztani, hogy mennyire örültünk a jó ízű beszélgetésnek.
És ha már ezt választottam, egy kicsit Chuke O. hazatérését is ünnepelem vele.
Castilian drums Joe Morello (Dave Brubeck Quartet).
https://www.youtube.com/watch?v=EbR8G6YNuUM      

Családi vonatkozás. Tőle kapta a család a címerhasználatot, nemesi rangot.
Irodalmi vonatkozás. Madách Az ember tragédiája c. drámájának (prágai szín) szereplője.
Történelmi vonatkozása meglehetősen lesújtó. Szifiliszes gyengekezű uralkodó, aki alkimistákkal veteti körül magát Prágában.
Perneczky Géza a műgyűjtő II. Rudolfot mutatja be kötetében. Az alábbiakban idézem a róla írt sorokat:
„Sajnos a nagy európai képtárak közül éppen az, amelyik a maga idején a legnagyobb és legérdekesebb lehetett, nem maradt fenn, és ez a gyűjtemény II. Rudolf császár (1552–1612) nevéhez fűződik. Rudolf fiatal korában a Habsburgok spanyol ágának udvarában élt, II. Fülöpnél nevelkedett, és nyilván itt ragadt rá a művészet szeretete is – nagybátyja, Fülöp ugyanis nem csak rendkívül nagy gyűjteménnyel rendelkezett, hanem értett is a képekhez. Ő fedezte fel Hieronymus Boscht, és nagy tisztelője volt Tizianónak, a leghosszabb életű reneszánsz festőnek (akinek földre esett ecsetét – ahogy a fáma tartja – még Fülöp apja, V. Károly császár emelte fel egyszer). Rudolfból is nagy műveltségű és kitűnő ízlésű ember lett, uralkodónak viszont már sokkal kevésbé vált be. Prágai udvarában egyszerűen nem fogadta a hozzá érkező követeket, annál több időt töltött művészekkel és tudósokkal, asztronómusokkal és alkimistákkal, ha pedig adódott rá alkalom, szívesen beszélgetett el azokkal, akik más udvarok képtárairól és ritkasággyűjteményeiről meséltek. Ügynökei voltak Európa-szerte, akiknek az volt a feladata, hogy felvásárolják számára azokat a dolgokat, melyek különös értéket jelenthettek. A gyűjteményét ő maga Kunst- und Wunderkammernek, művészeti és kuriózumgyűjteménynek nevezte, ugyanis a benne található több mint 800 festmény mellett – a korszak szokásaihoz híven – mindent gyűjtött, ami érdekességnek számított. Csak nemrég került elő könyvtárának katalógusa, egy több mint 400 oldalas kódex, amelyben a könyvek mellett Rudolf kincsei is fel vannak sorolva, köztük olyan dolgok is, mint például egy kétfejű csecsemő vagy néhány szeg Noé bárkájából. Vagyis ez a kollekció igazi univerzális múzeum lehetett. Udvari festője, Giuseppe Arcimboldo képei mellett (ezek a bizarrul szürrealisztikus hatású festmények növényekből vagy apró tárgyakból összeállított emberi arcokat ábrázoltak) tengeri kagylók, ritka ásványok, állati csontvázak és nemesfémfoglalatba vont kókuszdiók vagy strucctojások is voltak a Wunderkammerben, de természetesen ékszerek, technikai eszközök és tudományos műszerek is. Ha ez a gyűjtemény még ma is együtt lenne, akkor az európai kultúrtörténet egyik legérdekesebb fejezetének, a manierizmus korának lehetne páratlan dokumentuma. A festmények katalógusa nem maradt ránk, de nagyon sok közismert képről és antik művészeti tárgyról tudható, hogy annak idején a Rudolf-féle gyűjteményben szerepeltek – ezek közül csak néhány veszett végleg el, a legtöbbjük ma is megvan a világ nagy múzeumaiban. A gyűjtemény akkori értéke 17 millió gulden lehetett.
A rudolfiánus kincseskamra még Rudolf életében megcsonkult – a cseh rendekkel vívott háború finanszírozására ment el sok minden belőle, de a naiv természetű, emberkerülő császár, aki a ritkaságai közé visszahúzódó remete életét élte, különben is kihasználható volt. Jellemző, hogy attól való félelmében, hogy esetleg majd (ahogy azt udvari asztronómusa megjövendölte) a saját gyereke öli meg, családot sem alapított soha. A palota cselédsége tele volt tolvajokkal – ezeket Rudolf halálakor azonnal letartóztatták (a legközelebbi inasa – ő tudhatta, hogy mi oka volt rá – azonnal felakasztotta magát a börtönben). A kuriózumok nagy része értéktelennek tűnt a tolvajok vagy a rokonok szemében, ezek gyorsan elpusztultak. A Habsburgok osztrák ága a gyűjtemény egy részét Bécsbe mentette át, más darabokkal pedig kifizetetlenül maradt számlákat egyenlítettek ki Európa-szerte. Egy hellenisztikus torzó, az Ilionusz, amelyet Rudolf 3400 dukátért vásárolt, nem sokkal a császár halála után – mivel „sérült” szobor volt – 55 krajcárért talált gazdát, és csak a XIX. században került végre a müncheni Glyptothékba, mai helyére. A gyűjtemény végérvényes széthullása a harmincéves háború idejére esett. Miután a szász királyi udvar számára 50 kocsirakomány kincset vittek el, röviddel a háború befejezése előtt még a svédek is megszállták Prágát, aminek a következményeképpen sok olyan festmény, mely annak idején a prágai palota falán függött, ma különböző svéd kastélyokat díszít – a generálisok hadizsákmányaként kerültek ezek Svédországba. A zsákmány oroszlánrésze – egy korabeli leltár szerint 570 Prágából származó festmény – Krisztina királynő képtárát gyarapította. Amikor a királynő úgy döntött, hogy katolizál, a képek nagy részét magával vitte Svédországból Rómába, de már útközben sok mindent pénzzé tett, és Rómába érkezve is a vagyontárgyaiból élt. Ami mégis megmaradt, azt Krisztina halála után az orléans-i herceg örökölte, aki később a rá maradt képeket elárvereztette. (Ezt olvasva talán felrémlik Greta Garbo alakja is, amint fiúruhába öltözve, nyugtalanító bájjal és kecsességgel megjelenik a Krisztina királynőről forgatott filmben...)” (In PG: Rózsák nyesése)
***
Zene. A császár-keringő https://www.youtube.com/watch?v=9WJtBp8YnZY

A napi perikópában ezek állnak többek között: Illés felmegy a Hóreb hegyére.
Ott hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de azt Úr nem volt a szélvészben.
S a szélvész után földrengés jött, de az Úr nem volt a földrengésben. 
A földrengés után tűz keletkezett, de az Úr nem volt a tűzben.
A tüzet enyhe szellő kísérete.
Akkor Illés befödte arcát köntösével… majd párbeszéd keletkezett közte és az Úr között. (Vö. 1Kir 19,14skk.)
Elgondolkozom napjaink kemény történésein.
Mintha ma sem lenne az Úr sem a pusztító szélviharokban, sem a szökőárban, se a villámesőkben, sem a földrengésekben, sem a pandémiában, sem a világszerte gyújtott erdőtüzekben, sem a robbantásokban, se a tikkasztó kánikulában.
Az Úr az enyhe szellőben van jelen ma is.    
***
A templomban mindenki maszkot visel, akin nincs, azt figyelmeztetik, hogy legyen rajta.
Mindenki fertőtleníti a kezét az ajtóban, aki nem, azt figyelmeztetik mulasztására.
Nem titok, jól esik kijőve a templomból megszabadulni a maszktól. Most is így volt. Kilépés után mélyet szippantottam a jó levegőből. Valaki kérdőn nézett rám. Ezt válaszoltam kérdő tekintete kapcsán: „Ki a Tisza vizét issza, saját vizét issza vissza.” Nemde?
***
Elügettünk a Sparba fagyiért és még néhány miegymásért. Egy kiskocsi áll jó árnyékos helyen. Mellé állok. Kinyitom az ajtót. Zümmögésre leszek figyelmes. Nem sokkal rá forró szélre is. Az autóban ülő nő légkondija zúdította rám a nem akart hőséget. Elálltam mellőle.
***
A plébános fél évszázaddal ezelőtt osztálytársam volt. Együtt jártunk a piarokhoz. Prédikációjában utal diákélményére. Volt egy tanárunk – mondja –, aki felelés közben felemelte a kezét. Eddig ötös. Majd a felelést tovább hallgatva keze lejjebb hanyatlott. Kb. a hármas magasságában megállt, s tetszés szerinti irányban mozdult fel vagy le. Meglehetősen idegesítő a felelőre nézve.
Az élmény közös. Bennem is megszólal: Eddig öt… no derék … halljuk a verset!
Feleség kérdően néz rám: – Péter bácsi?   
 – Nem – ingatom a fejemet – a Svarc – (Fekete).
A gúnynevek olykor igen laposak. Mi a pláne abban, ha a Fekete névre hallgató tanárt Schwarznak nevezik? Az angolos osztály mondjuk Mr. Blacknek, az oroszos ugyanilyen joggal Csornüjnak, a francia tagozat M. Noirnak nevezhetné.
Bezzeg Karinthy. A visszakérem az iskolapénzt c. bohózatában a volt diák, Wasserkopf (vízfej) pimaszul a fejére olvassa egykori tanárainak a gúnynevét. (Eredetileg Hornyák, Kolmizó, Pemete és
Reczege a tanárok neve). Pemete tanár urat Fülbemászónak hívták. De a többiek se jártak jobban. A földrajztanár gúnyneve Picegepórec volt, a számtantanáré Malacpofa.
Megjegyzem, hogy a Tanár úr, kérem Frölichét nem nevezték vidám tanár úrnak.
***
Lehet, hogy kevéssé hajaz a témára, de valami arra sarkall, hogy az egyik legjelentősebb  kortárs zeneszerző, az észt Arvo Pärt egyik művét hozzam ma: Cantus in memoriam  Benjamin Britten.
https://www.youtube.com/watch?v=82-xbhfNR2g

 

Hajnalban az fogalmazódott meg bennem, és vált egyértelművé, hogy a világ keresztények számára csak a csodák nyelvén írható le, és csak így értelmezhető.
Semmi sem természetes. Minden csoda. Egy fizikust kérdez a laikus: Mi az anyag?
Anyag? Anyag az nincs – felel a fizikus. Erőterek vannak, energiagócok, ezek állnak össze alkalmilag ennek-annak.
Freund Tamás hitvallása: Sokkal nagyobb hit kell a vak anyagnak tulajdonítani a fejlődést, mint az istenben való hithez.
Vallásunk állításai csak a hit útján közelíthetők meg, vagy fogadhatók el. Krisztus fogantatásától kezdve az Eucharisztiában jelen lévő Feltámadottig mind-mind értelmezhetetlenek a ráció számára. Ezért pattannak le a nem hívőkről, s tartanak bennünket együgyűeknek. Hogy értené meg egy ateista, hogy az Isten Fia van jelen a konszekrált ostyában, amit a Szentléleket hívva a pap változtatott át?
Ám, nekem a Hold tisztelgése naponta a Föld körül, a denevérek hajnali csapongó röpködése, s általunk nem hallható visongása mind-mind a csoda része.
Miként az is, hogy a növények kikelnek a magokból és végrehajtják a génjeikbe kódolt parancsokat. Csoda a szerelem is, amely két egymást korábban nem ismerő fél között létrejön.
Csoda minden, s a legnagyobb csodák közül való, hogy még van élet a földön annyi viszálykodás után, annyi járvány után, annyi klímaváltozás után.
A tudós Dienes Valéria Magnificat-átiratában rácsodálkozik Isten teremtő nagyságára:
„Mindenható karja csak egyet suhint, s a kevélykedőket széjjelszórja mind.”
Ez nagyon így van. Gondoljunk csak a birodalmak széthullására. Pikk-pakk megszűnt a Szovjetunió, a béketábor „legyőzhetetlen”-je. Extrapolálhatnék is: EU, USA, Kína… ki tudja még miféle összeállítások? Meddig pöffeszkedhetnek?      
Nem is érdemelnek sok szót.
Elég nekünk mindaz, ami körülvesz.  A természetes csodák. Attól természetesek, hogy megszoktuk őket, mint a láthatatlan éltető levegőt. Mint az átlátszó tiszta vizet. Mind-mind a Gondviselés műve, s addig hat, ameddig csak mindenható karjával egyet nem suhint. Ha meg suhint, azt mindig az érdekünkben teszi, akár átlátjuk, akár nem.
***
Az elkészült MOM-parkot csípőből kritizálni „olyan reflex, mint Orbánt szidni a törött vasalózsinórért”. (Váli D.)
***
„A művészek a piac cinkosai lettek.” (Falckenberg)

Katherine A. Porter könyvének filmváltozatát évtizedekkel korábban láttam. Tetszett. Sose gondoltam, hogy egyszer ráveszem magamat arra, hogy el is olvassam a regényt.
Most kezembe került a kötet.
- Adva egy hajó, olyan hely ez a nagy víz tetején, mint Noé bárkája, olyan, mint bolygónk az emberiséggel, száguld az űrben, reflektál magára, hordozza bukását és üdvét egyaránt.
- Nem mondhatok végső véleményt a Kriterionnál 1972-ben megjelent kötetről, hiszen csak negyedrészét olvastam el. Ami érdekes, az olvasott 120 oldalon eddig mindössze három betűtévesztéssel találkoztam. Ez rendkívül figyelmes munkára utal. A nyomás egyenetlen, hol jól olvasható, hol kevésbé. Mintha spóroltak volna a nyomdafestékkel.
- Mivel a történet száz éves, korabeli szóhasználattal találkoztam helyenként. Hol van már a szalmapapucs, hol a „fixírozás”, a fátyolharisnya, a celluloid- és a teknőcfésű, a csipke mantilla (fátyolkendő), a karbolsav szaga, a pézsma- és ámbraillat.
- Ritkán találkozni a világirodalomban azzal, hogy az illető szereplőket magyarokkal hozza össze  sorsuk. Ilyen volt a Solohov Csendes Donjában az a rész, ahol a kozákok magyar huszárokkal csatáznak.
Ilyen itt is, amikor Freytag sorolja, ki mindenkinek az utódja, hányféle náció vére keveredik benne. Többek között egyik felmenője félig magyar.
- Tájékozottságom bővült. Nem tudtam, hogy mi a Cucaracha c. öreg sláger szövege. Most megtudtam. Szegény svábbogárról szól, ami nem szaladgál tovább, mert nem szívhat marihuánát, nincs is rá pénze, sőt lába sincs neki, ráadásul senki nem szereti szegényt.
- Új nekem az az érzékenység, amellyel a szerző megpróbálja a szereplők lelki rezdüléseit körvonalazni. Olyakor nagyon találónak érzem őket.
Úgy ír Porter, mint aki saját tapasztalataira támaszkodik.
***
Zene. Legyen ez egyszer a Cucaracha. Minden időkben feldolgozták, pl. ők:
https://www.youtube.com/watch?v=-l5TV3veFOY