Mickey webnaplója

Belekóstoltam Márquez Száz év magány c. regényébe. Meg kell vallanom, hogy hangvétele nem áll közel hozzám. Azt látom, hogy sokrétűen nyúl a valósághoz. Ide két dologért citálom. Az egyik: vagy világszerte (pl. Dél-Amerika) ismert a soha el nem mesélt mese, melynek idegesítően visszatérő kérdése: Meséljek a zölddisznóról?; vagy (nem néztem utána) a fordító kínjában a nálunk ismert fordulatokat idézi, hogy értsük a lényeget. Amiért belebújtam a képernyőbe (MEK pdf) egy kép, amelyet felidézek, s amely eleve ismertté tette a könyvet.
Viszonylag az elején olvasom: „Aureliano egy napon a kis üllőt kereste, amin a fémeket szokta kalapálni, és nem jutott eszébe a neve. Aureliano felírta egy kis papírdarabra, és gumiarábikummal a kis üllő aljára ragasztotta: üllő. Így aztán biztos volt benne, hogy nem fogja többé elfelejteni.”  (A településen titokzatos kór terjed, egyre többen emlékezetüket vesztik, s kiesnek az időből...) „Oda, ahol az út a faluba ért, táblákat állítottak ezzel a felirattal: Macondo. A falu főutcáján pedig egy nagyobbat: VAN ISTEN.”
Igen. Először a nevek esnek ki tudatunkból.  Azt hiszem, nemrég megírtam, mindenesetre feleségemnek elmondtam, hogy van egy tévéfigura, akinek a neve most nem ugrik be, de nagyon hasonlít egy másikra... akinek szintén nem jut eszembe a neve. A memóriazavarról sok vicc tanúskodik: A bor 3 dologra jó, emlékezet kihagyás ellen, a másik kettőt elfelejtettem. Vagy: Barátom, elmentem az orvoshoz, mert romlik a memóriám, s csodát tett velem. Mindjárt eszembe jut a neve. Illetve, majd segít az asszony. De mondd csak, mi is az a virág, ami lila és tavasszal nyílik. Az az ibolya. Igen, az. Ibolya, hogy is hívják az orvost, aki megjavította a memóriámat? Vagy A tanú c. filmben: „- Mióta van memóriazavara? - Mit mióta?” Vagy: János bácsi pontosan emlékezik rá, hogy 1918. jan. 8-án du. 2-kor mi történt. Csak arra nem, hogy ezelőtt 5 perccel mesélte el utoljára.
Sokat segít a google, mert utána lehet keresni mindenfélének, ami szöveg. Már a zenékkel, művészeti alkotásokkal nagyobb a gond. Sokukat ugyan utóbb megtaláltam, de nem mindet. Megtaláltam pl. azt az Elvis Presley-számot, amely szalagos magnónk első száma volt. Akiknek elég hosszú a szakálluk, azok emlékeznek rá, hogy egymástól vettünk át mindenféle számot, és többnyire nem mellékeltünk címlistát az egyes felvételekhez, annál is inkább, mivel számos esetben töröltük, hogy helyette más zenéket másoljunk magnóra. Amit megtaláltam – s valóban ezzel indult az első Presley-szalag – egy ritkábban hallott zene, melynek a címe: I Need Your Love Tonight. Most már azonnal megtalálom a youtube-on. Mambo-magnónk volt. A legeslegelső szalag legelső száma pedig, amelynek hallgatása évekig örömre hangolt: The Shadows, Apache.
Ám keresgethetek életem végéig, mindennek nem fogok a nyomára bukkanni. Pl. nincs totál-fotófelvétel a kelenföldi Albert u. 139-ről, melyet lebontottak a ltp. építésekor, s amelyről egy képről tudtam, de az elkallódott.
Memóriánk többféle okból lanyhulhat (baleset, Alzheimer-kór, demencia, vagy mert nem élesítjük mindenféle agytornákkal emlékezetünket).
Összefoglaló az 1Krón 22-höz. Olvastuk, itt is az áll, hogy Dávid a sok vérontás, harc miatt nem építhet templomot az Úrnak. De Fia, aki a béke embere lesz, Salamon (Vö. shalom = béke) tehát Dávidtól megörökli a tervet, 100 000 arany talentumot, 1mó ezüst talentumot, bronzot, köveket, fákat, ácsokat kőműveseket, művészeket, s rá hárul a templomépítés feladata. Közöm. Vérontásból ma sincs hiány, a XXI. század első évtizedeiben. Állandósult a konfliktus a Közel-Keleten Szíriában, Afganisztánban, Irakban, stb. Ferenc pápa végtelen egyszerű és talán ettől hatásos figyelmeztetése, amit a közeli napokban tett, így szól: Győzelem és vereség, mindkét szó rossz. A jó szó a béke. Ez pedig csak párbeszéd útján valósítható meg. Hozzáfűzöm: A győztesek lelkiismerete mocskos lehet, a vesztesek emberi méltósága pedig megtépázott. Kinek jó ez: Cui prodest? Kinek az érdeke? Minek szülni, ha a nők sokaságát megbecsetelenítik, a férfiak pedig egymást irtják? Normálisak vagyunk?     

A „gonosz álmok futottak és minden éji képzelet”, a sötétben jól világító digitális órára harmadjára ráekintve felkeltem, mert „osso”-t, azaz 05.50-et mutatott. Gyors osonás, ide-oda, egy tejeskávé, majd le a kocsihoz –6 fokban ablakot vakarni, mert a jég keményen megülte őket. Az első 100 m megtétele szörnyű volt a hajnali sötétségben. Hiába vakartam tisztára a szélvédőt, visszatelepedett rá a hajnali zegernyés párásság (zegernye = zimankó, havas idő; zimankó = havas hideg idő). Letekertem résre az ablakot, hogy lássam, balról mi várható, s reflektorra kapcsoltam, hogy lássam, bandukol-e előttem valaki az inkább sötét, mint virradati félhomályban. Szemben gyönyörű látvány fogadott. A Hármashatár-hegy tetejét megülte a kisebbik világító. Szokatlanul nagy volt a hold. Eszembe jutott, hogy bezzeg nincs nálam a kamerám. Aztán az is, hogy bezzeg nincs értelme az internetre feltett 100 000 után még egy képet készíteni a földközeli holdról, amely a légrétegek törése folytán nagyobbnak látszik, mint egyébkor. Szép volt, bevéstem emlékezetembe, és kész. Ó, láttam én már a holdat akkorának mutató képet, hogy mérete meghaladta az emeletes házakét, amik mögé volt applikálva. Gondolom, segített a fotoshop, mely a halszemoptikával kiegészítve minden nehézséget áthidal. Utóbbi nem áll hozzám közel. Egy képre teszi azt, aminek nem volna szabad egy képen látszania. Kiteríti a tájat, mint a térképész a földgömböt – egy papír síkjára.
Nos, azért keltem korán, hogy vért vetessek a Szent Margit-Kórházban. Ez kontroll vérem hígítása miatt. Elég hamar végeztem. Akartam mondani a Tau-keresztet viselő laboránsnőnek, de végül nem tettem, hogy aszondja: „Drága, tegnap voltam itt (dec. 18.), és már megint itt vagyok (febr. 5. – ugye). Nincs ebben tévedés, pontosan így érzem.” Ennyire felgyorsult a szubjektív időm, merthogy a kronosz nem változott. Egyenletes ketyegéssel teríti mögém a jövő felől múltamba a másodperceket.                
Közben reggel lett. Kocsiba be. Hazafelé ugyanolyan nagynak láttam a nagyobbik világítót, mint a holdat. Csak míg amaz nyugaton tűnt el a szemünk elől, emez keleten „kelt fel”, hogy ne mondjam, fordult alá a föld, hogy mi is láthassuk közel fél napig.
Mert az idő egy idő óta idióta: Egyik nap borús, a következőn napsütétes, majd kezdődik a sorozat elölről.
Most is így van. Ma tehát a napsütésen a sor. Thonet-fogasunk árnyéka is igazolhatja.
Összefoglaló az 1Krón 21-hez. Dávidot hiúsága arra indította, hogy számba vegye hatalmát. Mivel a hatalom nem a lovak erejében van, s nem is saját érdeme, hanem az Úrtól kapott mindent, ez a tette utálatosnak számított az Úr szemében, s hiába számol 1 100 000 kardforgatót, prófétája által megüzeni az Úr, hogy tettéért Dávid megfizet: vagy 3 évi éhínséggel, vagy 3 hónapig az ellenség gyötri népét, vagy 3 napig pestis dühöng körükben. Dávid utóbbit „választotta”. Már-már Jeruzsálemet is a pestis veszélyeztette, de Dávid látja, hogy az Úr angyala kardját visszafogja az Isten. Így is 70 000 zsidó esett áldozatul a járványnak. Dávid magába száll. Jeruzsálemben megveszi Ornan földjét árában, 600 aranysékelért, s áldozatot mutat be rajta, oltárt emelve az Úrnak. Azért tette ezt, mert félt felmenni Gibeon magaslatára, ahol a Mózes oltára állt.
Közöm.
Van közöm hozzá, mi az, hogy van. Van nekem egy blogom, mellette egy mutató, mely kérésre megmutatja, hány látogatóm volt az nap, abban a hónapban stb. Van aztán egy google-kereső, amelybe saját nevem idézőjelek közötti beverése után azt mutatja, hogy miféle anyagokkal szerepelek a hálón. Miféle szövegek utalnak sajátomra, miféle képeket fémjelez az internet az én nevemmel. Ezeknek az adatoknak a nézegetése merő hiúság. Mert van abban valami gondviselésszerű, hogy akiknek szükségük van rá, azok rátalálnak anyagaimra, a többieket pedig nem érdekli. Mit foglalkozom én a számokkal?
Azzal szoktam magamat mentegetni, hogy minden előadó látja közönségét, leszámolhatja, hányan aludtak el előadása közben, érzékelheti, hogy csillognak-e a szemek, az ő páratlan fontosságú szövegét hallgatván. Ám az író ember a sötétbe lő. Fogalma sincs, célzás nélküli patronja, lövedéke kiket talál meg, s hogyan hat rájuk: Feldobja vagy menekülésre készteti-e őket az általa keltett nagy „durranás”.         

A meghökkentés a humor leggyakoribb módja. Szövegek nem remélt folytatással. A velük való megismerkedésem sorrendjében idézek néhányat.
Mindenütt jó, de legfehérebb a konyhakredenc.
A másik ilyesmi: Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól ... aki akarja.
Harmadikába a minap botlottam bele a FB-on. Így szól: „A legújabban közzétett amerikai kutatások azt a megdöbbentő és egyben félelmetes tényt igazolják, hogy tíz emberből nyolc ... az kettő.”
Van, aki tagadja eme kifacsart, majd egymáshoz ragasztott mondatoknak a létjogosultságát, azzal érvelve, hogy – bár Karinthy humorügyben nem ismer tréfát –,  ezek e tréfák nem ismerik a humort. Szerintem utóbbi nem áll. A humoros szövegek jórészt éppen a meghökkentésből állanak. Olyan folytatásuk van, amelyek nem következnek az előzményekből.
Képi megfelelőjük is akad. Mindenki találkozott eligazító térképpel, amelyen megtalálja saját tartózkodási helyét, a térkép helyét, és kedvére választhat a mutatott útvonalak közül neki megfelelőt.  Az egyik digestben találkoztam egy ábrával, mely alatt ez a szöveg olvasható: Ön most itt áll. A képen fehér hómező, közepén a leszúrt tábla az kép alatt olvasható felirattal, előtte egy töprengő ember. Magyarázzam? Épp az a baj az emberrel, hogy ott áll. A tábla éppolyan fehér, mint a látott végtelen táj. 
***
Tegnap egyik Ági posztjában szerepel a midőn szó. A régies szót ízlelgetve elhatároztam, hogy ebben e stílusban fogalmazom meg, hogy fél napig szünetelt a ház fűtése és melegvíz-szolgáltatása kazánhiba miatt. Ilyesvalamit írtam: „Midőn írásodat olvastam, egyre inkább éreztem, hogy hűl a lakás. Ez kb. du. 4-kor esett. Most este 10 van, sőt annak is föle. Tapasztalám, hogy lakásunk kezdé a turistaházak hívességét fölvenni, merthogy hűlő betonfalai áraszták az hideget. Ám ekkoron a felmenő stranghoz lépvén csaknem felszisszenék észlelvén a cső forróságát. Lám, mely ügen ki valánk szolgáltatva a főtávnak. Hála Istennek, csupán hatodfél órákig.”
Összefoglaló az 1Krón 20-hoz. Dávid serege elpusztította az ammoniták területét. A király koronáját, mely egy talentumot ért és drágakövekkel volt ékes Dávid saját fejére tette. Az ammonitákat rabszolgaként fűrészhez, csákányhoz, fejszéhez állította. Megverte szokás szerint a filiszteusokat is. Egy 6x4=24 ujjú ember gúnyolta Izraelt. Jonatán megölte. Közöm. Amit a Királyok könyvében olvashattuk, a Krónikák könyve újra előadja, immár történelmi távlatokból visszanézve a korábbi eseményekre. Innen a történetek ismétlődése, innen hogy egyes részletek eltérnek egymástól. Mégis inkább azt mondhatjuk, a Krónikák könyve részletesebben hoz egy-egy eseményt. Majd látjuk, hogy további ismétlődéseket hoznak a következő könyvek is. Hogy a te koronádat a fejemre teszem, az a te megalázásodról szól. Kicsiben így van ez ma is. Az örökzöld kérdések egyike, hogy ki viseli a kalapot? Ki a papucs otthon?

Uncsikáinkat utolérte az influenza. Bp-en kettőt, Mmagyaóváron egyet. Reggel felhívtuk Elvirát, hogy jó-e, ha felmegyünk hozzájuk, vagy ellenkezőleg. Jó lenne, de rosszabbul érzi magát Levi, megmutatja az orvosnak így Elvira. Ismerem Levit annyira, hogy amikor azt mondja, hogy kidőltem, akkor elhagyja ereje. Amikor azt mondja, hogy beteg vagyok, akkor csakugyan beteg. Mivel arra jártunk, tettünk egy kísérletet a találkozásra. Éppen akkor érkeztünk a „beteg gyerekrendelőhöz” (sic!), amikor kifelé jöttek a dokitól. Levi nagyon megörült Tücsinagyinak, én is elduruzsoltam szokásos mondókámat, hogy „Levente, nagyon szeret téged a nagypapa”. Magamhoz öleltem. Látszott az öröm a kis fején. Muszáj volt a feje búbját megpuszilni. Valami kis hőemelkedése lehetett még. Hála Istennek, a doki szerint már kutya baja sincs. A kis drága egy brontoszaurusz matricát zsákmányolt (kapott) a doktor bácsitól. (Most bácsi rendelt.) A kisebb, Domonkos is felismert visszamosolygott, amikor felfedezte, hogy mi is ott vagyunk.
Ők azután sétálni mentek, mi meg a felnőtt rendelésre, laboreredményt bemutatni. Levente szokása szerint potyázott Domi babakocsija álló részén. Még mindig a kezében szorongatta a brontoszauruszos képet, nem vált volna meg tőle semmi pénzért, pedig biztattam, hogy tegye valamelyik zsebébe a sok közül. Nem számoltam vele, hogy a birtoklás öröme felülírja benne a praktikumot.
Mivel a hírek szerint ez a mostani influenzajárvány elsősorban a gyermekeket és fiatal felnőtteket támadja, különösebben nem tartottunk a fertőzés veszélyétől. Hazajőve azért mindenesetre kezet mostunk, hátha már nem a meglett felnőtt kategóriába tartozunk, hanem a második gyermekkorba, vagy a vírusok eltévesztik a házszámot, és fiatal felnőtteknek vélnek minket.
Rövidre sikerült a találkozásunk, mert Domi kezdett éhes lenni. Azért Levente rövid időre beült az autónkba és érdeklődött, hogy mi micsoda. A kedvéért elindítottam az ablaktörlőt.
Összefoglaló az 1Krón 19-hez. Dávid barátsága jeléül két követet küld az amoniták királyához Hanunhoz. Ám amannak tanácsadói meggyanúsították a követeket azt feltételezve, hogy kémek. Félmeztelenül bocsátották vissza a követeket. Az ammoniták érezték, hogy baj lesz ebből. Felfogadtak 32 000 harci szekeret, s nagy sereggel vonultak Izrael elé. Korábbról ismert ez a csata. Az ammoniták és a velük szövetkezett arámok két oldalról fogták körül a zsidókat. Joáb maga mellé vette a legkiválóbb harcosokat, a többit, a sokaságot az arámok ellen küldte. Abban maradt Abisájjal, hogy ha a szükség úgy hozza, egymás segítségére lehessenek. Joáb megfutamította az ammoniktákat. Ezt látva az arámok is menekülőre fogták. Utóbb aztán az arámok még egyszer megkísérelték Dávid hatalmát megtörni. Seregüket azonban Dávid megverte, hétezer harci szekeret foglaltak le és negyvenezer gyalogost kaszaboltak le. Hadadezer, az arámok vezére békét kötött, ami egyet jelentett a meghódolással. Közöm. Egy jó szándékú látogatásból ma is lehet bajt keverni. Tegnap Angela Merkelt fogadta OV. A HVG címe egyértelmű: „Megszámoltuk, hány tockost kapott Orbán Merkeltől”. Szokásomtól eltérően visszakérdeztem: Azt is megszámoltátok, hogy hány ügyben nem kapott tockost? Vagy csak a véleményeltéréseket. Úgy gondolom, hogy ez a találkozó a lehető legjobban sikerült. Nem gondolnám, hogy barátságtalan húzásokra is sor kerülhetett, s a találkozó folytán a két ország kapcsolata megromlott volna. Épp ellenkezőleg. A hadakozás elkerülését célként fogalmazta meg a két vezető az ukrán békétlenségek kapcsán.

A múlt héten a Csobánka térre úgy érkeztem néhány könyvvel, hogy ameddig feleség a labort keresi fel egy vérvétel erejéig, addig magam a könyvmegálló kötetei között szöszmötöljek, és keressek az ott hagyott komoly könyvekért cserébe valamit, amiben fantáziát látok. Két mesekönyvet választottam, hogy ha engem egyáltalán nem is érdekel, unokáimnak felolvassam, akik közben a képeket nézegetik.
Úgy látszik, a második gyerekkorba érkeztem, mert a Babar otthon c. kötetkét kinyitva engem se a szövegek kötöttek le, hanem a színes illusztrációk, amelyek elégségesek arra, hogy a gyerekek fantáziáját eltapossák, s eléjük adják azt a képi megfogalmazást, amelyet különben ki-ki a maga fantáziája szerint alakít ki. (A mesekönyveknek nem szabadna képeket közölni, mert a szövegeket egyetlen értelmezési tartományba tereli. Igaz, hogy akkor az alig füzetnyi tartalmat nem lehetne keménytáblás könyvként drágán forgalmazni.)
De most nem a könyvkiadás visszásságairól szeretnék értekezni, csak napjaim egyik apró epizódjáról. Történt pedig, hogy a könyvet kinyitottam mindjárt a második oldalon. Ott a lap közepén öregbetűkkel erre a szövegre akadtam: „Felpattant kerékpárjára és teljes gőzzel karikázott a palota felé.” Alatta a rajz. Csakugyan a zöldruhás Babar maga alá rendeli a kerékpárt, és jócskán takarja is a kétkerekűt hatalmas maga-magával.
Elképzeltem, hogy a képet látva muszáj érdeklődő unokáimnak azt a meghökkentő mondatot megfogalmazni, amit a szöveg és a hozzá tartozó kép sugall. Valahogy így: „Babar felpattant kerékpárjára hatalmas valagával, és teljes gőzzel karikázott a palota felé.”
Lehet, hogy megőrültem egy pillanatra, de ettől a közönséges és szerintem találó megfogalmazástól úgy elkezdtem röhögni, hogy nem tudtam megszólalni. Tücsi a konyhában főzött, s csak arra lett figyelmes, hogy felnyerítek, majd próbálok neki valamit mondani. De a röhögéstől többszöri eredménytelen nekifohászkodás után sem voltam képes körülbelül három percig értésére adni rendetlen örömöm forrását. Amikor végre sikerült úrrá lennem fel-feltörő kacagásomon, s annyira megfékeztem, kinyögtem: Képzeletemben megjelent, hogy valamelyik kis uncsika a térdemen ül, komoly képpel lesi, hogy mi történik ezzel a zöldséges elefánttal, idétlen nagyapja pedig – lehetőleg komoly képpel – ezt az őrült szöveget nyomja, amit nem ismételek meg itt.
Olyasfajta fuldokló nevetés kerített hatalmába, mint amilyen a 33-as villamoson jött rám a hetvenes években az Árpád-híd közepén, Karinthy Csodapókját olvasgatva. Egyszer csak muszáj voltam becsukni a könyvet, hogy kibírjam botrányos hahotázás nélkül a következő megállóig, ahol igen iparkodtam a leszállással, még mielőtt fölrobban a fejem.
Összefoglaló az 1Krón 18-hoz. Dávid többször megveri a filiszteusokat, elfoglalja Gátot, Moábot, legyőzi Hadadezert, kiterjeszti hatalmát az Eufráteszig. Zsákmányolt 1000 harci szekeret, 7000 szekérharcost, 20 000 gyalogost. A lovak inait elvágatja. Az areámokat is megveri, 22 000 embert ölnek meg. Begyűjti aranypajzsaikat és sok bronzot. Hamat királya behódol, aranyat visz neki és adózik. Adóznak a moabiták, amelekiták, edomiták, ammoniták is. Az edomitákat (18 000 embert) szolgája, Abisáj győzi le. Dávid fővezére Joáb volt. Közöm. Minden emberben él a vágy, hogy a többi fölé kerekedjen. Ez volna a létért való küzdelem? A természetes kiválasztódás. A hadd hulljon a férgese? Ez a birodalmak törekvése mind a mai napig. Pedig Krisztussal visszájára fordul a dolog. Krisztus-király nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon. Máté írja: Isten fölkelti a napját a jókra és gonoszokra egyaránt. Mert ő béketűrő, és azt akarja, hogy mindenki felismerje, és elnyerje az örök életet. Krisztus egész életével, halálával és feltámadásával ezt reprezentálja, és éli meg. Mindenkit szeret és vonz.   

Felkérésre összefoglaltam, most veletek is megosztom, miért irkálok.
Höhöhö. Ha írásra nem is, de macskakaparásra 1953 óta kényszerülök. „Fiacskám a szép kezedbe fogd a tollszárat.” Írd le ötször apádnak és anyádnak karácsonyi feladatul: MINDEN BETŰT ISMEREK. És tényleg. Mások késztettek tehát írásra és nem követhettem természetes hajlamomat. Született balkezes vagyok.
Késztetést sokáig semmire nem éreztem. Ám gimiben elkaptam egy témát, amikor valamiért mindenki mellébeszélt a témafeldolgozás alkalmával. Fel kellett olvasnom, mi lett volna a helyes irodalmi kifejtés. Felolvastam.
Megírtam érettségi alkalmával az évfolyam legjobb értekezését. Nem én találtam ki, hanem magyartanárom adta tudomásomra.  Ezek egyfajta irányultság jelei. Na, persze. Apai nagyapám kapásból lediktálta apámnak házi dolgozatát németül. S jó lett. A módszert magyar nyelven én is gyakoroltam, ha a gyerekeim elfelejtették megírni házi fogalmazásukat. Alig tudtam angolul, de gyerekemnek segítve olyan magyarsággal készült el a fordítása, hogy a tanárja nem győzte dicsérni.
Ez nem érdem, hanem hajlam. Nem is azért említem, hogy vállon veregessem magamat, hanem azért, mert a kérdésre akartam válaszolni: Mi késztetett az írásra? Az is oka a késztetésnek, hogy egyházi köröknek készülő lapokba írtam, s 2000-ben felkérést kaptam egy jubileumi album szócikkeinek megírására, melyről sokak pozitív véleménye jutott fülembe. „Te meghatározott hangot képviselsz az újságírásban”. Na, jó: hangocskát. Egyszer egy határon túli magyar lapban felfedeztem idegen névaláírás fölött egyik tanulmányomat, csaknem szóról szóra. Másik írásomat franciára fordította valaki, anélkül hogy kértem volna. Kell ennél nagyobb elismerés?
Most kicsit visszafelé megyek. Szerettem az ÉS-t olvasni. Különösen a rövid poénos cikkeket. Szerettem Karinthy krokijait olvasni. Hatottak rám. A 80-as években az ÉS-t olvasva rájöttem, bármikor tudnék ilyesmiket írni.
Arra is rájöttem, hogy a rövid, könnyed hangvételű, humoros, csattanós megfogalmazások állnak hozzám közel. Ezeket az újabb adalékokat sem tekintem érdemnek, hanem adottságnak.
Kicsit válaszoltam már arra is, hogy miféle dolgokat írok. Olyasmiket, amik mögé tudok állni, amikről véleményem van.
Megírtam Füveskönyv c. összeállításomat, viccek gyűjteményét, készült egy kötet Közröhejes történetek címen, egy 111 oldalas könyv a bibliai hegyi beszéd 111 mondtáról. Számos esszé, recenzió, paródia, vers, Életem évenként eladdig, míg elérkeztem 2006-hoz, amikortól csaknem naponta írtam egy-egy posztot blogomba. Mivel posztjaim száma meghaladja a 3500-at, azt hiszem jogos, hogy az újabb éveket ne ragozzam jobban a kelleténél, hiszen másról sem szólnak bejegyzéseim, mint hétköznapjaimról, ünnepnapjaimról, életemről. összeraktam Ferenc pápa szűk körben elmondott beszédeit. Mindezek kéziratok maradtak.
A közhely úgy szól: Megkérdezik a sziklamászót, hogy miért kísérti az Istent, miért mászik fel azokra a bolond sziklákra? Hiszen nem természetes, hogy az ember függőleges köveken lógaszkodjon, ott étkezzen, s ha kell, aludjon. A sziklamászó lakonikus válasza: Mert vannak sziklás hegyek. Valamiféle mappákba rendezett fájlokat írtam azelőtt is, hogy megjelent volna ez az internetes műfaj. De ahogyan lehetőség nyílt rá, hogy mai szlenggel éljek: azonnal rácuppantam, és éltem a lehetőséggel. A freeblog elhalása után átpártoltam a blog.hu-ra. (emmausz.blog.hu)
Saját blogom esélyt ad rá, hogy közzétegyem gondolataimat mindama dolgokról, amelyek foglalkoztatnak. Az önkifejezés lehetősége ez, hasznos eszköze. Ha Madách Az ember tragédiájában kiírta magából valamennyi problémáját, én a blogomban teszem ezt, mégpedig az esélytelenek nyugalmával. Nemrég kaptam egy figyelmeztetést, amelynek az a lényege, hogy értékes gondolatokat töltök egy üres vödörbe, ahonnan azonnal eltűnik a beleöntött tartalom. Lehet.
Örülök neki, hogy van blogom. Ez még akkor is így van, ha tudom: alacsony a látogatottsága, csak keveseknek segít élni. De hát, ha egyszer ekkora a hatásköröm? Továbbá örülök a blognak, annak ellenére, hogy jól tudom, e műfaj divatja hanyatlóban van, egyre kevesebben írnak, olvasnak blogot. 
Ameddig tehetem, folytatom.  

Kétharmados létszámmal folyt a mise. Kerestem az okát. Persze, az influenza-járvány tartja távol a lázasakat az istentisztelettől. Fiunk meséli, hogy rajta kívül mindenki lázas a családban, s kölcsönveszi a 3 éves Levi szavajárását: „Én még bírom!” Levi persze a kergetődzésre, fogócskázásra alkalmazza, jót mosolyogva rajta, amikor öregapja, öreganyja már „kidőlt”.
Most mégse ezt a fonalat folytatom, hanem egy egészen másikat. Azt, hogy kitől mit tanultam az életvezetésem kialakításához, formálásához? A feladat nagy, nem igazán posztra való.  Mindennek a terjedő influenzajárvány az oka.
Anyámtól pl. ezt tanultam: Influenzajárvány? Hú. Tapasztalhattad, a rádió (hol volt akkor még a tévé!) minden télen bemondja, hogy influenzajárvány dönti le az embereket sorra a lábukról, s mi még élünk. Ha influenzajárvány van, majd elmúlik.
S most jöjjön néhány kiragadott példa kapásból.
Gyökér (tanárom volt): A savanyú almát is meg kell enni.
Karinthy: Humorügyben nem ismerek tréfát.
Lángné: Az intelligencia több, mint agyi befogadó kapacitás. Az alkalmazás rugalmas volta éppúgy hozzátartozik, mint a lexikális tudás.
Apánktól: Bolond lukbú bolond szél fú!
Kennedy elnök: Ne azt nézd, mit ad neked a haza, hanem azt, hogy mit adhatsz te a hazának.
Valakitől: A zseniknek éppúgy keserves az életük, mint az együgyűeknek. Az emberek zöme nem érti meg őket.
Szt. Ágostontól: Ama, et fac quod vis! Azaz: szeress és tégy, amit akarsz.
Egy latinos műveltségű öregembertől: Hodie mihi cras tibi. Ma nekem, holnap neked.
A Mestertől: A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. Akire e kő esik, összezúzza magát, akire pedig ráesik, azt agyonzúzza.
A zsoltárostól: A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem. És még: Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt.
Főnökömtől: a cikk akkor jó, ha „kötnek” benne a mondatok.
Czakó Gábortól: Cikkedet a vonaton olvassa valaki. Nem tudod pótlólag elmondani, mit hogy kell értenie. Ott se vagy.
VP: Isten éltessen, amíg használni tud valamire.
Lakatos: Miért menjek el az ő temetésére, ő se jön el az enyémre.
Magamtól: Ne fogadj el mástól tanácsot. Tőlem se. Ezt se. J
***
FINTOR
Muszáj leírnom. Youtube-on nézem, hallgatom a nagy showman, Paul McCrtney műsorát. Régi és újdalokat szed elő tarsolyából. Az újak is legalább 25 évesek. A kép alján google-hirdetés: „Gyakori éjszakai vizelés, gyenge vízsugár? Ez jóindulatú prosztata megnagyobbodásra utalhat.”
Naná. Akiben McCartney zenéje hatalmas reminiszcenciákat ébreszt, azt koránál fogva megszólítja a hirdetésben foglalt szöveg. Persze csak akkor, ha az illető férfi.
***
Összefoglaló az 1Krón 17-hez. Dávidnak eszébe jut, hogy házat építsen az Úrnak. Ám hamarabb saját magának húzatta fel a palotát. Nátánnal üzeni neki az Úr: „Én hoztalak el a legelőről a juhok mögül, hogy népem fejedelme légy”. Még sorolja, hogy mi mindenben kedvezett Dávidnak. Ám elvágja tervét, hogy házat emeljen neki. Viszont annyit ígér, hogy egyik fia fogja követni a trónon és áldás lesz uralkodásán. Majd ő építtet méltó templomot neki. Dávid megalázza magát, úgy imádkozik: „Magad tüntetted ki szolgádat, Uram, és szolgád, kutyád kedvéért vitted végbe ezeket a dolgokat. Uram, tégy, ahogy mondtad. Jóságodban megáldottad szolgád házát, hogy örökre megmaradjon előtted. Közöm. Általános, hogy az ember „lemegy kutyába”, s magának tulajdonít olyan dolgokat, amelyekhez nem sok köze van. A Mester megfogalmazásában: Nélkülem semmit se tehettek. Pont.
A próféta kemény szavakat tolmácsol Dávidnak. A juhok mögül hoztalak ki, tettelek népem fejedelmévé. Ez így történt, s Dávid olykor mintha elfeledkezne róla. Persze nemcsak ő, mi is. Ma úgy mondják ezt a fajta viselkedést, hogy XY elfelejt belenézni a visszapillantó tükrébe. Megesik az ilyen. Velem is biztosan.
Mindenesetre Dávid megalázkodik az Úr előtt, amikor saját magát kutyának nevezi.    

Reggel ébredés után folytattam a korrektúrázást, majd reggelizés, jégvakarás a kocsiról, mise, bevásárlás, egy karton tej (12l) hat víz (9l) felcipelése, fürdés, korrektúrázás, szerkesztőségi találkozó, (lakoma, társalkodás, a többiek meghallgatása, fotók készítése), majd haza. Útitársunk kérdezi hazafelé utaztunkban: Mindketten nyugdíjasok lévén mit csináltok, amikor semmit se? Kapásból válaszoltam neki: Semmit se. Merthogy ő két-három könyvet összehoz évenként.
Igaza van. Most is kaptunk tőle ajándékképpen egy prózát és egy verseset.
Ha meggondolom, hogy naponta megírom a posztomat, az évente kb. 300 A/4-est tesz ki, talán írói teljesítménynek is megfelel. Szűk két kötet. Hogy nem adja ki senki? Erre már csak öreg jezsuita barátomat, (Babos István, RIP) idézhetem, akinek ha nem jelent meg az újságban a cikke, lakonikusan megjegyezte. „Semmi baj. Már megint Isten nagyobb dicsőségére dolgoztam.” Nos, én is.
Közben-közben azért fogadjuk érkező vejeinket, menyünket, felnőtt gyermekeinket, unokáinkat, esetleg magunk keressük fel őket. Szükség esetén rendelkezésükre állunk.
Az eddig megírt 3600 poszton kívül készült 18 000 fotó is, szintén Isten nagyobb dicsőségére, merthogy ezek se fognak megjelenni az óbudai helytörténeti kiállításon, sem másutt. Magam azért időről időre jól szórakoztam.
Mindenki úgy dolgozik, ahogyan állapota, élethelyzete, körülményei, szíve gazdagsága diktálja, ja és sokak esetében az anyagi kényszer. Mint előző posztom egyikében leszögeztem, ez most nálunk nem dominál. Hogy a jövő mit hoz, azt meg többnyire jobb nem tudni.
Még tartozom annyival, hogy elmeséljem, hogy Levente unoka mit csinál, amikor dolgozik. A félórája küldött fotó leürített könyvespolcot mutat, a földön szanaszét heverő könyveket. A fb-ra tett kép szövege:
- Anya, port törlök!
- Köszönöm! Tessék, itt a portörlő!
- (pár perc múlva) Levi!!! Ne rámold le a könyveket!
- De muszáj!!! Mögötte is por van!
Merő véletlenség, hogy egy másáik fotó is megjelent a fb-on. Egy lányka halom kiszórt liszt és konyhafelszerelési tárgyak közepén üldögél:
- Anya, te csak facebookozz, addig én elrendezek mindent.
Eme közbevetés után zárásképpen elmondom: Most este fél nyolc van, s folytatom a korrektúrát, amíg csak úgy nem döntök, hogy elég volt, irány az ágy!
Összefoglaló az 1Krón 16-hoz. Mesés ünnepség keretében kerül helyére a frigyláda. Papok hada dicsőíti az Urat. Dávid az ünneplő sokaság minden tagjának kioszt egy kenyeret, sok datolyát és egy mazsolás kalácsot. A papokat zenés hálaadásra buzdítja, s maga is mond egy imát: Ebből idézek néhány sort. „Adjatok hálát az Úrnak; keressétek szüntelen az arcát; az Úr ítéletei érvényesek az egész földön; nem engedi senkinek, hogy népét szolgaságba vezesse; hirdessétek csodatetteit; adjátok meg a tiszteletet az Úr nevének; imádjátok szentélyének udvarán; adjatok hálát az Úrnak, mivel szeretete örökre megmarad. Közöm. A Dávid imájából vett kitételek jószerével máig sem vesztették érvényüket. Ez az ember szívből, teljes emberségéből ragaszkodott az Úrhoz. Legalábbis uralkodása kezdeti időszakában. Kapcsolata az Istennel sose szakadt meg, csak homokszemek kerültek Dávid tisztánlátása elé, őt is kiforgatta emberi formájából a siker, a dicsőség. De erről majd később.  

Bár fülem túlzúgja a számítógép alapzaját, mégis azt gondolom, hogy csend van.
Csend, mert a latyakosodó hó lefogja a forgalom zaját, és mert jó az ablakok hangszigetelése.
Csend, mert se az unokák, se a feleség nincsenek itt. Utóbbi rendezi rendeznivalóit a városban, előzőek egyike talán ma is gyengélkedik, másika pedig vele kénytelen szolidárisnak lennie.
Csend van, mert egy adag korrektúrát tegnap befejeztem, a másik még várat magára.
Csend van azért is, mert még nem indítottam el a porszívót. Ideális alkalom a heti nagytakarításra ez a minden oldalról körbefogó csend. Fotóznom se kell. Tegnap este vakufénnyel rávillantottam a javában eső hóra, havas tájra. A sötét háttér fehér foltjai a vaku által megvilágított hópelyhek, nem ufók, nem is annak a jelei, hogy valaki rátaposott a fényképre és leszedte foltokban róla az emulziót. (De régen is volt, amikor fototechnikai vegyi eljárás során, az előhívás nyomán keletkeztek a levilágított lemezeken a képek, amelyeket aztán fixálni kellett egy másik oldatban.)
De mielőtt a csendet a gépzajjal megtöröm, néhány gondolatot ideírok azokból, amik a közelmúltban foglalkoztattak.
A szabadságról azért írok, hogy eldobhassam azt a fecnit, amelyen rögzítettem egy vonatkozó gondolatmenetet.
– Pál írja: Mindent szabad, de nem minden használ nekem. Nincs mit hozzáfűzni. Szellemi dackorszakunkat felelős döntéseknek kell követniük.
– A jogok és kötelességek elválaszthatatlanul összetartoznak: Feltételezik egymást. Ha tehát jogaimat hangoztatom, mellé kell tenni kötelességeimet is. Kötelességem mások jogaira is figyelemmel lenni, azokat tiszteletben tartani. Ez önkorlátozást jelent, kizárja a féktelen tobzódást.
– Czakó G. egy interjúban elmondja, hogy egy napilap alapításához kb. 5 md ft-ra van szükség. Ez nem biztosítja a lap sikerét és nyereségességét, csak az indulás anyagi alapját. Ezek után lehet-e kérdés, hogy a lap kinek a véleményét fogja tükrözni? Az átlagpolgárét, egy pártét, vagy azét, aki a lap indulásához szükséges hatalmas tőkét biztosította? Lehet kérdés, de alighanem költői. Az fog megjelenni a lapban, amit a tőkéjét belefektető képvisel, diktál és elvár. Amikor egy lap mellett tüntetnek, akkor közvetve azokért a pénzmágnásokért állnak ki, akiknek a kedvére kell írniuk az alkalmazottaknak.
(A kb. egy hónapja őrzött fecnit ezennel eldobhatom.)
Vagy mégse?
A hátán ez áll. A császármetszéssel történő szülés olyannyira elharapódzott az orvosi gyakorlatban, hogy meg nem erősített hírek szerint akad olyan ország., ahol a gyerekek 80%-a ezen az úton jön a napvilágra. Ha a tendencia nem fordul meg, lehet, hogy érvényét veszti a születésnap, mint kategória, és helyette a császárm. napját fogjuk ünnepelni? Mondanom se kell, hogy a műtétre akkor kerül sor, amikor az orvos ráér, a műtő szabad, s ez nem biztos, hogy a magzat biokémiai vezérlésével harmóniában áll.
És még:
Egy étterem reklámja így szól: Térjen be hozzánk, mert különben mindketten éhen halunk. Ön is, meg mi is.        
A templom plakátján pedig ennek kellene állnia: Térjen be hozzánk, különben ha akarna, hogyan tudna megtérni.
Összefoglaló az 1Krón 15-höz. A krónikás sok-sok nevet emleget, akik a frigyládát a leviták közül körbeveszik, akik Obed-Edom házából Dávid palotájához kísérik. Sorolja, hogy miféle hangszeresek kísérik a menetet, Dávid hogyan parancsol a tömegre, hogy ujjongjanak és táncoljanak az Úr, s király előtt. Maga is ezt teszi. Amikor megérkeznek, feleségeinek egyike, Saul lánya, Michal meglátta a táncoló Dávid királyt, „és megvetette érte szívében”. Közöm. Bolondnak tartotta Michal, féltékeny volt az Istenre? Nem tudta mire vélni Dávid látszólag szertelen viselkedését? Ki tudja? Nem ritka ma sem a házasok közötti értetlenség, amellyel egymásra tekintenek vallásosságuk különböző, esetleg egymástól idegen megnyilvánulásai miatt.    

Szép Ernőtől olvastam, hogy olykor kénytelen volt szövegjavítgatásokat vállalni, mert anyagi helyzete megkívánta. Büszkén vallom, hogy ebben közös vagyok Szép Ernővel. No, nem azért, mert tisztes nyugdíjamból nem tudnék megélni manapság. Hanem azért, mert ez közös kapcsolódási pont az életünkben. Neki sokkal több könyvét adták ki, én pedig sokkal több szöveget korrektúráztam, mint ő, ha önálló kötet alig-alig került ki a kezem alól. Tehát jó, hogy adódik vele ez az összekötő kapocs, mert megértem, miért említi fanyalogva ezt a fajta mellékkeresetet. Macerás műfaj, bár sokat lehet belőle tanulni: Meddig kell, meddig szabad belenyúlni más munkájába. Mire gondolhatott az író, amikor szövegét épp olyanra hozta össze, amilyenre. Tényleg javul-e javításaim által a kézirat (gépirat), vagy csak alkalmazom saját megfogalmazásomat a gyakorlatban: Az ő szamárságait átírom az én szamárságaimra. Persze nem vonatkozik ez az alapvető hibákra. A betűelütés az betűelütés, a kihagyás, az kihagyás, a szavak rossz sorrendje is javítandó, akkor is, ha nem értelemzavaró a hiba, csupán különös ok nélkül akadályozza a gördülékeny olvasást.
Nos, nem akarok hosszasan elmerengeni a témán. Inkább csak jelzem, hogy mióta nem dolgozom, azóta kérésre olykor-olykor mégiscsak dolgozom. Amiért a korrektor morogni szokott, az zömmel az, hogy akkor is végig kell rágnia magát egy szövegtesten, ha a téma kevéssé köti le. De hát a foltozóvarga dolga nem azonos a divatszabóságéval.
Ma elég sűrűre sikerült a programunk és elég eredményesre is.
Délután eleredt a hó. Muszáj voltam egy harmadik kávét is magamba diktálni elalvás ellen.
Később felkeresett Levike papájával, s Tücsi nagyinak is, meg nagypapának is hozott egy-egy hógolyót. Mivel mi egy pár vagyunk, egymás tetejére raktuk a gombócokat. Csálé szemecskék is kerültek rá, meg egy csésze – kalapkának. A hóemberke a lakásasztalon igen efemer. Nem vártam meg, míg maga alá piszkít. Lekaptam, hogy az utókor is láthassa az alkalmi hótörpöt.
Hamarjában néhány fotót készítettem a balkonról, hogy hójelentést is adhassak.
Jelentem: továbbra is esik a hó, de a fényviszonyok egyre kevéssé kedveznek a további hófotózásnak, pedig... egyre nagyobb a fehérség.
Összefoglaló az 1Krón 14-hez. Tírusz királya cédrusfát és szakembereket küld Dávidnak, hogy palotát emeljenek neki. Izrael egészének lett ő a királya, aki újabb feleségeket vett magához, s a fejezet sorolja 13 újszülött gyermekének a nevét. Megütközik a filiszteusokkal, meg is veri őket. Azok nem hagyják annyiban, s másodszor is megtámadják Dávid seregét, aki – mint már egyszer szembesültünk vele – az Úr sugallatára bekeríti az ellenséget és megfutamítja. Ezzel hatalma megszilárdul a vidéken. Közöm. Egyelőre olajozott minden dávidi törekvés. Az Úr kedveltje, aki tanácsokat ad neki hadviseléséhez. Dávid hallgat rá. A fellelt bálványokat elégeti, összetöri. Tírusz király behódolása jelzés értékű. Dávid azt érzékeli gesztusából, hogy tekintélyes uralkodónak számít. Hamar kiszélesíti lehetséges utódainak a választékát. A nagy király ugyanis az, akinek nagy a családja.