Mickey webnaplója

Vagy húsz évvel ezelőtt elkezdtem gyűjtögetni a konvertiták istenélményeiről szóló beszámolókat. A vallásos szakirodalom könyvpiacát uralják a teológiai fejtegetések, amelyek Istenről próbálnak valamit mondani, engem viszont az érdekelt, hogy miféle élményei vannak azoknak, akik ateista közegből néhány perc alatt váltanak, és hallatlan erős hitük (nem is hit az már), tudásuk van Isten mindent átható jelenlétéről. Miért érdekel ez? Mert nem Istenről szólnak, hanem Istenhez. Nem okoskodások ezek, hanem alapélmények, melyek meghatározzák későbbi életük egészét. (Mondjuk különös kegyelemnek.) Azért érdekesek ezek, mert személyesek, hitelesek, és megkísérelik kinek-kinek az Istenhez fűződő viszonyát megrajzolni. Nincs közöttük két egyforma, és a Lélek végtelen gazdagságáról szólnak, változatosságról, ahogyan megérinti az általa kiválasztott embereket teljes valóságukban. Megérinti és magával ragadja, hogy többé sose legyenek azok, akik korábban voltak. Bátorságot is ad nekik (legalábbis egy részüknek), hogy tegyék közkinccsé, amit megtapasztaltak. Kicsit olyanok ők, mint az evangélisták,
olyanok, mint az apostolok, akik a főtanácsnak odavágják: Nem hallgathatunk arról, ami történt, s inkább kell Isten parancsának engedelmeskednünk, mint nektek.
Olyanok is, mint a transzba eső próféták, igazak, szentek.
Olyanok is, mint a zsoltárok írói: a lényeget írják le, amely felforgatja énüket, ki- és felemeli őket, fel a transzcendenshez, s ott lebeg Isten körül gondolat- és érzelemviláguk.
Tervem töredékei számítógépemben még megvannak. Könyvet nem tudtam összehozni, mert aktív koromban minduntalan egyébbel kellett foglalkoznom. Utóbb pedig valahogyan érdeklődésem lelanyhult.
Mindezt azért írom, mert tegnap feleség hozza volt főnököm könyvét, mely konvertiták visszaemlékezéseit idézi, rövid életrajzukat hozza, s dőlt betűkkel saját szavaikat. A mű tehát elkészült, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan évtizedekkel ezelőtt megálmodtam. A szerző ezúttal se én vagyok. De hát fontos ez? Pál fogalmazza (1Kor 3,4skk): Én Pállal tartok, én meg Apollóval. Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán... Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.
Emelkedett gondolatok ezek egy konvertitától, Páltól. Igaza van.
Lábjegyzet a Kiv 26-hoz. Az Úr folytatja saját szentélyének elkészíttetési tervének megmutatását Mózesnek, aki megérti. A leírás régi. A fejezet eredeti lábjegyzete kitér rá: A sátor elkészítésének mikéntje nemigen lehetséges, a korabeli szakkifejezések és technikák nem ismertek ma. Szerintem ez nem biblikusi, hanem nomád építészeti szakkérdés. Velük kellene rekonstruáltatni, hogyan nézhetett ki a szent sátor. A fejezet egyébként a sátor térválasztó drapériáit, egymáshoz kapcsolási módszerét, a faváz elkészítését taglalja. A függönyökbe kerubok beleszövését szorgalmazza az Úr. Jellemző, hogy minden lehetséges szilárd építőelem vagy aranyból készül, vagy aranyozott. Utaltam már rá: Egyiptomból bőven hoztak magukkal aranyat. Ezek egy részének beolvasztásával készült a szent sátor.   
Közöm. Elgondolkoztat, hol volt, hol van a határ a puritán és az igényesen művészi között. Én szeretem az egyszerűt, s kerülöm a nyakatekertet.  Sajnálom, ha Valakiről úgy fogalmaznak: lakozik. Jobban szeretem csak, ha lakik. Néha pedig a kevesebb mesterkélt nekem: „ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket”. Bennem ez így szól: aki kereszted és....
Sose szoktunk így beszélni: Tudod, az az illető, ki a szomszéd utca sarkán lakozik.
Remélem, az én stílusom nem sérti Isten méltóságát. Korábbi időket (reformkor) idézi bennem a „fentebb nem”-ben való írás. Elég Kölcsey Himnuszára, Husztjára gondolni. Ma viszont, amikor értési problémákkal küszködnek sokan zavaros világunkban, szerintem célszerűbb a mindenki által használt köznyelvet alkalmazni a liturgiában is, hogy azonnal értse a szöveget mindenki, s ne kelljen neki magában magyarról magyarra fordítani a mondatokat.

Van egy vándoranekdota, mely a gesztusnyelv félreérthetőségét veszi célba ösztönösen. Ösztönösen, mert nem azért született az anekdota, hogy ezt megjelenítse, ám valójában ezt teszi. Tegnap agapén felolvastam egyik változatát, amely a vicc kategóriához tartozó közlés. Most egy teljesebbet mellékelek, azt, amelyet A. de Mello SJ tesz közzé Szárnyalás c. művében. Megígérem, hogy nem fogok leblokkolni a de Mello-történetek mellett, csak azért teszem, hogy kitűnjék: amit felolvastam, nem azonos egészen a de Mello-féle változattal.
„Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és be is nyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának, mint ami Rómában történne velük. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozik vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer.
A zsidók összejöttek, hogy megvitassák az ajánlatot. Ha nem fogadják el, az a Rómából való kiutasítást jelenti. Ha elfogadják, az biztos vereséget jelent, mert ugyan ki nyerhetné meg azt a vitát, amikor a pápa az ellenfél és a bíró is. Mégsem volt mit tenni, el kellett fogadni a kihívást. Csak éppen olyasvalakit volt lehetetlen találni, aki önként jelentkezett volna a pápával való vitára. Senki sem merte vállalni, hogy az egész zsidó közösség sorsa az ő vállán nyugodjék.
Amikor azonban a zsinagóga gondnoka meghallotta, hogy miről is van szó, a főrabbi elé járult, s jelentkezett, hogy ő képviselné a zsidókat a vitában.
– A gondnok? – mondták a rabbik, amikor értesültek a dologról – az lehetetlen.
– De – vetette közbe a főrabbi – egyikünk sem vállalja. Vagy a gondnok, vagy nem lesz vita.
Így aztán, jobb híján, a gondnokot nevezték ki a pápával való vitára.
Amikor a nagy nap elérkezett, a pápa egy trónon ült a Szent Péter téren, körülötte a bíborosok, előtte pedig a püspökök, papok és hívek tömege. Megérkezett a zsidók lengő szakállú, fekete kaftános kis küldöttsége is, köztük a gondnokkal.
A pápa a gondnokkal szemben helyezkedett el, és megkezdődött a vita. A pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. A gondnok azonnal és nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, hogy a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok orra elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, és tartotta éppoly szilárdan a pápa elé, aki ugyancsak meglepődött ettől a gesztustól. Aztán a pápa benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát. Erre a pedellus benyúlt a kis papírzacskójába, és elővett egy lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette:
A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.
A zsidó vezetők azonnal körülvették a gondnokot és elvezették. A bíborosok pedig a pápa köré gyűltek csodálkozva:
– Mi történt, Szentatya? – kérdezték. – Számunkra lehetetlen volt követni az érveket és ellenérveket.
A pápa letörölte homlokáról az izzadságot, és ezt mondta:
– Az az ember egy nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő az ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre felemeltem egy ujjamat jelezvén, hogy egy az Isten. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten három személyű, amivel elismerte a mi tanításunkat a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal előteremtett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy emlékeztessen, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Ekkorra már a zsidók is visszaérkeztek a zsinagógájukhoz. Csodálkozva kérdezték a gondnokot, hogy mi is történt. Az dühösen válaszolt:
– Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mondtam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kirendelt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem az enyémet.” 
Lábjegyzet a Kiv 25-höz. Az Úr Mózessel szentélyt készíttetett. Sugalmazta, minek hogyan kell kinéznie, miből kell elkészülnie, miféle adományokat kérjen a néptől. Tudjuk, hogy aranyuk-ezüstjük bőven volt, hiszen az egyiptomiaktól kérték és kapták még őket. Főleg ezektől és ékkövektől ragyogtak a tárgyak. A láda, amely majd a „bizonyságot” őrzi. A két kerub, amely az engesztelés tábláját takarta be, a kitett kenyerek asztala, a mécstartó. Nem részletezem, de olyan pontos leírása van a tárgyaknak, melyek alapján ma is elkészíthetők volnának. Kevés szót nem értünk a Bibliából. Ezek egyike az efod. Itt fordul elő először. Többféle elképzelés él róla mindmáig. Ruhadarab, vagy a fejre kötött kicsi dobozka.
Közöm. Az istentisztelet kellékeinek azt a tökéletességet kell hordozniuk, amely Istent jellemzi, és amely az értékek teljességét neki tulajdonítja. Két emlékem van erről. 1. Jean-Marie Vianney, az arsi plébános puritán életet élt, puritán öltözékben járt-kelt, puritán lakberendezése volt, silány ételeket fogyasztott, de templomában a szentmise kellékei az Istennek kijáró gazdagságot tükrözték. 2. A másik ennek ellenkezője. A dachaui koncentrációs táborban járva láttam, hogy az új pogány nácik a tábori kápolna szentségházát alumíniumból engedték előállítani. Primitív minta volt belekarcolva. Alighanem helyben készült a rendelkezésre álló kevés technikai lehetőségek alkalmazásával. (Talán a miséző kehely is aluból volt. Erre csak homályosan emlékszem.) Ez a gesztus teljesen méltatlannak bizonyult az Isten gazdagságának megjelenítésére.

Értsd jól őket!
Az elsőt, egy tanmesét, Balázs Géza honlapjáról veszem, aki – mint írja – Korzenszky Richárd bencés szerzetestől hallotta.
A mester és a macska
Volt valamikor egy mester, aki tanítványaival együtt minden este meditációt végzett. Egy napon a ház macskája berontott a terembe és zavart támasztott.  Mire a mester úgy rendelkezett, hogy a macskát ebben az időben megkötve kinn kell tartani. Úgy is tettek, és semmi sem zavarta ezután a meditációt.
Telt-múlt az idő. Meghalt a mester. Az utódja nagyon szigorúan, következetesen ragaszkodott a tradícióhoz, hogy az esti meditáció idején „egy macskát meg kell kötni”.
Tovább múlt az idő. Elpusztult a macska is. Új macskáról gondoskodtak, hogy az esti meditáció idején legyen macska, hogy legyen mit megkötni.
Nem értették ezt az egyszerű emberek. Erre tudós teológusok álltak elő, és kétkötetes munkát írtak ezzel a címmel: „Miért szükséges az üdvösséghez, hogy az esti meditáció idejére megkössünk egy macskát?”
S hogy ért véget a történet? Időközben teljesen kiveszett a gyakorlatból az esti meditáció. Ugyanakkor a legnagyobb hűséggel továbbra is megkötöttek odakinn egy macskát akkor, amikor régebben az esti meditáció ideje volt.
A második történet meglepően hasonló, miközben teljesen más. Ez Anthony de Mello SJ Ébredj tudatára c. könyvéből ollózható.
A tűzgyújtás mestere
Volt egy ember, aki feltalálta a tűzgyújtás mesterségét. Fogta a szerszámait, és elment egy északi törzshöz, ahol nagyon hideg volt, rettentően hideg. Megtanította az ottani embereket arra, hogyan kell tüzet gyújtani. A törzs tagjait nagyon érdekelte a dolog. Emberünk azt is megmutatta nekik, mennyi mindenre használható: főzni lehet rajta, melegedni lehet mellette, és így tovább. A törzs tagjai igen hálásak voltak, amiért megtanulhatták a tűzgyújtás mesterségét. De mielőtt hálájukat kifejezésre juttathatták volna, emberünk eltűnt. Nem érdekelte sem az elismerés, sem a hála; a törzs tagjainak jóléte érdekelte. Tovább ment egy másik törzshöz, ahol ismét elkezdte bemutatni, mire jó a találmánya. A másik törzs tagjainak érdekelődését is felkeltette a dolog, papjaik véleménye szerint a kelleténél is jobban felkeltette, mivel feltűnt nekik, hogy ez az ember vonzza a tömegeket, ők pedig veszítenek a népszerűségükből. Elhatározták tehát, hogy megszabadulnak tőle. Megmérgezték, keresztre feszítették, válasszátok ki a módját tetszésetek szerint! Ekkor viszont attól kezdtek félni, hogy az emberek esetleg ellenük fordulnak; szóval volt bennük ész, valódi agyafúrt hamisság. Tudod, mit tettek? Festményt készíttettek az emberről, és felállították azt a templom főoltárán. A tűzgyújtásra szolgáló eszközöket a festmény elé helyezték, az embereknek pedig azt mondták, hogy imádják a képet, és viseltessenek nagy tisztelettel a tűzgyújtásra szolgáló eszközök iránt, amit ők évszázadokon át örömmel meg is tettek. A hódolás és imádás folytatódott, de tűz nem volt.  Hol van a tűz? Hol a szeretet? Hol van gyökerestől kitépve a drog a szervezetből? Hol van a szabadság? Ez minden, amiről a spiritualitás szól. Tragikus, hogy kezdjük ezt szem elől téveszteni, nemde? ... Hol van a tűz? És ha az istentisztelet nem a tűzhöz vezet, ha a csodálat nem a szeretethez vezet, ha a liturgia nem a realitás tisztább felfogásához vezet? ... Amitől a világ szenved, az a szeretet hiánya.
Ami közös bennük A lényegre koncentráljunk. Az egy jánosi mondat: Az Isten szeretet.
Lábjegyzet a Kiv 24-hez. Két párhuzamos leírás az Istennek Mózessel kötött szövetségéről. 1. Mózes felmegy a hegyre az Úrhoz hetven vénnel, és lakomát csapnak. 2. M. egyedül ment fel. Akár így, akár úgy, a szerződés létrejött. A nép megesküdött, hogy „az Úr minden szavát megtartja”, amelyeket hozzájuk intézett. A körülmények is mások.1. Látták Istent, akinek a lába alatt zafír kövezet fénylett. 2. Felhő takarja el a hegyet, ahol Mózes 40 napot tölt az Úr dicsőségét (emésztő tűz) megtapasztalva. Közöm. Mindenki szeretné az Úr személyes megtapasztalását. Loyolai üzeni. Ha nem megy, legalább vágyjunk rá, s ennek adjunk is hangot. A zsoltáros megteszi: „Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után.”

Nyolc unokánk van. Sőt... A nyolcból a közelünkben csak egy lakik. Vele csaknem naponta-kétnaponta találkozunk, s ha nem felejtem el (általában nem szoktam), értésére adom: „A nagypapa nagyon szeret téged.” S a feje búbjára nyomok egy puszit hitelesítésképpen. Az unokának kétségtelenül helyzeti előnye van a többi héttel szemben, akik az ország nyugati szélén, illetve külföldön élnek. Sietek megnyugtatni őket, hogy a nagypapa őket is nagyon szereti, ha ritkábban találkozik is velük.
Tegnapeste az jutott eszembe, hogy elmondjam feleségnek, hogy nagyon szeretem őt (is). Gesztusából kiderült, hogy őszintén örül ennek.
A sornak azonban itt sincs vége, mert nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy terebélyes családom tagjaira ugyancsak vonatkozik, hogy a sógor bácsi, nagybácsi, nász uruk, ipam uram, kinek mije őket is nagyon szereti, csak hát az érintkezés gyakoriságának a hiánya miatt ezt csak nagyritkán teheti.
Aztán itt vannak a honfitársak. Szeretné őket is nagyon szeretni. Ám nyuggerként kevés lehetősége adódik a találkozásra. Innen üzeni (üzenem) mindenkinek, hogy szeretlek titeket, s tehetségem szerint olyasmiket írok blogomba, s teszek fel a Facebookra, amelyben örömötöket lelhetitek, amely írások akár gazdagíthatnak benneteket, de legalább néha-néha egy kis mosolyt csalhatnak az arcotokra.
Kedves szomszédnépek. Üzenem nektek, hogy az általatok beszélt nyelvű szótárakat megvettem. Ha már nem beszélem nyelveteket, legyen elképzelésem róla, hogy mit melyik szóval fejeztek ki. Vegyétek ezt a közeledés egy jelének. Közöttetek laknak magyarok. Szeressétek őket. Közöttünk is laknak más nációk szigetszerűen. Mi is megbecsüljük őket.
Könnyű azokat szeretni, akik tőlünk távol élnek. Gyakorlatilag nincs kapcsolatunk velük. Ám az ide érkező híreket böngészve együtt örülünk sikereiknek és együtt szomorkodunk a közöttük fellépő feszültségek, türelmetlenségek, ellenségeskedések, martalóchadjáratok miatt. Mi ez, ha nem a szeretet, az együttérzés, a szolidaritás, az empátia jele.
Kimaradt valaki? Igen. Az ellenségek. Őket nehéz, de nem lehetetlen. Fejlődésük primitív szakaszában vannak? Félelem hajtja őket? Ki tudja? Hallatlan türelmet igényelnek. Üzenem nekik: Van remény! Én benne vagyok a békülésben.
Lábjegyzet. Közöm a Kiv 23-hoz. Folytatom a szögletes zárójelekbe tett megjegyzéseimet, jelezve, hogy mi közöm van az írtakhoz. „Ne tégy hamis vallomást. Hamis tanúskodással ne segítsd azt, akinek nincs igaza. [mi volt itt a koncepciós perek idején!] Ha ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára bukkansz, hajtsd vissza hozzá [lám, az ellenségszeretet sem új]... Megvesztegető ajándékot ne fogadj el [hogy is állunk a korrupcióval?]... A szombatév és a szombat. Hat éven át vesd be földedet és arasd le termését, a hetedik évben azonban hagyd ugaron és ne nyúlj a terméshez, hogy néped szegényei éljenek belőle... Hat napon át végezd munkádat, a hetedik napon szünetelj, hogy ökröd és szamarad is pihenjen, s hogy szolgálód fia és az idegen is felüdüljön. [Akiket vasárnap munkába hajszolnak a profitéhes tőkések, azok töredékére volna reális igény.] Üld meg a kovásztalan kenyerek ünnepét... az aratáskor a termés zsengéjével ünnepelj, s az év végén a szüret ünnepét tartsd meg, amikor a termést betakarítod. [Ma se szeri se száma a jeles napoknak: föld napja, a fák napja, gyereknap, béke, betegek stb. világnapja. győzzük ezeket ünnepelni?] Utasítás Kánaán elfoglalására. Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem. Az Úrnak, adjátok meg a köteles tiszteletet. Akkor megáldom kenyeredet és vizedet, s távol tartom tőled a betegségeket. s megfutamítom előtted ellenségeidet... Csak lépésről lépésre űzöm el őket, ameddig eléggé elszaporodsz, hogy az országot birtokba vehesd. [A választott nép lassan foglalja el az ígéret földjét. Ez eleve benne volt a pakliban. A történések mindvégig igazolták azt, aminek be kellett következnie.]

Mai vendégeim hosszabb-rövidebb csűréssel, de épségben megérkeztek a lakótelep eléggé egyforma házai közül kiválasztva az egyetlent, amelyben lakunk. Lehetett volna annyi eszem, hogy a HÉV-megállóban találkozzunk: én ritkán szoktam eltévedni hazafelé jöttömben. Amíg az első befutó megérkezett, folyamatosan hordtam a vendégváráshoz szükséges vacakokat. Dugóhúzó, bonbonier barna kockacukorral, kistányérok, poharak, csészék, bor, sör, üdítők. Bekészítettem a kávét, kiöntöttem a pisztáciát, tányérra borítottam a sajtos tallért, tányérra a tepertős pogácsát és igen megörültem, hogy az első fecskével való találkozásom véget vetett szűnni nem akaró buzgalmamnak. Alighanem egy marék gombostű se fért volna már az étkezőasztalra. A második turnus is befutott. Ők hosszabb sétát tettek a lakótelepen. Valahogyan sikerült ráakadniuk a mi házunkra. Jókedvű beszélgetés, eszegetés és azután, hogy az internet segítségével megnéztük a rokonságról felvett videókat, csakugyan útnak indultunk. Az áldott nap elé a még áldottabb felhők tornyosultak, hogy meg ne pörkölődjünk a 23 fokos melegben. Mondtam vendégeimnek, hogy most oda indulunk, ahol még sose jártak, csak én. Árkon (Aranyhegyi patak)-bokron (sokféle) keresztül jutottunk a Dunához. Mutattam egy kishíd alatt élő csőlakó megvetett derékalját. Nem tartózkodott „otthon”. Így értünk az Összekötő-híd tövéhez. Majd alatta átbújva egy kapuhoz, mely be volt csukva. No hiszen, ha behegesztették, akkor jön az „újratervezés”, de immár programmódosítással.
Nem volt rá szükség. A rácsos kaput valaki bevágta, hogy elterelje a Budavár felől támadó dühöngő déli szelet. Ám most se dühöngés, se szél, vállal belöktem a kaput, s elejét vette a Duna-parti séta. Megtekintettük az egykori gázgyár újjáépített víztornyát, majd továbbhaladva a korszerű építésű Graphisoft épület- és tájegyüttesét az aranyhalakkal, a szürke halakkal, s a nagyhalakkal. A vízesést, a sakkozókat, a golyófejű meztelen pasit, a Rubik-kockát, a C alakú faágat utánozó műanyag műtárgyat (szobrot?), utóbb a világháborús bunkert, a régi időkből ottmaradt autójavító rámpát, a jégtörő cölöpöket a szigetspiccnél, majd magát a folyót, mely elég alacsony vízállású. Végül a hajléktalanok hajléka mellett elhaladva elértük a K-hidat, ahol alternatívaként számba jöhetett a Hajógyári-sziget megtekintése, vagy a HÉV-megálló célba vétele. Utóbbira két igen szavazat esett egy tartózkodás és egy kivonulás a teremből mellett. Mint túravezető megállapítottam, hogy a házszabályok értelmében a HÉV-et célozzuk meg. Így is lett. A vendégeknek kedvezett a sors. Az ő vonatuk érkezett meg szinte azonnal. Magamra maradva még lefotóztam a HÉV-megálló graffitijét. Aztán felszálltam az érkező ellenjáratra. Hazaérve ránéztem az órámra. Éppen 80 perce indultunk a „klub”-ból. Verne után szabadon kellett volna kérdeznem, mint egykor Phileas Fogg tette: „Pontos voltam, uraim?” Ám nem volt itthon rajtam kívül senki. Attól ugyan még pontos voltam.     
Lábjegyzet a Kiv 22-höz. Ha a Kiv 21 korabeli PTK-ra emlékeztet, a 22. fejezet a BTK-ra. Idézek belőle, s a szövegek között kommentálom szögletes zárójelekben hozva, amit másutt a Közöm jelzés után szoktam megszövegezni. „Ha a tolvajt tetten érik, amikor áttöri a falat, és úgy megütik, hogy belehal, a vérét nem kell megtorolni [elriasztásra, megfélemlítésre jó] Kártérítéssel járó vétségek. Ha valaki lelegeltet egy szántóföldet, az fizesse meg becslés szerint a mező lelegelt részét. Ha az egész földet lelegeltette, akkor a föld vagy a szőlő legmagasabb hozamát térítse meg a károsítottnak... [busás kártérítés] Ha valaki megőrzésre átad egy szamarat ... vagy egyéb állatot, s az elpusztul, kárt szenved, vagy ellopják úgy, hogy senki sem látja, akkor az Úr előtti eskü döntsön kettőjük között, hogy az illető nem vette el a másikét... [él bennük az istenfélelem] Nemi erőszak. Ha valaki egy hajadont, aki még nincs eljegyezve, elcsábít és vele hál, fizesse meg a jegyajándékot és vegye el. De ha az apja nem akarja hozzáadni, fizesse meg azt az összeget, amelyet a hajadonnak jegyajándékul adni szoktak. [Archimédesz, a csavargó c. fr. filmben kérdi a főszereplő a tetten ért tolvajtól: Megveszed ezt a kutyát? ... Nem? ... Akkor tedd le! Minden srácnak ezt sugalltam, aki lányomhoz közeledett.] Erkölcsi és vallási törvények. Jósnőt ne hagyj életben [a kereskedelmi tévéadók jósnői élnek. Ott, akkor nem maradtak volna életben]. Aki állattal közösül, lakoljon halállal [A bestialitás büntethetősége a német törvényhozásban vitatéma]... Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. [néhány vendéglátó számlázása mintha ellentmondana ennek]. Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha durván bántok vele, s ő hozzám kiált, ...kard által veszítlek el benneteket [Ma is égbekiáltó bűnnek számít. Figyel rá valaki is?]. Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára [magyar bankok figyelem!]. Ne követelj tőle kamatot [el se tudom ma képzelni, legfeljebb családtagok között]. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok. Istent ne káromold [Múlik a magyarokról a káromkodás szokása?], néped vezetőjét ne átkozd [politikai sárdobálás]... legyetek szent emberek előttem.” [Legyünk hát. Vajon milyen messzire kerültünk az irgalmasságtól?]

Olvasom S-nél, hogy egy család élete igen rossz irányt vett. Ezért böjthöz folyamodik. Ám S (azért írtam S.-t mert igen sovány) böjtje akár aggaszthat is, hiszen csont, bőr. Írja, hogy a ritkán kapott nasik felét vonja meg magától. Inkább ezt választja, mint egy rossz szokásáról való lemondást, mert az alig kivitelezhető számára. Mindig tudtam, hogy fogyni (böjtölni is) csak a soványak tudnak, azért soványak. A kövérek pedig nem tudnak fogyózni eredménnyel, azért kövérek. A fogyózásnak életmód-változtatást kellene jelentenie, másképpen hatástalan, legalábbis hosszú távon. (A böjt belső összeszedettséget kíván, s általában meghatározott ideig tart.)
* * *
A MK hírül adja, hogy Ferenc Pápa Szent Márta házbeli prédikációit megjelentetik könyv alakban. Az én válogatásomról egyelőre csend van. Vajon lesz-e folytatása?
* * *
Az ószövetséget olvasgatva egymást követően két olyan szóra bukkantam, amihez hasonlókat korábban gyűjtöttem, gyűjtöttünk, mert mulatságos. Olyan összetett szavak ezek, amelyek mássalhangzóit így is, úgy is olvashatom. Az említett szavak pl. hosszú sz-nek is olvashatók: sasszárny, kosszarv. Van olyan jó, mint a maximális máxemmennyiség.
* * *
Szegény kicsi L. unoka lázas lett – adja tudtomra feleség. Én is belázasodtam, próbálok eladni egy poént, de nem sikerül. Az asszony leüti magas labdámat: Persze, izomlázas vagy a tegnapi erdei séta miatt. Mi tagadás, megfelel a valóságnak. Koromban előfordul, hogy kerüljük a szintkülönbségek megmászását. Nem rólam mondták, hogy ha még lassabban kapaszkodnál az emeletre, akkor már állnál. Ám utóbb rám nézve is igaz lehet. Hol van már a költöztetés, amikor egy pianínó elejét egyedül fogtam költözéskor s vittem be a házba a helyére másokkal, akik a végénél szorgoskodtak. Hol van, amikor a kb. 9 kilós mosóautomatát ketten vittük fel gyalog az ötödikre, mert az új ház liftjét beköltözködésig nem indították meg. (Tipikus az eset. A bank is csak annak ad szívesen kölcsönt, akinek semmi szüksége nincs rá.)
* * *
Olvasom Dávid Katánál, hogy az EMSZO-indulót énekelték lelkesen. Azt írja, hogy „...mára talán senki, vagy alig maradt valaki, aki ismeri az említett indulót...” Jelentem én ismerem. Apám a húgával meg a sógorával hozták össze a szövegét, dallamát 1938-ban.  
Lábjegyzet a Kiv 21-hez. A rabszolgatartás törvényeit hozza. Héber rabszolgát 6 év szolgálat után ingyen fel kell szabadítani. Ha felesége van, azt is. A nők helyzete bonyolultabb. Ha a rabszolga nem akar szabadulni, fülét a gazda átszúrja, jelezve, hogy életfogytig rabszolgája marad. Az emberölést kemény megtorlás követi. Kövezés. Testi sértés esetén a büntetés kb. arányos az elkövetett tettel. Általában kemény ítéletek születnek, mert elvük: „életet életért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, horzsolást horzsolásért.” (első megfogalmazása itt). Nyitva felejtett ciszternába esett jószágért a c.-tulajdonosa felel. Lopásért 4-5-szörös mennyiséget kell fizetniük. (Folyt. a köv. fejezetben)
Közöm. Nem igazán ismerik az irgalom fogalmát. Ez lép túl a fogat fogért... elven. Kiemelek egyet. „Aki elrabol egy embert, akár eladja, akár megtartja, azt halálra kell ítélni.” Arra gondolok, hogy az emberkereskedelem ma zabolátlanul garázdálkodik, a nők szex-rabszolgasága úgyszintén. Ezek mind halállal lakoltak abban az időben. A kérdés ma is ott lebeg az államok törvénykezési gyakorlata felett. Halálbüntetés: igen-nem? Ha igen, van visszatartó ereje. Ám többször ártatlan embereket végeztek ki. Ez vitte el a gyakorlatot az életfogytiglani ítéletek felé.
Bárcsak megtérnének a gazemberek.
Bárcsak megszűnne a rabszolgaság, amely hivatalból nincs, de a gyakorlatban nagyon is létezik.
Adja Isten, hogy benőjön már az emberiség feje lágya.      

A Szív c. lap Czope Annával készít interjút. Valamennyire ismerem őt, jó néhány képét is. Amit a neki feltett kérdésekre válaszol, azok helyénvalók. Az írás indított arra, hogy magam is szóljak a fotózásról egy poszt erejéig. Ha nem kérdezed, hogy mi az idő, akkor tudom, hogy mi, de ha megkérdezed, nem tudom. Ha kérdezed, mi a fotózás titka, akkor dadogok, ezért ne kérdezd, majd megpróbálom összegezni saját tapasztalataim alapján. Nem volt mindig, de lett. Dagerrotípia, majd emulziós papírképek, újabban a digitális technika. A festők témaválasztását teljesen felbolygatta a valóság pontos másolását lehetővé tevő technika. Ám a fotózásra hasonló szabályok érvényesek, mint a festészetre.
Nem biztos, hogy a képnek szépnek kell lennie. De fontos, hogy kifejező legyen.
Nem biztos, hogy a kép éles kontúrú legyen, de valami lényegeset fejezzen ki.
Nem biztos, hogy a kompozíció harmonikus legyen, de valami egyszerit meg kell mutatnia. Úgy, ahogyan a lehetőségek megengedték.
A fotónak éppen úgy kell sűrítenie valami lényegeset, mint a festménynek.
A fotónak láttatnia kell.
A fotónak beszámolni kell az egyszer volt eseményről.
A fotónak elgondolkoztatnia kell.
A fotónak értékközvetítőnek kell lennie.
A fotónak el kell riasztania a mocsoktól, a bűntől, az ocsmányságoktól.
A fotónak meg kell mutatnia a világ szépségét, a (mikro és makro) természetét, az élővilágét, az emberét.
Nincs értékesebb, mint a portréfotó. Az ember arca utal az Istenre, mert annak ikonja. Nem én mondom, hanem a Teremtés könyve.
A fotósnak azért kell jó embernek lennie, hogy az értékeket jó szemmel, jólélekkel mutathassa meg. Lehet valaki tökéletes ismerője a fotótechnikának. Erről az emberről elmondható, hogy mestere a szakmának. De hogy a lényeget lássa, ahhoz jó szem, jó lélek kell a jó technikán kívül. Ez a művészet. Távol vagyok tőle, hogy magamra vonatkoztathassam, de ez hajt, amikor egy-egy újabb szeletét akarom megmutatni az Isten-teremtette világnak. Ha az ember elég sokat él, ismeretanyagai bölcsességgé, lényeglátássá nemesednek. Valahogyan így érik meg lassan-lassan a fotós életművében is a lényeglátás, mely tükröződik képein, a valóság egy-egy sűrítményeként.
Lábjegyzet a Kiv 20-hoz. Ha leírom a címét, képbe kerül mindenki: A tízparancsolat. Ez a fejezet hallatlanul fontos mondanivalója. Tartalmaz még egyéb utasításokat is, az áldozatbemutatás módjára vonatkozókat. A lényeg azonban a két tábla, melyre Isten „kőbe véste” azokat a szabályokat, melyek mentén a föld élhető helyévé lehet az embernek.
Közöm. Vagy negyed évszázada mesélt egy felnőtt korában megtérő roma, egy asszonyka arról, hogy társakat gyűjtött maga köré és kezdték sorra venni a parancsolatokat. Nem is akadtak fenn addig, amíg el nem érkeztek a „ne lopj!” parancsolatig. Itt heves vita osztotta meg őket, olyannyira, hogy sokan távoztak, kiscsoportjuk néhány főre zsugorodott. De akik maradtak, azok csakugyan tiszteletben tartották a másét, és egyáltalán Isten parancsai szerint éltek. Imáik viszont meghallgatásra találtak. Akikért imádkoztak, azok meggyógyultak, az ínségesek kilátástalan helyzetükből kilábaltak.
Jézus azt mondta, hogy a törvény jottányit se változhat (egy i betű sem veszhet el belőle). elgondolkozva a parancsokon úgy gondolom, hogy ha az egész emberiség elmozdulna egy-egy parancs következetes betartása irányában, akkor a világ tíz lépcsőben hatalmasakat változna a szeretet irányában, az élhetőség irányában. Mint amikor a tornádó befejezi zúgását, a szélvihar tombolása lanyhul, a felhők világosodnak, a nap áttör rajtuk, a felhők megszűnnek, felragyog a nap, körülnéz, benéz minden zugba és megvilágítja a korábban nem látható részleteket, éltető melegét árasztja az emberekre, növényekre és állatokra, és kellemes árnyékot rajzol ki a fák alatt.
Nagy áldások a parancsolatok az embernek.

Vasárnap a pápa Ukrajnáért imádkozott. Tegyük mi is
Mi Atyánk, magyaroké, oroszoké, ukránoké, mindenkié...
aki a mennyekben vagy. Jól „látod”, hogyan békétlenkednek a nemzetek. (Pl. az orosz-ukránok az ukrán-oroszokkal... és még hány nációt sorolhatnék.
Szenteltessék meg a te neved. Azon vagyunk? Hogyan tisztelhetnénk, szerethetnénk téged, akit nem látunk, ha nem tisazteljük, nem szeretjük azokat, akiket látunk? Szeretnünk kellene egymást. Pl. kölcsönösen meg kellene adni minden közösségnek az autonómiát, amelyik ezt kéri, mert szeretné megélni önazonosságát. 
Jöjjön el a te országod! A te országodban nincs háború, se könny, se síró lélek. Botrány, amit a szomszéd népek okoznak egymásnak. Az ortodox oroszok, a hasonló ukránokkal s viszont. Rokonnépek ők. Nem lehetne békességben élniük egymással? Nem kellene abbahagyni a pénzhajhászást, a korrupciót ott és a föld csaknem egészén?
Legyen meg a te akaratod, miként a mennyben úgy a földön is. Azt kívánjuk, amit te megvalósítasz. Sokszor nem látjuk át, hogy mit miért engedsz meg. Egy biztos: hogy mindenképpen a te akaratod valósul meg. Ahogy fogalmazzák: egyedül te vagy, aki a rosszból is tudsz jót eredeztetni. Ez minden reményünk alapja. Legyen meg hát az akaratod keleti szomszédainkkal kapcsolatban is, akik – fama est – vallásosabbak nálunk. Elfogadom. Akkor üljenek le a pópák, és egyezzenek meg békében.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És nekik is. Ukrajna nagy gabonaexportőr. Ha lesz, aki arasson, amikor eljön az ideje, s nem felégetett gabonatáblákat talál égő városokkal, aki maga is harcol, ahelyett hogy aratna. Ne így legyen!
És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Igen de... Nincs igen, de. Ha a nemzetek megmakacsolják magukat: megkötik kezedet, nem bocsáthatsz meg nekik. Ha megátalkodott vagyok, ellenemre nem bocsáthatsz meg nekem.
És ne vígy minket kísértésbe... Mindent nekem, mondja az ukrán, mindent vissza, mondja az orosz. Jó ez a kis káosz, mondja a maffiózó, a fegyverkereskedő, minden rossz szándékú és számító ember. Lásd be, kevesek vagyunk ellenállni a kísértéseknek. De ha te megálljt parancsolsz nekünk... Úgy már más.
...hanem szabadíts meg a gonosztól. Igen, el a kezekkel az illetéktelen területektől mindenféle hatalomra törő népségnek, sóvárogjanak keleten vagy nyugaton, délen vagy északon az újabb birtokolható földekre. 
Ámen? azaz legyen így.
És nincs vége a békétlenségeknek, se a felsorolásoknak. Mert ellentét és ellenségeskedés feszül a nagyhatalmak között, a világ számos nemzete között, az emberkereskedők és áldozataik között, a rabszolgamunkát végeztetők és a kizsákmányoltak között, a szexipar és áldozatai között, a gyerekkereskedelem, a gyermekmunkát igénybevevők és a gyermekek érdekei között, a szervkereskedők és áldozataik között. A mammon hívei és a pénzínség szenvedői között, a spekulánsok és a tisztakezűek között.
Ezekért és még sok másokért is mondani kell a miatyánkot.
Állandóan kell imádkoznunk és sose szabad belefáradnunk.
Van miért, van kikért.  

M. hívta fel rá a figyelmemet. Igen furcsa érzés szembesülni vele, hogy Kazinczyék után az interneten létrehoznak egy neológus webhelyet, ahol mindenki, aki kedvet érez hozzá, az idegen szavak széles tárházát találja, melyek magyarításra várnak. Nem okvetlenül, de lehetségesként. Jól tudjuk, hogy a száz évekkel ezelőtti nyelvújítás alkalmával sem honosodott meg minden ajánlott szó, de meglehetősen sok belekerült nyelvünk vérkeringésébe, s ma már legtöbbjükről azt se tudjuk, hogy csak alig pár száz éve használjuk. Ide csak kettőt írok. Széchenyi alkotta az én mintájára az ön szót. Azóta egész nyelvterületünkön elterjedt.  A járda is. A tiprattyú nem.
Ami meglepő, hogy a már régóta használt, ezért teljesen közismert, de idegen eredetű szavak helyett sokszor igen nehéz újat megfogalmazni. Azt hiszem azért az, mert olyan újat kell megalkotni, amely kizárólag a meghatározott szót löki ki a használatból és korábban más értelemben nem használtuk. Teszem azt, adva az aktuális szó. Mit lehet erre lépni? Szinte ezt érezzük magyarnak, annyira közönséges és mindennapos a használata. Vagy az általam utált, de a kereskedelemben unos-untalan használt és elcsépelt akció szóval mit lehet kezdeni? Hiszen úgyszólván semmit se jelent. Minden árura ráírják, hogy most akciós áron forgalmazzák. Egyszer már megírtam: az üzletközpontban a zsemle ára látogatásomkor 5 Ft volt. Ám tábla jelezte, hogy másnap ára akciós lesz: 7 Ft. Ez már a káosz csúcsa. Meghaladhatatlan. Nem tudtam, nevessek-e a bárgyúságon, vagy ne. Hiszen ha akarom, itt a legkevésbé se érdekel valakit is, hogy mit gondolok. Magyarán hülyének néznek. Ilyen körülmények között hogyan válthatnánk ki az akció szót elfogadható magyar megfelelővel.
Mindezek ellenére vonz a honlap, naponta ellátogatok oda, és ha van épkézláb elképzelésem, megajánlom bírálatra egy-egy példamondattal megerősítve, hogy miért gondolom helyénvalónak, amit javasolok.
Játék? Nyelvújítás, amit teszek?
Nem tudom.
Érdekel, ezért művelem.         
Lábjegyzet a Kiv 19-hez. Mózes a Sínai-hegyhez vezeti népét. Itt közli az Úr, hogy ha hallgatnak szavára, papi királyságává és szent népévé teszi őket. Az izraeliták mindent megígértek. Az Úr magához kéreti Mózest: Menjen fel a Sínai-hegyre. Mózes körüljelölte a hegyet, óva intve népét attól, hogy belépjen oda, mert azonnal meghal, aki ilyet tesz. Majd a házasélettől megtartóztatva magát készült felmenni az Úr hegyére.  Ott villámlás mennydörgés, füst, erős trombitaharsogás jelezte az Úr közelségét. Mózes újra figyelmeztet mindenkit a hegy megközelítésnek a veszélyére, majd az Úr parancsára Áronnal felmennek a hegyre.
Közöm. Olykor olyanok az ószövetségi történetek, mint a folytatásos regények. A kérdés, hogy miért mennek fel, ott lebeg a levegőben, s csak a következő fejezetből derül ki. Mindenesetre Istennek van szent hegye, hogy hol volt pontosan a Sínai, ma senki se tudja. Legalább három helyet valószínűsítenek lehetségesként. A fejezet közepe alighanem az, hogy az Úr megerősíti: királyi pappá és szent népévé teszi az izraelitákat, ha hűségesek lesznek hozzá. Majd látni fogjuk, hogy a nép el-elcsángált Istenétől, de az Úr hű marad, mert ő Isten, és önmagát nem tagadhatja meg. (2Tim 2,13). Ezen már sokszor elgondolkoztam. Isten nem feledkezik meg népéről. A kérdés, ki az ő népe Krisztus óta? Alighanem mindenki, aki építi az ő országát, és aki kitart a Mester tanítása mellett. Ez nem jelenti, hogy a választott népet elhagyta az Úr, ld. az előző páli megfogalmazást.

Valószínűleg – be nem vallottan – ez a világ jó részének felnőtté avatási szertartása. Mármint hogy az érettségi. Ma indulnak az írásbelik. 19 évesen reménykedtem, hogy mielőtt ránk kerül a sor, eltörlik. De nem és nem. Azóta se. Ma magyarból írnak. Azt túlélném. Holnap matek. Nem biztos, hogy átmennék. Pedig szép a szórakozás a görbékkel, a valószínűség-számítással, a Héron-képlettel, a húrnégyszögekkel, a sinustétellel stb. Önmagáért szép. Fizika, nyelv,... hát nehéz volna. Töri. Mindig utáltam. Mi az osztályharcok történetét tanultuk, amit Gálicza egy mondattal elintézett: Abban az időben nagyon sanyargatták a szegény jobbágyokat. Igaza volt.
Ha azt tekintem, hogy az iskolák mennyivel kínálták meg inkább a diákság jobb agyféltekéjét, mint a balt, hatalmas a különbség a bal javára. Ugye a két agyfélteke nem azonos módon működik. Vegyük csak sorra a funkciókat. A bal agyfélteke felelős a beszélt és az írott nyelvért, a logikáért, a számolási képességekért és az elvont, tudományos fogalmakért. Nem érheti panasz ezt a féltekét. Túltápláltatott négy éven keresztül.
A jobb félteke felelős
–  a mintázatok és formák felismeréséért, az arcvonásokra való emlékezésért. (Bő lehetőségünk akadt a mintázatok felismerésére, bár ezért jegyet legfeljebb, ha rajzból kaptunk.)
– a művészetek értékeléséért (1 jegy művészettörténetből)
– a humorért (diákhumorból jócskán kijutott, de nem osztályozta, nem értékelte senki, pedig minden tanár becenevet kapott és a legtöbb diák is)
– a zenéért (karénekre nem kaptunk jegyet, zenehallgatásra sem)
– a táncért (én nem mentem Mimi néni tánciskolájába, máig sajnálom, bár ott se osztályoztak)
– a képzelőerőért (néhány irodalmi dolgozat némi matematikát érintő fantázia)…
Elmondhatni, hogy az elméleti tudást preferálták. Kimaradtak olyan területek, mint a team-munkában való együttműködés, a kapcsolati tőke értékelése, a bánásmód pszichológiája, és még sok hasznosság, ami segített volna az elhelyezkedésben. Utóbb még sokkal keservesebb ilyen szempontból a helyzet. Igaz lett a nóta: ...filíííszter leeeszek  maaagam is…
Van mit tenni az ifjúság életre való felkészítését illetően. Hogy ne legyenek oly sokan filiszterekké, s hogy ne fordulhasson elő: „Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában” (Kölcsey: Himnusz)
Lábjegyzet a Kiv 18-hoz. Jetró (Mózes apósa) meglátogatja vejét annak feleségével (Cippórával) és két fiával (Gerzsommal és Eliezerrel), akiket korábban nála hátrahagyott (családegyesítés történt). Látogatásuk két mozzanata: 1. Jetró elismeri, hogy a népet eredménnyel kivezető Mózes Istene minden istennél nagyobb. Áldozatot mutat be neki. Nagy lakomát csapnak. 2. Látva, hogy Mózes napestig a nép pereskedéseiben bíráskodik, ráveszi vejét, hogy állítson megvesztegethetetlen férfiakat a nép ezres, százas, ötvenes és tízes csoportjai élére, akik bírákként járjanak el mindenféle csip-csup ügyekben. Mózeshez csak a kibogozhatatlanul nehéz kérdésekkel jöjjenek. Mózes rááll a javaslat kivitelezésére.
Közöm. Lám, Jetró az első ember, aki felismeri a szubszidiaritást. Mózes már alkalmazza.
Ez családon belül is be szokott válni. Nem mindig kell a szülőknek beavatkozni a gyerekek torzsalkodásaiba. Intézzék el egymás között. Nagycsalád esetén az idősebb gyerek elláthatja a bíró szerepét, ha elég érett és normális.  A szokásos ítélkezési sorrend: Ha a gyerekek nem tudnak megegyezni, mennek a mamához. Ha ő sem dönt, mennek a papához. A nagyszülők is számításba jönnek esetenként. Egy német felmérés szerint 20 év házasságban töltött idő után a döntések 100%-a az asszonyok kezében összpontosul. Amikor megtudtam, hogy ez a helyzet, a feleséggel való első találkozás alkalmával közöltem vele a tényt. De… mivel tudatosult bennem, amit addig legfeljebb sejtettem, kinyilatkoztattam, hogy OK, 95% az övé, ám 5%-hoz minden körülmények között ragaszkodom. (Sub rosa: Ez a 100% igaz lehet. A közhely szerint a nős férfiak csak a lényeges kérdésekben döntenek, a lényegteleneket átengedik a felségüknek. Ám a kérdésre, hogy előfordult-e lényeges kérdés házasságuk alatt, kis gondolkodás után kivétel nélkül ezt válaszolják: Nem.)