Mickey webnaplója

Illyéssel lassan haladok. Túlságosan régmúltról ír – apróságokat. Neki érdekes lehetett 34-ben a SZU, 47-ben Dél-Franciaország szociografikus megközelítésben. Ma mindez csaknem érdektelen. Francia útja végén ránézek a vaskos kötet lapszámára, hogy képben legyek, hol is tartok benne.
555.
Ebben a pillanatban megszólal bennem egy negédes hang, Péter bácsié, Péter Mihály piarista hangján lelki füleimmel: ötszázötvenöt. Ez az ő stílusa, ez az idős ember jó szíve, ez az ő módszere.  Hármasával osztotta földrajztanárunk a jegyeket. Egyet a feleletre, egyet az ismétlőkérdésre adott válaszra, egyet a füzet küllemére. Jó szívére utal, hogy a legsűrűbben mindháromra ötöst adott. A felelőt nem hozta kínos helyzetbe. Ismétlőkérdésként rendre az iránt érdeklődött, hogy mi is volna Malájország fővárosa. És mivel százszor kérdezte meg egy évben, minden analfabéta vágta rá, hogy Kuala Lumpur. Ha szakfelügyelőt kapott volna, az is elismerően nyilatkozott volna róla, hogy mennyire felkészültek a diákjai. Kit érdekelt a hatvanas években Kuala Lumpur?
„Péter bácsi”, mert mindenki így hívta, az én időmben az iskola karitatív ügyeit is intézte. A rászorulókat kiszűrve időnként kinek-kinek a kezébe nyomott egy-egy kiló cukrot, egy-egy szál kolbászt, rúd szalámit, miegymást, s hárította el a hálálkodást ezzel a szöveggel: „A nővérkék küldték.” Máig nem tudom, melyik apácarend nővérkéiről beszélt.     
Ugyanő volt, aki némi szabadosságot eltűrt az óráin. A fegyelem lazaságára jellemző az a kitörése, amely így szólt: Nem bánom, ha eldobod az almacsutkát … DE NE EGÉSZ ÓRÁN.
Fama est: Egy alkalommal új fiú érkezett a piaristákhoz. A sok idétlen kamasz halálra rémítette az újonnan érkezőt. Volt ugyanis egy kiabálós tanárunk, Pogány János. Már a neve is vészt jósló. Valamennyire stresszben tartotta az egész osztályt, de tudta is mindenki a matematikát, aki talpon akart maradni a tanév végén. Nos, a diákok teleduruzsolták a jövevény fejét, hogy a Pogány vadsága semmi Péter Mihályéhoz képest, kiabálása suttogás Péter bácsiéhoz képest.
Az új gyerek alighanem azt fontolgatta, hogy még földrajzóra előtt kilép az iskolából.
Becsöngettek.
Megjelent az ajtóban egy kissé hajlott hátú, jámbor, idős tanár. Tényleg inkább bácsi, mint tanár úr. Arcáról jóságot olvasott le mindenki. „Üljetek le, fiúk”, mondta halkan és mosolygósan. S kezdődött az óra. Semmi keménység, semmi erőszakosság, semmi agresszivitás.
Alighanem az új gyereknek leesett a tantusz: rendesen megtréfálták a többiek, látván zöldfülűségét.    

A föld azé, aki megműveli.
A könyv azé, aki magát műveli általa.
A könyv azé, aki szeret olvasni.
A könyv azé, aki nem szeret olvasni, s arra szolgál, hogy megkedvelje az olvasást.
A könyv azé, akinek nemigen jut hozzá, mert elfoglalt valaki.
A könyv azé, aki él-hal érte, s életfogytig búvárolja a köteteket. 
A könyv azé, aki meglátogatja a könyvmegállót.
A könyv azé, aki megemészti a beleírtakat.
A könyv azé, aki vitatja az olvasottakat.
A könyv azé, aki tudja, reménytelen maradéktalanul megismerni tartalmukat.
A könyv azé, akinek esztétikai élvezetet nyújt az olvasás.
A könyv azé, aki kiszáll az időből, hogy beszálljon a könyvben rögzített valóságba.
A könyv azé, aki elolvassa.
A könyv azé, aki sok pénzt fektet be, hogy értékes magánkönyvtára legyen.
A könyv azé, aki éppen kézbe veszi. ehhez elég kölcsönözni is. 
A könyv azé, aki még analfabéta. Megtanítja őt olvasni.
A könyv azé, aki rendszerint elalszik rajta.
A könyv azé, akinek a kezéből hiányzik.
A könyv azé, aki kölcsönkapja. 
A könyv azé – látszólag –, aki birtokolja.
A könyv azé' van, hogy ronggyá olvassák.
A könyv azé’ mindenkié.
Na, azé'!!!

A cél, hogy a gyermekek, fiatalok hozzájussanak egy csinos könyvhöz, s az olvasás kultúrája valahogy terjedjen.
Ma adtam egy könyvet HI-nak. Igaz, hogy korombeli, de kérte a pápa eddigi megnyilatkozásainak gyűjteményét. Mivel összeszerkesztettem, elküldtem neki öt fájlban.
Magam is hoztam a templomablakból négy könyvet, mert „Isten gyermeke” vagyok, mint minden más ember a világon, és mert könyvek szabadultak fel immár többedszer, amelyekre helyben már nincs szükség.
Végül is akárhány könyvet tudok adni Leventének, aki tényleg kisgyermek, kapcsolatunkat tekintve unoka. Vannak korosztályának megfelelő, engem meg már nem érdeklő opusok bőven.
Végezetül ma befejeztem egy könyv korrektúráját. Megküldtem a kiadónak. Talán örül neki a szerkesztője.
Röviden ezeket könyvelhetem el ma a könyvakció napján.
A könyvmegállóban nem jártam.
Oda majd akkor megyek, amikor sem szabályos sem különleges világnap nem lesz,
s egyébként hajóvonták találkozása sem lesz tilos.  
Jó. Elmagyarázom. Amikor én még kissrác voltam, a rádió a hírek végén közölte értékes információját a tárgynapon lévő vagy nem lévő világnapot illetően. Az már csak az én fricskám, hogy akkor már megidézzem a 14 órai hírek után következő meteorológiai jelentést követő vízállásjelentést, amiből rendre megtudtam, hogy „a Duna vízállása Gönyünél emelkedik” vagy éppenséggel apad, „Apatinnál hajóvonták találkozása tilos” stb.

Ma el voltam havazva, noha itt nem esett se jég, se hó, de még eső se. Két generáció kínlódott az új szoftverrel, ami – úgy hírlik – attól lett labilissá, hogy ne mondjam megbízhatatlanná, hogy alkalmassá teszik az okostelefonok és a táblagépekkel való kommunikációra. Homályos az egész ügy, mindenesetre sokáig kísérleteztem azzal, hogy megőrizze a gép átvitt javításaimat.  Hát egy frászt. Lehúztam egy műszakot részben a kísérletezgetéssel, részben a kemény szöveg oldásában. Végül is mintha siker koronázná bontakozó művemet, ha a lap szélére történő javításokat választom, akkor engedelmeskedik a masina.
Na.
Mivel jócskán elment az időm, ez a poszt doszt elég mára. Ha holnap több időm lesz, riposzt is készül.
Még megpróbálom a mai fotókat adjusztálni.
Aztán csá!         

Érzékelem a reggelt.
Reggel megint nem vittem kamerát magammal, pedig a buszmegálló reklámja helyét megvilágító homogén fehér műfény előtt ragyogó sziluett volna készíthető. Kiről is? Ha én állok a gép mögött, akkor Tücsiről, ha ő akar fotózni, akkor rólam. Szépek volnánk, mint a Beethovenről készült árnykép (talán Anatole France könyvében).
Mit hallanak füleim: Kitartóan fütyül egy feketerigó. Lehet, hogy sárga volt, de a sötétben minden rigó fekete. A hangja érdekelt, nem a madár fajának precíz meghatározása. Így, ahogy zengedezett, a feketerigó képzetét keltette bennem.
Nem lesz még egy kicsit korai ez a szerelem?
De hát mit is beszélek a februári hajnalról? Azt ígértem, hogy ma is Heltait mesélek. Ezennel utoljára.
A farkasról meg a kecskegödölyécskéről
Mikoron a kecske gödölyécskéjét már annyira felnevelte volna, hogy fűre kapathatta, elméne a mezőre egy kevés fűért. Mielőtt útra indula, meghagyá a gödölyécskének, hogy jól bezárná belül az aklot és senkit bé ne bocsátana honnem létében. Mert, úgy monda, sok ellenségeink vagynak, jó fiam, kik szünetlen megkerengik a házat, igen fene vadak, ha beférkőzhetnek, nyilván lehúznák a bőrödet s ködmen nélkül maradnál. Midőn ezokáért az anyja elment volna a mezőre, legott odajuta egy farkas az akolhoz, s elvékonyítván szavát, kecskemódra kezde szóllani, oda be az akolba, a gödölyécskének mondván: Édes fiam, nyisd meg az ajtót. Nyisd meg hamar, én vagyok az anyád!  A gödölyécske kinéze egy résecskén és látván a farkast, monda: Ide ugyan bé nem jössz, mert anyámnak nincsen ollyan hosszú farka, mint látom, hogy tenéked vagyon. A fogad is másképpen áll, hogynemmint az anyámnak. Aztán hogyha az anyám velem szól, akkoron örömmel és vigassággal hallgatom az ő szavát, de hogy te szólasz, noha ollyan szavad vagyon is, mint az anyámnak, azért ugyan minden szőrem borzad belé. Bizony minden nemzetségemnek halálos ellensége vagy. Ezért nem nyitom meg az ajtót. Maradj csak ott kinn. Hallván ezt a farkas fogait csikorgatván elpironkodék onnét.
Értelme:
E fabula inti a szüléket, hogy idején gondját viseljék az ő magzatjuknak, azokat oktassák, és értelemre és bölcsességre tanítsák. Főképpen Istennek igéjére és félelmére. Mert noha gyermekek még, azért ő utánnok is jár az ördög, és okot keres hozzá, hogy elveszejtse őket. Ennekutánna inti e fabula a gyermekeket is, hogy az ő szüléiknek engedelmeskedjenek, oktatásaikat s tanításaikat vegyék és megfogadják. Idején megtanulják a keresztyéni tudománynak sommáját a Katekizmusból, gyakorta imádkozzanak, hogy az Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, az ő szolgái által, azaz a szent Angyalok által megőrizze őket az ördögtől. Kövessék nagy szorgalmatossággal szüléiknek jó tanácsokat, ne kövessék a hízelkedőknek gonoszra való intéseket, oltalmazzák magokat a gonosz társaságtól, mert így megmaradhatnak és jól lészen dolguk. Mert noha Isten vagyon, azért ugyan Ördög is vagyon. Még nem vesze oda a tóba. Bizony, így vagyon. 

Aesopus tanmeséje Heltai Gáspár átigazításában 1566-ból. Mivel a történetet mindnyájan ismerjük, könnyű a négyszázötven éves szöveg egykori ízeit, veretes mivoltát kóstolgatni. 

A farkasról meg a bárányról.
Egy valamelly farkas igen szomjas lévén, inni méne a patakra. Midőn ivott volna, alátekinte a dombról a patakon és nagy messze láta ott egy bárányt, hogy innék a patakból. Alásiete ezokáért a bárányhoz, és monda annak: Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?
Monda a nyavalyás bárány: Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ime én itt alant ittam a völgyben, te pedig ott fenn a dombon, ahonnan ide aláfoly a víz?
Monda a farkas: Micsoda? Lám, szembe mersz szállni velem. Miért szidogatsz?
Monda a bárány: Jaj, nem szidlak én, jó farkas uram.
Monda a farkas: Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségeim voltanak énnekem. Az apád is ugyanezen bosszúságot művelé rajtam hat holnapokkal ezelőtt.
Monda a bárány: A világon sem voltam akkor.
Monda tovább a farkas: Mindenütt kárt tész, vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod.
Felele a bárány: Hogy hogy rághatom el a vetésedet, holott nincsen is fogam.
Megbúsulván a farkas, monda: Pokol érjen okadásoddal. Bezzeg megfüzetsz. És legott megfojtá őt és megevé.
Értelme:
E fabulával mutatá meg a bölcs Esopus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy azok nem gondolván sem azt Útistennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják. Veszett nevét költik az ebnek, csakhogy megölhessék. Vagy megette a hájat az eb vagy nem, de mindenképpen pálcát keresnek neki. Pauper ubique iacet. Vagyis:
A szegény mindenhol az porban hever.
Jaj, e hamisságnak!
Jaj bizony!
Holnap még leírom a Farkas és a kecskegida c. fabulát.

Tegnap a sóról mondtam el saját aspektusomból a parabola egyik hangsúlyát, ma a kőről ejtek szót. Egy Weöres S. idézettel kezdem, mert valahogyan nagyon ide illik hangulatilag.
A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.
(rongyszőnyeg 33)
Tegnapig volt a Római Duna-parton egy Kőkertnek becézett pagodaváros, vagy inkább fantáziajáték, amelyet egy Kánya Tamás nevű úr álmodott és rakott össze, és szabadideje arányában óvott a vandalizmustól. A mégis előforduló rombolásokat kiigazította. Röviden: jelen volt, amikor csak tehette. Valamiért nagyon fontos volt neki, hogy a kétségtelenül ügyes és kitartó munkával elkészített kővárait amorf sziklákból-kavicsokból, uszadékfákból megkomponálja. Időt és fáradságot nem kímélve dolgozott azon, hogy összeálljon a számos műtárgy, melynek minden darabját a gravitációra építő alkotó fantázia remekelt. Ha arra gondolok, hogy egy-egy legolandnak mekkora a sikere, szerencsésebb körülmények között a Római-partot is eláraszthatták volna a turisták, az érdeklődők. De hát ez több okból is lehetetlennek bizonyult.
Többször ott járva egyértelmű volt számomra, hogy az első áradás elsodorja az egész építményhalmazt. A parton olyankor „kő kövön nem marad”.
Ám nem ez történt.
Pusztításra kiéhezett emberek láttak neki, hogy sorra szétrugdossák a tornyokat, az ingát, a várakat, a pagodaszerű kőkolosszusokat, minden érdekesen összeszerkesztett remeket.
Nem foghatom arra, hogy vandálok jártak arra, mert a vandálok már régen kihaltak. De azt igen, hogy érzületük hasonló lehet az egykori népcsoportéhoz.
Háromféle ember létezik. Az egyik épít, a másik rombol, a harmadik hol épít, hol rombol. Nyilván az utóbbiak vannak többségben. Ahhoz kifinomult lélek szükséges, hogy tiszteletben tartsam – és következetesen – azt, amit más összehozott. Az alkotáshoz pozitív életszemlélet szükséges. A romboláshoz az amiatti tehetetlen düh, hogy képtelen vagyok valamit is összehozni, tehetetlen düh amiatt, hogy más nem szeret engem, tehetetlen düh amiatt…
Mi miatt is?
Nem tudom. valahogyan az az érzésem, hogy a rombolás ösztöne túlmutat az emberen. Negatív irányban.
A rombolás okai között szerepel szerintem a szabadságomat korlátozó kötöttségek elleni lázadás. Egyáltalán: lázadás minden ellen, ami és aki nem én vagyok.
Van benne valami a világ ellen fordulásból, s van egy kicsi saját magam ellen fordulásból is.
(Egy Móricz-novella kétségbeesett mondata jut eszembe róla. A folyton éhező béres a lagziban falja, amit elé raknak. Egy nagy cubák nem akar lecsusszanni a torkán. Mire így ordít fel: „Dögüjj meg, kutya!” S újra nyel egy hatalmasat. Itt abbahagyom a képet, s próbálok békésebb vizekre evezni.
K. T. bizonyított. Bizonyította, hogy attraktív munkákra képes a „landart”-nak nevezett stílusirányban. Kellene biztosítani neki egy partközeli térséget, amelyen nincs árvízveszély és vandálveszély sincs, ahol összehozhatná mindazt, amit tehetsége és pillanatnyi fantáziája diktál, ami belőle megszólal. Ha maradandó látványosságot teremtene, idegenforgalomra való hatásában nem kételkedem.  
A biztosított területen kődarabokból kialakított tárgyait azért valahogyan egymáshoz kellene ragasztani, hogy ellenálljanak az enyészetnek. Érdekes lehetne az ő „szabadtéri atelier”-je mellett kőkupacokat hagyni azok számára is, akik szeretnének hasonló dolgokkal kísérletezni.
A történet egyéb tanulsága:
A kő is efemer.

Tegnap késő este kerestem valami desszertet a mai agapéra. A desszert olyan csattanós, rövid valami, ami közérthető bárki számára, nem veszi igénybe senkinek túlságosan az idejét, türelmét, egyszóval (három az az egy), amit érdemes meghallgatni.
Mivel saját anyagaimat ismerem leginkább, blogomban próbáltam megtalálni egy igazit, egy posztot, amely se nem rövid, se nem hosszú, és közérdeklődésre tarthat számot. Lapozok bennük visszafelé. Ez nem, ez se, meg ez se. Legalább negyedóráig keresgettem közöttük olyan történetet vagy ismertetést, a mely elég laza, amolyan felolvasásra való. A legnagyobb meglepetésemre egy sem bizonyult méltónak a megosztásra.
Ekkor az az irodalmi szépségű felhorkanás szakadt ki belőlem: Mi a túró? Egyáltalán kiknek szól a blogom. Egyáltalán miről szól? Minek van? Kiknek van? van-e értelme naponta másokra zúdítani az engem ért benyomásokat apró-cseprő történéseket?
A nóta vége az lett, hogy hónom alá kaptam Hebel évszázadokkal ez előtti történeteit, és egy elfogadható sztorit olvastam fel belőle. Legközelebb Heltai Gáspárt veszem elő, vagy Antony de Melót. Azokban biztosan találok levonható tanulságokat. Úgy tanítanak, hogy senkit se akarnak kioktatni.
Blogom és saját mentségemre legyen, hogy magam nem kedvelem a mézes-mázos sikertörténeteket, amelyek olyanok, mint a porcukorral meghintett sütemények. Félek, hogy megfulladok tőlük. Inkább azok a megfogalmazások tetszenek, amelyeket abban a formában mástól nem hallottam, és mégis a lényeg egy-egy szeletét fogják, esetleg szokatlan aspektusban.
Ma arról szólt a felolvasott evangéliumi szakasz, hogy „legyetek a föld sói”. Annyira alapvető ásvány ez, annyira meghatározó és mindennapjainkban jelen levő, hogy napestig lehet róla beszélni. Az én aspektusomban ennek egyik lényeges szegmense: A só önmagában kellemetlenül erős vegyi anyag, hiánya pedig ellaposítja az ízeket. Mondok egy példát. Tapasztaltam, hogy a rosszul eldolgozott kenyér állaga elég sótlan, mígnem egyszer csak beleharapok egy sócsomóba.  Mire figyelmeztet ez?      
Nem jó, ha a só egy kupacban van. Az a jó, ha a só átjárja a tésztát, mégpedig egyenletesen. Úgy, hogy se túl ízes, se ízetlen ne legyen annak állaga. Mivel pedig a tanítványoknak, az Őt hallgató népnek mondja Jézus: legyetek a föld sói, ezzel arra figyelmeztet, hogy a krisztusi tömény tanítást vigyük szét a társadalomba, annak hajszálereihez, vagy ahogyan Ferenc pápa figyelmeztet minden embert: álljunk szóba mindenkivel, s éljük mindenki elé az örömhírt, vigyük szét a társadalom perifériájára a Krisztus húsvéti titkából fakadó megváltás örömhírét.

Tegnap késő estig dolgoztam egy korrektúrán, ma kicsit lazítós a nap.
Porszívózás, csak „ahol a papok táncolnak”. Ennél már csak az lenne slendriánabb takarítás, ha ott takarítanék, ahol én táncolok.
Az üzletközpontban is sertepertéltünk, majd hazajővén visszatértem ahhoz, amit az este háttérként űztem. Miközben a szövegre koncentráltam, egy Erroll Garner koncertet hallgattam végig. Kezdetben néztem, hogyan játszik. Hatalmas bakugrásokat tesz mindkét kezével, miközben a közönségre nevet, s olykor mintha morogna is a zongorázása mellé. Ő vagy más mutatta az ingabasszus klasszikus esetét. Már nem tudom, mert ma váltottam. Előbb Jelly Roll Mortont élveztem. Sokkal slankabb fiú, mint a filmen. Zenéje (Finger breaker) felidézte a zongorista vetélkedőjét az elképzelt Mortonnal. Technikája tökéletes, kifejezőereje is. Még belehallgattam Wes Montgomery gitárjátékába, és jó néhány Woogie-Boogie számot. Egy nemzetközti fesztivál közvetítését, Svájcból. Jók voltak a fiúk, lányok a zongoránál, s a táncban is, noha feltűnően dagadtabbak, mint a korabeli felvételek néger táncosai.
Tegnap egy kis tarhonyás pörkölt volt az ebéd. Maradt belőle, ezért délben folytattam, amit tegnap abbahagytam, de maradt belőle, ezért uzsonnára egy kis tarhonyás pörköltet ettem. Maradt belőle…
És most este van, vacsoraidő. Hm.
Talán nem érdektelen leírni, hogy a könyvmegálló izgalmasabb csemegékkel képes traktálni, mint az antikvárium. Szélsőségesebb a „felhozatal”. Az első nagy fogás, egy amerikai kiadású illusztrált, testes orvosi szótár volt. Egy hónapig feküdt a polcomon, mire megtalálta egy orvostanhallgatóban  gazdáját. A másik egy illusztrált matematika-történet unokahúgomnál landolt, akinek sokáig szívügye volt a matek, s ma is értő módon nyúl a problémákhoz. A harmadikat magamnál tartottam. Sokat segített az idegen szavak értelmes beazonosításában. Az Idegen szavak kézi szótára ez. Szintén a könyvmegállóban ragadt rám.  Azért szeretem használni, mert szinonimákban gondolkodik, s eddig még mindig megtaláltam benne a frappáns (meglepő, szembeszökő, feltűnő, csattanós, találó, megdöbbentő, meghökkentő, hirtelen, váratlan) magyar változatot.

Ez egy, a Piatnik által is favorizált játék, amelynek a lényege: sok-sok apró darabkából türelmes munkával össze lehet állítani egy mintául szolgáló színes képet.
A legkisebb gyerekeknek fából készítenek 4 részből összerakható képecskét, de láttam 10 000 db-ból összerakott óriási táblaképet, festményreprodukciót is. Mivel általában téglalap alakú képek ezek, az ember módszeresen lát hozzá a darabkák szétválogatásához. Ez a legunalmasabb rész. Érdemes megtalálni a négy sarokelemet és az egyenes szélű darabkákat is, hiszen azok jelölik ki a kép kerületét. Az eredeti kép segít eligazodni annyiban, hogy a képen alkalmazott színek rendjében csoportosítjuk a meglelt, oldalsó és a kép belsejébe illő mozaikkockákat.
Az egyes részelemek láncszemként rögzülnek egymáshoz. A rafinéria abban áll, hogy a görbén vezetett elemek csak egyetlen helyen illeszkednek a többihez, saját helyükre téve. Máshová is befeszíthetők, ám ez el is árulja, hogy vélt megoldásunk téves.
Engem az lep meg, hogy a végéhez közeledve meglehetősen soknak tűnő képelemnek kell hihetetlenül kis helyen elférnie. Az ember azt hiheti, hogy a szardíniáknak több hely jut a konzervdobozban, mint az elhelyezésre vár elemeknek. Persze ez csak látszólagos zsufi. Ha jól dolgozunk, igen szűken, mégis éppen elegendő hely akad valamennyi mozaikdarabnak.
Nem ismerem a képkerület és a részecskék összkerületének a viszonyszámát, de igen nagy különbségre tippelek a mozaikrészek javára.
Mire jó ez az egész?
Sok mindenre.
Pl. a fraktálok titkának megértésére.
Ember meg nem mondja, hogy a viszonylag kis felületű tüdőlebenyekben fellelhető hörgők felülete mekkora. Biológiaórán arról hallottam, hogy felülete akkora, hogy beterítene egy futballpályát. Vannak szerényebb becslések is.   
De a Duna-part mentén járva is találkozom a fraktálokkal. Azt gondolná az ember, hogy a két part hossza éppen kétszer akkora, mint a Duna középvonalába rajzolt ív. Ám ez nem így van. A domborzati különbségek megnyújtják a partok hosszát. Közelítenek és távolodnak az eszmei középvonalhoz képest. Minél precízebben, pontosabban mérjük meg a részleteket, annál inkább növekszik a hossz. A hullámzás és a vízállás változás miatt ebbeli törekvésünk eleve kudarcra van ítélve: gyakorlatilag meghatározhatatlan a partok tényleges hossza.
Mondhatod, nyugdíjas vagyok, nincs más bajom, mint sétálgatva a partvonal mérhetetlenségével szórakozom.
Ám van ennek a számítgatósdinak reális vonatkozása is. Ha egy lépcsőház fala sima felületű, akkor a felületek összeadásával megkapjuk, hány négyzetméterre való festékre lesz szükségünk. (A festést nem igénylő nyílászárókat is beleszámolják a csöpögések miatt.)
Ám ha spriccelt a fal, akkor a göböcskék megnövelik a festékmennyiséget, nem is kevéssel. Azt aztán ember meg nem mondja, hogy 10, 20 vagy hány %-kal több festék kell a teljes fedéshez.
Jó szórakozást!
Legyen az egy jigsaw puzzle, egy kiadós séta vagy egy Tom Sawyer-féle kerítésmeszelés.