Mickey webnaplója

Beteg neve: Mitsubishi Colt
Születési dátum: 1996.
Lakcím: mint az enyém
Vizsgálat időpontja: 2020. V. 28.
Epikrízis: 35 000 km-t futott, garázsban tartották. (Azóta nem.)
Anamnézis: Különféle balesetek: törve eleje, motorháztető is, a hátsó ajtó, a bal hátsó traktus, meghúzva a jobb oldal, kipufogó resectio, olajcsere, három ízben akkucsere, futóabroncsok operatioja, félévenként cseréje.
Gyógyszerei: 95-ös benzin folyamatosan, fékolaj, 1x 20 év alatt, sebváltóolaj 2x. Javallt a hidegvizes lemosás szükség szerint.      
Oktánszám érzékenysége nem ismert 91-esen felül mindennel működik.
Megtett 70 000 km-t, átlagban havi egy tanktöltéssel számolva.
Korábbi vizsgálatok során apró javítások, majd utóbb és többször szerelőcsere – elutasítás miatt.
A karosszéria rozsdásodást mutat, melyet egyre nehezebb kezelni. Üléshuzata feslett, kalaptartója repedt, törött, felfüggesztése nem megoldott. A kocsi szerelési naplója hiányzik, működő kocsiemelője sose volt. Dísztárcsái kopottak, több helyen sérültek.
A kocsi vizsgálatára saját kérésére került sor.
A pandémia miatt elrendelt karantén során a hosszas kényszerű állás következtében akkumulátora lemerült.
Diagnózis: A kocsin az általános leépülés jelei mutatkoznak. Ez százféle meglepetést okozhat.
Alkalmazott terápia: Elektromos feltöltés, majd próbaútra bocsátás. Ennek során a feltehetően nem eléggé feltöltött akku kontroll-lámpája kijelzett. Majd gáz adagolására kialudt a lámpa. Fékezésre az olajszint jelző is kigyulladt, plusz az akku kontroll-lámpája.
Átmenetileg biztonságos helyre került, mert az említettek hatására, vagy anélkül, elment a szervokormány is, és a kocsi irányítása komoly nehézséget okozott. Ezen csak a lendület segítette át, s újra kormányozhatóvá lett a verda.
Aktuálisan jól van (álló helyzetben a garázs előtt). Indításra készségesen válaszolt, öt percig alapjáraton ment kifogástalanul. Az ékszíjak működnek, az akku talán magához tért, a végzett olajszintmérés a normál tartományt mutatta.
Javallat: Für alle Fälle kap egy liter olajt. Gyógy-próbaútnak vetjük alá, s figyelemmel kísérjük reactioit.
A további kezelés mikéntjét a próbaút kimenetelétől tesszük függővé.
Vizsgálatra előjegyezve 2021 júliusában.
Rp. 1l motorolaj.         
Pecsét, dátum, olvashatatlan aláírás
***    
Lógik a szeren – ferdítem Karinthyt.
Az úgy van, hogy az étkezőben a székemmel szemközti falon lóg az a naptár, amelyet karácsonyra kaptunk, s amely a család múltévi fotóiból van összeszerkesztve. Május hónapra egy négyosztatú képsorból három viszonylag nyugalmas pozícióban mutatja utódainkat. De a negyedik… A negyediken Francois fára mászik. A csaknem vízszintes vastag ágat alulról kulcsolja lábával, keze is fogást talál feljebb. Feje vörös az erőlködéstől, legalábbis a képen meglehetősen sötét. Ő, aki egyébként erős ember, immár huszonnyolc napja csimpaszkodik a fába. Hogy hogy bírja ki, nem tudom. Én már rég leestem volna.      
***
Zene. Ide valami autós zene kellene. Lehetne Gershwin, de az hosszú. Legyen Y. Montand. Les routiers.   
https://www.youtube.com/watch?v=TCT8z2LfhwM

     

Mivel szeretem a humort, és mivel valaki Deáknak tulajdonította a FB-on megosztott anekdotát, miszerint a román ember ugató nyelvnek nevezte a magyart (Deák arra kérte, akkor mondja románul, hogy adj kilenc tojást. Persze nem tudom idézni, de meglehetősen ugatós a lefordított mondat.), megpróbáltam utánanézni, hogy csakugyan Deáktól származik-e a fenti poén. Nem találtam a nyomára, így el kellett fogadnom, amit úgyis tudtam: ha egy történetet el kell adni, legjobb, ha a haza bölcsének a szájába adják.   
Ilyen közismert sztori a következő: A távozó vendég majdnem Deák kalapjában búcsúzik. Ám észreveszi, hogy nem az ő kalapját tartja a kezében, ezért így szabadkozik: Azért fordulhatott elő, mert körülbelül egyforma fejünk van. Deák erre azt válaszolta volna: Lehet, hogy körül egyforma, de belül nem.
Nos, a román poénra nem találtam rá, de egy Deák-anekdotákról írt elemzésre igen: Deák Ferenc és az anekdoták világa (in: 2000 c. lap. 2003/10 szerző: Voigt Vilmos). Innen szemezgetek.
Egy pesti újság 1870-ben az itt következő tréfás történetkét közölte. „Deák Ferenc a tavaszi napok beállta óta ismét rendes vendége a Városligetnek. Legújabban azonban az állatkertet látogatja, s különösen egy új vendég, a bozontos medve nyerte meg hajlamát. Deák Ferenc fölzsemlyézve szokta fölkeresni a medve-ketrecet: esernyője végére szúr egy-egy darabot, s úgy nyújtja be pártfogoltjának. A minap ismét egy nagydarab zsemlyét tűzött az esernyő végére; hanem a mackó ezúttal nagyon udvariatlanul viselte magát, mert nemcsak a zsemlyét, de az egész esernyőt is bekapta a ketrecbe, s darabokra szaggatá. Az „öreg úr” jóízűt nevetve mondá: – Ejh, ejh, hát a medvevilág is tud hálátlan lenni! És esernyő nélkül távozott.”
Eddig a történet. Deák Ferenc, mikor baráti körben felolvasták előtte, ezt mondta rá: A dolog igaz. Magam láttam. Csak az a kis különbség van benne, hogy nem annyira velem történt, mint egy öregasszonnyal. Aztán nem is medve volt a ketrecben, hanem majom. Aztán nem is az esernyőt kapta el, hanem az asszonyság kalapját. Az asszonyság nagyon sajnálta a kalapot; de hogy valamit szólt volna, azt nem hallottam… Egyéb részleteiben az egész történet való – végezte alig észrevehető mosolygással.
Ez ugye egy közismert, nemzetközi vicc-konstrukció. (Legtöbben így ismerjük: „Megkérdik a jereváni rádiótól, igaz-e hogy Moszkvában az utcákon Mercedes-autókat osztogatnak…”)
Az anekdoták hitelességére vonatkozik Deák Ferenc e mondása: „Úgy vagyok a Deák Ferenc-adomákkal, mint a Deák Ferenc utcával. Enyim az egész utca; de egy ház sem az enyim belőle, aztán meg a Deák Ferenc keserűvízzel, a melyet se nem csinálok, se nem iszom.”
Neki tulajdonítják, a következő történet csattanóját is. Amikor társaságában a többiek élcelődtek Gyulai Pál kis termetén, Gyulai végre felcsattant: – Ej, látni nálam kisebb termetű embert is!
– De nem ingyen! – szólt közbe az öregúr nagy gonoszul a bajusza alól.
Álljon itt még Orosz István anekdotája, amelyet édesapjától hallott. Ő maga is hozzátette, hogy Deák nem járt Párizsban, ám ez mit sem változtat az anekdota érvényén:
Deák egyszer Párizsban járt. Szokott, kissé kopott, pecsétes, kirojtolódott mellénye volt rajta. Az utcán felismerte egy ifjú magyar, odament, és azt mondta:
– Hát tekintetes úr, ön, aki a legtiszteltebb ember, a haza bölcse, miért jár ilyen ócska ruhában?
– Hagyjad, fiam! Itt engem senki sem ismer!
Máskor Deák Pesten sétál, ugyanez a kopott öltözet van rajta. Az előbbi ifjú magyar itt is arra jár, odamegy hozzá és azt mondja:
– De hát tekintetes úr, miért ez az ócska ruha megint?
– Hagyjad fiam! Engem itt mindenki úgyis ismer!”
***
Zene. A zenei humornak számos esete ismert. Haydn búcsúszimf.-ja, Mozartnak szánt zongoradarabja, amelynek eljátszásához kellett a muzsikus orra is. legyen itt újra Rossini, ezúttal A sevillai borbély nyitánya, de a King’s Singers előadásában. https://www.youtube.com/watch?v=SrXJnMvg9uI

Mindenki előtt ismert az a lélektani közhely, hogy a pesszimista félig üresnek látja azt a poharat, amit az optimista félig telinek lát. És azt is, hogy a pesszimistáknak igazuk van, de úgy nem lehet élni.    
Olvastam, hogy a magyarnak elég társaságban bedobni, hogy nehéz az élet, és ez aztán megindítja a társalgást. Mindenki hozzátesz valamit, ami miatt kesergésre van oka. Ha ugyanezt egy más civilizáció emlőin felcseperedett hallja, azonnal rákérdez, hogy mi bántja, miért gondolja, hogy nehéz az élet, és miben vár segítséget.
Hiába mondta illetékes elvtárs, hogy elvtársak, ne mindig a rosszat…
Még az optimisták is negatívan fogalmaznak: Nincs semmi baj. Minden szava negatív, jóllehet a mondat maga pozitív kicsengésű.
Magam a hatvanas évektől folyamatosan azt hallottam, hogy elvtársak, még három nehéz év előtt állunk. Olyan volt ez, mint a csúszózsaluzás. Minden évre újabb három nehéz év következett, újévi áremelésekkel.
Volt egy olyan pesszimista nyilatkozó is, akinek nem volt igaza. BA SJ emlegette, hogy „ugyan már, az a három év, ami nekem még hátra van…” Hála Istennek, éppen ötször három évet élt még az atya. Nagyon kedveltem őt.
Érdekes módon csaknem értelemzavart támaszt az egészségügy, ahol a pozitív nagyon is negatívat jelent, és ami negatív egyedül az pozitív. Ha egy leleted pozitív, az azt jelenti, hogy a normálistól kórosan eltér. A negatív lelet a lehető legpozitívabb tartalommal bír. Nincs kóros elváltozás a vizsgált területen.
Kicsit sajnálom, hogy Lélekváró pünkösd előtt támadtak bennem ezek a gondolatok, igaz, hogy egy blogoló írta, hogy országunk csodaország, de a magyarok kifürkészhetetlen okokból orrlógatók, és említette a fenti „nehéz az élet” példát.
Egyházi népénekeink jelentős része molljellegű; nótáinkra is bizonyos fokig rátelepszik a búsmagyar jelleg. Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, stb.
A kis népek sorsa, hogy időről időre megpróbálnak rátenyerelni a nagyobbak. Ha így van is, éljünk azokkal a gyakorlatokkal, amelyek követhetők a nagyok szokásaiból, és álljunk ellen a hitványaknak. Hiszen nem kötelező benyakalni a rossz gyakorlatukat. Tartásunk önbecsülésünket erősíti. (Ami nem öl meg, az erősít.)
Isten bocsássa meg nekünk kifogásolható mentalitásunkat, és segítsen is ugyanő megszabadulnunk tőle. 
***
Ketten fagyiznak. Együtt se idősebbek 12 évnél. Egyikük vidám, másikuk nem. A vidám abbahagyja a fagyi nyalását és így szól: „Ha nem tudsz ölülni, legalább löhögjél!”
Ez, azt hiszem, alkalmas zárógondolatnak.
***
Zene. Rossinit hívom segítségül, hogy villanyozza fel a kedélyünket muzsikájával. A tolvaj szarka nyitány. https://www.youtube.com/watch?v=KYfaKAIf-SU&list=RDKYfaKAIf-SU&start_radio=1&t=16
 

Az erkélyen üldögélek, várom az alapos zuhét, hogy azt kihasználva lemossam a port autóm kasznijáról. De nem esik. Ülök hát, s fotózom a megunhatatlan felhőket, s fotóznám a megunhatatlan madarak röptét, de lomha a gépem, lomha a kezem, ők pedig kijátszanak fürgeségükkel. Ülök és olvasok. Most újra a Latinovitsra emlékező Összegyűjtött írásokat. A könyv ihlette a poszt címét. Idézem: „Más megoldás nincs, a dolgozó társadalom mellett mindig volt, van és lesz egy játszó társadalom. (Kosztolányi)” Így van. Boldog az az ember, akinek a hobbija a munkája. Nem érez fáradtságot, kiesik az időből, a jelenben alkot, s csodálkozik a teremtett világ szépségén, párhuzamosan hozzáteszi a magáét. Műveli. Latinovitsnál maradva – kicsit belenézünk abba, aki ő volt. Ilyeneket ír (ilyet szól): „a …trotechnikus az mindig Elek” (játékos); foci, laufméta (játékok). Asztalosinas koráról megjegyezi: „Felsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek. Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt. Mindennap tettünk valamit. Nyugodtan alszik az ember, akár a bölcsőben, akár a koporsóban. Fontosak vagyunk és pontosak, akár az órák.” (Idill. Nemde?)    
Hídépítő korában többek között megemlíti a „szögecselőket”. Karinthy is Címszavak a Nagy enciklopédiához. Tudta, hogy létezik ez a szakma?
A homo ludens. kezdő színész koráról: „Nem törődtünk a pénzzel, csak a munkával, csak a játékkal… Ismertük, becsültük és szerettük egymást.”  (Aha, lenni, nem birtokolni.)
Kosztolányi legszebb tíz szavát említi: „láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír.” Nem rossz. Ha nekem kellene összehozni, zavarban volnék. A szavak gazdagsága-hajlékonysága-rugalmassága, ami engem megejt, a magánhangzók sokasága, a hangrendi illeszkedés. Hogy értelme van-e, az a hangzástól független. Pl. kanáriölelés. (hétféle magánhangzóval operál).
Tóth Árpádtól idézi: „egy percem lett vón: megmutatni a Fenségeset. Az Istent. A már tova-fordult a Fény. És ennyi az egész.” Ehhez képest Székely J. püspök Mécs Lászlót idézi: Csak ennyi az egész. (Ezek a költők!!!)
És ezek a szavalók: Említi, hogy a tévében elszavalta Illyés Gyula versét, (Óda a törvényhozóhoz). A „jelen lévő költők gratuláltak, többek között Váci Mihály… Egyik szaklapunk kritikusa azt írta, hogy széttördeltem a verset úgy, mintha ott jutnának eszembe a sorok, indiszponált lehettem.” Nekem meg az jut eszembe, hogy Menuhin szerint azért nem könnyűek a Bach darabok, mert nem lehet őket fütyülni. Debussy szerint meg azért könnyűek, mert fütyülhetők. Azt már a könyvben találom, hogy „Le Corbusier-nak, az összeférhetetlen építésznek van egy marseille-i háza, amit egy Bach-fúga matematikájára tervezett.”
Zárásképpen két mondata: Érdemes lenni, tenni, élni. Másutt „az egymásba olvadás vágyáról” ír.
Remélem odaát már részese utóbbinak egyediségére szabottan.
***
Zene. Bachról lévén szó, legyen itt egyik kedvencem. Vajon Le Corbusier megtalálta volna ennek a matematikáját is? https://www.youtube.com/watch?v=ed7lui0SGvI  

Naponta Böjte Csabát hallgatjuk-nézzük – on-line. Ha színész volnék, kitűnő anyaggal rendelkeznék ahhoz, hogy hitelesen utánozhassam az ismert szerzetest. Taglejtései, szóhasználata, sajátos hangsúlyozása, visszatérő fordulatai jól felhasználhatók lennének. De hát – talán még nem mondtam –, nem vagyok színész.
Mint már írtam róla, a teológus Ratzinger könyvében (Végidő) próbáltam elmélyedni. Amit leír, az hatalmas tudásanyagából való következetes merítés: vallástörténeti, összehasonlító, elgondolkoztató gondolatsorok halmaza, fegyelmezett mederbe terelve. Elmegy a 21. századig felhalmozott tudásanyagok ismertetéséig, a teológiai iskolák tételeiig, a görög filozófiából átvett fogalmakig, és a történetszemléletű bibliamagyarázatokig. Az egyik kétezer éves, a másik mai, s a kétezer éves és még régebbi szövegeket próbálja elemezni. Számolnia kell a különféle források különféle szóhasználatával, az ógörög filozófia esetlegességeivel. Végtére hozzáteszi saját sejtéseit. Igen. Sokszor sejtéseit, extrapolációját, véleményét. Becsülettel elismeri, hogy a tudás megáll egy ponton, ahol már nincs tovább: érvényessége végeszakad – a hitnél. A tudáson túl van a hit, a kinyilatkoztatás, a próféciák, a jövendölések. Szokták mondani, hogy a Biblia mélységesen mély forrás, amely mindig új arcát mutatja, s a könyv szellemének értelmében jó élni. De az egyes szavakon lovagolni fölös dolog. Nekem azt mondja a végső kérdésekről szóló kötet, hogy el lehet mélyedni a részkérdések megválaszolásában, de felcsigázott érdeklődésünkre érdemi válasz csak odaát várható. Máig fülemben cseng utolsó óráit köztünk töltő kedves barátom válasza, melyet arra a kérdésre adott, hogy hogyan néz elébe az elkerülhetetlen végnek. Azt válaszolta, hogy nincs benne félelem, de izgul attól, hogy mi lesz odaát.
Visszatérve az emlegetett könyvre, volt már hasonló tapasztalatom. J. Vanier írt egy könyvet Közösség címmel, majd jelentősen átdolgozta. Arra a következtetésre jut, hogy az ember társaslény, és ilyenként közösség nélkül képtelen civilizált életet élni. Ám fejtegetései végén mégis azt állapítja meg, hogy az ember magányos egyediség. Mint írja, közösségek keletkeznek, topon vannak, majd bomlásnak indulnak. Lám, egy látszólag egyszerű kérdésre sincs egyértelmű és megnyugtató válasza annak az embernek, aki évtizedekig közösségek létrehozásán fáradozott (Bárka, Hit és fény).
Csak halkan jegyzem meg, hogy a magány maga a pokol, és az ember üdve a letisztult közösségben áll. Ratzinger is így látja: „Ha Krisztus testének minden tagja szétválasztások nélkül nyitott a másikra, semmi sem szab határt azon szeretet közelségének, mely által biztosan elérhetjük a mások emberben Istent, és Istenben a másik embert.” És még:
„Ez nem jelenti az én feloldódását, hanem megtisztulását, ami egyszersmind beteljesíti legmagasabb rendű lehetőségeit.” Odaát adás lesz, továbbajándékozás, egymásból élés. „Ott mindenki a maga módján látja Istent, s a maga egyedüliségében fogadja be az egész szeretetét.”
Itt abbahagyom, mert rendkívül tömény szöveg, ez meg csak egy árva poszt.                       
***
A zene is közösségi tett. Valaki kifejez vele valamit, remélve, hogy sokakat elbűvöl vele. Engem máig Beethoven 7. szimfóniájának második tétele bűvöl el. Végtelen mélységei vannak. Ezért megunhatatlan.   https://www.youtube.com/watch?v=J12zprD7V1k

Ma valaki minden hozzászólni vágyótól azt kérte, hogy írja le, miben határozná meg, mivel jellemezné, hogy fejezné ki egy szóban: VILÁG. Az én egy szavam (meg volt vele elégedve, én is) ez: ISTENÉ.
Benne minden történés is. Tegnap arról írtam, hogy mindnyájan valamilyen fokban rokonai vagyunk egymásnak. S ezt erősítendő Beethoven-Schiller Örömódájának zanzásított flashmobját osztottam meg.
Ma megint J. Ratzingert idézem, aki nemcsak pengeéles pontossággal fogalmazó elméleti szakember, hanem igazgyöngy megfogalmazásai vannak lényeges dolgokról. Ezt írja: „Az ember létezése nem önmagába zárt
mondász (egyediség), hanem másokra való vonatkozás a szeretetben és a gyűlöletben, ezekben megvalósulva; a saját létezésünk bűnként vagy kegyelemként van jelen a többi emberben. Az ember soha nem pusztán önmaga, vagy pontosabban fogalmazva: másokban másokkal, mások által önmaga. Hogy a többiek átkozzák vagy áldják őt, megbocsátanak neki és bűnét szeretetre változtatják át, mindez része az ő saját sorsának.” Így valahogyan.
Ha gyermekünket, unokánkat beleset éri, az ő szenvedésük nekünk is fáj. Hányszor volt alkalmam beteglátogatók arcán felismerni a nem titkolt együtt szenvedés jeleit. Hányszor tapasztaltam, hogy egy arcon, egy kidolgozott kézen miképpen jelenik meg az illető egész sorsa.  
Az „együtt sírunk, együtt nevetünk” végigkíséri életünket, s a síron túlra is átcsap. Ezt éljük meg, amikor elhunytjainknak az Úrral való találkozását imáinkkal kísérjük, nekik örök boldogságot kívánva. Ezért kívánunk életre szóló boldogságot az ifjú párnak esküvőjük alkalmával, s valamennyi embernek, akiknek az életére áldást kérünk, amikor leírjuk, vagy elmondjuk: Isten éltessen!
Tovább megyek. Ha nem is gondolunk rá, jó kívánságunkat fejezzük ki: Adjon Isten…, mármint jó napot vagy akár mi mást. Áldjuk, akinek kívánjuk.
Milyen jó lenne, ha együtt zümmögne az emberi „méhraj”, ha együtt építenék az emberek a világot, amely ugye az ISTENÉ. De amelyet úgy kellene óvnunk, mint a termeszek óvják saját várukat.
Persze ez nem megy, mert a jóra vágyás mellett a rosszra hajlás tanúi, elszenvedői, olykor művelői is vagyunk. Mégis tudatosítanunk kell, hogy az isteni miliő részeseiként az országa építésére hívott meg a Teremtő.  Ezen kell dolgoznunk hangyaszorgalommal, megalkuvás nélkül.   
Ezért tetszik Böjte Csaba kitartó tevékenysége, ezért volt olyan nagy az apró Szent, Kalkuttai Teréz anya. Modellek bőven akadnak, már csak el kell mozdulni jó irányba.
***     
Zeneként Bárdos Lajos Azt hirdeti a nap c. vegyes karra írt motettáját szerettem volna mellékelni, de szégyenszemre nincs fent a youtube-on. Így váltottam C. Franck 150. zsoltárjára. Legyen akkor ez.
https://www.youtube.com/watch?v=-ik4tRKNoOc

A nehéz olvasmányomat Joseph Ratzinger neve fémjelezi. Kötetéből ollózom azt a részt, amelyet érteni vélek. „Minden ember önmagában és önmagán kívül létezik; mindenki egyidejűleg a másikban is létezik, és ami az emberiségben történik, az kihat az egész emberiségre; ami az emberiségben történik, az az emberrel is történik. Krisztus teste ezért azt jelenti, hogy minden ember egyetlen szervezet, és ezért az egész sorsa minden egyén sorsa is egyben. Jóllehet az életéről való döntése a halálban saját földi ténykedésének lezárultával együtt áll fenn; ennyiben tehát már most ítéletre jut, és betölti önnön sorsát. Ám végső helyét csak akkor lehet majd meghatározni, amikor felépült az egész szervezet, amikor minden történelem szenvedésének és tetteinek a végére ért. Az egész egybegyűjtése olyan cselekedet, ami vele magával is történik, ezért csak a végítélet ítéli bele az egyént az egészbe, s jelöli ki igazi helyét, amelyre csupán ebben az egészben tehet szert.”
- Hogy mindenki mindenkinek valamilyen fokon rokona, az egy Hegyi Klára megosztotta anyagból kitetszik. Ő is idéz: „Ha úgy érzed, hogy jelentéktelen vagy, gondolj arra: két ember, apád és anyád szerette egymást, hogy te megszülessél. És ugyanígy szerette egymást négy nagyszülőd, 8 dédszülőd, 16 ükszülőd. Ha 25 évet számolunk egy generációra, 500 év alatt 1 048 576 ember szerette egymást, hogy te megszülethess.” (Gene Britton)
- Nekem ugyanezért az jut eszembe, hogy mennyire rokonai vagyunk egymásnak – tettem hozzá.
- Már csak azért is, mert itt az 1400-as évekig visszamenőleg bő 1 milliárd felmenőt ír, de akkor a világ teljes népessége is mindössze 350 millió fő körül alakult – írja ifjabb Gy. M.
Minden értékelés arra mutat, hogy őseink közösek. Ezért ha akarom, okafogyott minden szeretetlenség felebarátaink iránt, hiszen innen-onnan rokonok vagyunk, ha tetszik, ha nem.
Mindenesetre a teológus Ratzinger megnyilvánulása engem egy kicsit a hangya-, termesz- vagy méhtársadalomra emlékeztet. Ott jól látható a rokoni mivolt és a szervezet zárt közösségjellege. Nemde hasonló sors vár ránk, amikor betagozódunk a nagy egészbe? 
Ami pedig a kölcsönhatást illeti, minden inger hat ránk, és minden ingerünkkel hatunk környezetünkre. Ezért fontos, hogy ingereink szeretetteliek legyenek, és ugyanezért az is, hogy ne tegyük ki magunkat romboló ingereknek, mert az előzőek összekovácsolnak, az utóbbiak pedig leépítik emberi kapcsolatainkat.       
***
Ehhez a gondolatsorhoz minden örömzene társítható. Bár kissé elcsépelt az a flashmob, amivel egykor az örömódát feldolgozták, mégis alkalmas a fenséges zene az emberi méltóság kifejezésére, amelyet vázolni szerettem volna. https://www.youtube.com/watch?v=GBaHPND2QJg

Valamiért megbízott bennünket a pap bácsi, Kemenes G., hogy vidéken készítsük elő a terepet, s a hangosítást rendezzük be egy találkozó indulására.
A felkérés a Fűrész utcai  (Zugló) lakásunkban ért engem. Délután öt óra tájban vártam az indulást. Valamiért elfelejtettem az órára nézni, s arra jöttem rá, hogy késésben vagyok. Azonnal át kell bicikliznem Emilhez, aki a Cz.-ék Nagy L. kir. úti-házában lakott valamiféle rejtélyes okból (valójában a Varsó u.-ban. Megjegyzem, hogy ráadásul idén elhunyt. Isten nyugosztalja!) Mentem egy megállót villamossal, és Emil éppen akkor ért le a kapuhoz egy hatalmas szerszámos ládával. Nem is egyedül mentem, hanem Csia öcsémmel, aki szintén vállalta a kalandos utat. Gyorsan elmondtam Emilnek, hogy késésben vagyunk, mert kezdődik a foglalkozás, de ő megnyugtatott: csak délután kettőre kell elkészülnie a hangosításnak. (Eszerint mégis reggel lett volna?) Mondtam neki, hogy oké, csak hazaszaladok bicikliért, mert autónk nincs, és a foglalkozás harminc-negyven km-re van a fővárostól. Így is tettem. Otthon elvégeztem szükségemet, (nem igaz, de erről később), valaki megjegyezte, hogy a pottyantóba nem így kell pisilni. másik valaki maga elé engedett, mert látta, hogy szaladnom kell. Szaladtam. De előbb rövidnadrágra cseréltem a hosszút, mert várhatóan nagy melegben kell tekerni. Már az utcán voltam, amikor eszembe jutott, hogy az eseményt beharangozó újságot korábban megvettem, és K. G. kérte, hogy vigyük le neki. A kredenc tetejéről levettem a napilapot, amelyben nem találtam a cikket, mindenesetre a hónom alá csaptam, és újra elindultam a Nagy Lajos király útjára, hogy találkozzam a két fickóval.  
Ekkor felébredtem.
Az óra fél négyet mutatott. Nem voltam a pottyantósban, ezért sürgősen felkerestem a legkisebb helyiséget a lakásunkban (nem pottyantós).
Még megjegyzem, hogy Csia 70 éves, és Amerikában él, viszont az újság igaz. Valaki tényleg újságot kért barátnőjétől, mert 1991-ben szerepelt egy képen, ahogy a pápa kezéből egy rózsafüzért vesz át. Sok újságot megvettünk annak idején, lehet, hogy nekünk is megvolt, de alighanem kidobtuk lakásrendezéskor.
Lám, idők és terek, valós és valószínűtlen élethelyzetek hogy egybemosódnak az álomban.                 
***
Sétálnom kellene napi 10 000 lépést. Mivel a lakásban tartózkodunk, megszámoltam, hány lépés a lakás, ha minden helyiséget körbegyalogolok. Kétszáz lépés adódott. Ez azt jelenti, hogy 50-szer kellene végigcserkésznem a lakást naponta, ha teljesíteni szeretném a normát. No, ez nem megy.
***
Szegény Fekete István, aki erős bagós volt világ életében, infarktusai után napi három cigi elszívására kapott engedélyt. Meg is jegyezte, hogy nagyon utálja a dohányzást, ennek a három ciginek a kivételével. Kettévágta őket, hogy hatszor gyújthasson rá, s amikor nem figyelték, titkon elővett a belső zsebéből még egy-egy cigit, hogy kielégítse csillapíthatatlan szenvedélyét. Megértem, mert komisz vonzódása van a bagósnak a cigihez. Én már csak tudom. Élénken emlékezem rá. Hiszen évekig arra ébredtem, hogy álmomban cigarettázom, de megébredve ujjaim között nem volt se égő, se elhamvadt cigaretta.  
***
Zene. Ahogy az ébredés és álom átmenete két dimenzió, úgy a komolyzene és jazz közti átmenet is az. Art Tatum a világ tán legtehetségesebb jazzpianistája Dvořák Arabesque-jét adja elő. Art Tatum vak zenész volt. A felvétel 1939-ben készült.  https://www.youtube.com/watch?v=LbYG5_jhOQY

„Van Gogh őrült volt, mint Schumann (és Csontváry és Gogol és Nietzsche), de én az európaiak között az őrülteket rokonszenvesebbnek tartom. A józanoknak mindig azon jár az eszük, hogyan vegyék ki a másik zsebéből a pénzt, vagy a másik kezéből a kancsukát.
Itt nem valamilyen különleges és ritka, kiókumlált gyarlóságról van szó. Nem bűnről. Nem tévedésről. Nem valamilyen technikai vagy tudásbeli tökéletlenségről. Nem. Itt kérem, az egész embernek generálőrületéről van szó.
Van Gogh rájött arra, hogy a mi szemünk a profán látásban rongált fals szem, amely a valóságot nem is látja, csak valami eltorzult hártyát, amit a fényképezőgép felvesz. Mi mindnyájan a prózaiságban félig megdermedt lényünkkel (szemünkkel) olyan világot látunk, amelyik a valóságoshoz nem is hasonlít. Érvénytelen. Ahhoz, hogy az ember a valóságot lássa, azt a hazugságot, ami a realitás, fel kell gyújtani. Ahhoz, hogy az ember józan legyen, meg kell őrülni. Van Gogh a világot felgyújtotta és megőrült, hogy a valóságot olyannak lássa, mint amilyen. Az, amit mi őrültségnek nevezünk, sokkal közelebb áll a normálishoz, mint az, amit mi józannak nevezünk. Ez a kép így persze még semmi. Ez még csak festmény. Mindössze csak művészet. Az olajfaliget nem ilyen. Ó, az olajfaliget borzasztó! Hogyan fogjon hozzá, hogy az egészet ki tudja mondani? Kimondani azt, amit kimond. Kimondani a kimondhatatlant. Az egészet egyszerre. A barázdát, a sárga tököt, az ágakat, a szalmaszéket, a lombot, a kérget, a füstöt, a köveket, az asztalkendőt, a szakállas arcot, a napot, igen, a napot.” (In: Hamvas Béla, Silentium)

Szerintem itt Hamvas a bal féltekére alapozott civilizáció ellen ágál. És van is némi igazsága, de ha valaki ellene beszélne, annak is volna némi igazsága.
Ám az igazuk mellett ágálók többnyire abból indulnak ki, hogy én tökéletes vagyok, ha a másik mást mond, ő csak tökéletlen lehet. Igaz ez politikusokra éppúgy, mint szomszédok marakodására. Óhatatlanul egy háromszemélyes történet kér szót magának belőlem:
Kohn elmondja a rabbinak, hogy a Grün hogy átvágta. Kéri, hogy a rabbi adjon neki igazat.
A rabbi válasza: Kohn, neked teljesen igazad van.
Majd jön Grün, és elmeséli a rabbinak, hogy Kohn hogy átvágta. Kéri, hogy a rabbi adjon neki igazat. 
A rabbi válasza: Grün, neked teljesen igazad van.
Mindkét párbeszédet végig hallotta a samesz, ezért ő is a rabbihoz fordul: Rabbi, amikor Kohn szidta a barátját, te azt mondtad: Kohn, neked teljesen igazad van.  És amikor Grün szidta a barátját, akkor meg azt: Grün, neked teljesen igazad van.
A rabbi újra megszólal: Ne is folytasd, samesz, neked teljesen igazad van.
PS. Remélem, a rabbi a feleknek azt is lelkükre kötötte, hogy szívják el a békepipát.
***
Mi mást ajánlhatnék zenének, mint a peacepipe-ot. Játszik: The Shadows. https://www.youtube.com/watch?v=PAVWgZzDey8

A korábbi években készült fotókat nézegetve általában az látszik, hogy a május lényegesen melegebb hónap volt az ideinél. Az is látszik, hogy jöttek-mentek, egymást érték a zivatarok, égi háborúk. Most meg a vetések kiszáradnak, ha ez a pangás folytatódik. (Mégiscsak ki kellene mélyíteni a folyómedrek árterületeit, hogy aszálykor is jó termésre számíthassanak a mezőgazdászok. Nem ártana, ha lennének ilyen vízpuffereink, amelyeket szükség szerint bevethetnénk.) Tehát idén hűvösebb az idő, ami egyébiránt örvendetes is, ha arra gondolok, hogy a kánikula, ha lesz is, eddig elkerülte régiónkat. Ez pedig mindig nyereség is.
Ami a covid-vírus-veszélyt illeti – nem múlt el. A franciák meghosszabbították a kijárást tiltó szigorú időszakot. A többi állam lazít, de lehet, hogy nem jól teszi. Mai hír, hogy Kínában újból felütötte fejét a fertőzés, és nagy szigorúságot rendeltek el.
Védekezés.
Izrael és valamelyik skandináv állam bejelentette, hogy megvan már az ellenanyag, az USA is hatalmas erővel keresi a tömegesen beadható vakcinát. Nem a rosszmájúság mondatja velem, hogy nagyot lehet vele kaszálni majd a világpiacon.
Egyelőre sok az ismeretlen, és nagyok a gazdasági visszaesések. „Egyszerűbben kéne élni” – mondja a régi sláger. Sokan pontokba szedték, hogy miképpen kéne az öko-lábnyomunkat csökkenteni. Hát majd meglátjuk. Illúzióim nincsenek, de magam is szeretném, ha kevesebb vacak között élnénk, és jobban odafigyelnénk arra, hogy elröppenő életünket miféle kapaszkodók mentén és célért éljük.
***
Czigány György anno a szerkesztőségben említette, hogy annak idején irodalmi pályázat nyertese volt, melyet a Zászlónk c. regnumi lap hirdetett meg. Érdemes lenne utána kutatni, hogy ki mindenki lett irodalmár az ifjúságot megszólító újság hatására. Mindezt azért írom, mert Valló László könyvében megemlíti, hogy Fekete István első zsengéi megjelentek a Zászlónk 1917. szept. 15.-i számában. Láttam, négy ötsoros versszakból áll, s csak annyi derül ki, hogy kaposvári illetőségű a vers szerzője. Itt legszívesebben abba is hagynám az életéről szóló beszámolót, de nem teszem, mert rá akarok világítani arra, hogy 1986-ban – tehát néhány évvel a rendszerváltás előtt – milyen állapotok uralkodtak hazánk irodalmi berkeiben.
Ezt olvasom a kötetben 1917-ről: „Oroszország lesz a világ legboldogabb állama. A magyar hadifoglyok mind bolsevikok. Minden nép előrébb van, mint mi. De majd összefogunk! Nem kell katona. A kaszárnyából kórház lesz, kórház meg iskola. Az erdőben parkok üdülők a munkásságnak. Mi fogunk diktálni. A paraszt földet kap, a munkás magas fizetést. Békét kötünk mindenkivel. A fegyvereket beolvasztjuk, a katonaposztót kiosztjuk a népnek. Ellenség se lesz. Mindenki hazamegy, és ha a tisztek és grófok meg a papok (nem maradhattak ki, ugye) háborút akarnak, hát csak verekedjenek egymással. A népnek nincs ellensége.” (54. o.)
Hogy Trianon miért következett be, ezen lamentál: „Mit tettünk rosszul, miben vétkeztünk, miben hibáztunk?” Nem akartam hinni a szememnek. Mi voltunk a hibásak, hogy levágták országunk kétharmad részét és igazságtalanul szétosztogatták a sorban állók között. (86. o.) FI.-t félreállítják. Többféle kétkezi munkát kénytelen vállalni. Uszálykísérői munkás is volt. „…egyik rosszul működő veséje miatt gyakran betegeskedik” olvasom (137. o.) Valló László kezét nyilván kötötték, hogy le ne merje írni: Fekete István fél veséjét az ÁVO leverte.
Viszont akad egy értelmes igazgató: Bölöni György, akinek a kiadók packázásairól szóló levelezést Fekete István felmutatta, ezért mellé állt, és művei kiadása mellett tört pálcát. Ez OK. Ekkor lép a képbe Boldizsár Iván negédes szövegével: „- Te nem is tudod, mit írtál!” Micsoda átlátszó képmutatás... (138. o.)   
Lehet, hogy szamár vagyok, amiért idecitálom a hazugságokat. De hát közelmúltunk politikáját ismernünk kell annak durva fordulataival együtt. Nem dughatjuk fejünket a homokba.
***
Zene: Legyen a Schubert Ave Maria a 100 éve született Karol Wojtyla előadásában. https://www.youtube.com/watch?v=wef9WlotQRc