Mickey webnaplója

Tegnap hallottuk, egy kis srác 91-ben a pápalátogatáskor megjegyezte, hogy milyen jó a pápának. Pedig a pápának nem is annyira jó, és nemcsak a pápának, hanem általában a közéleti szereplőknek. Legalábbis úgy nem, ahogyan a gyermekcse elképzelte. Tele van programmal a naptáruk. Ez csak akkor elviselhető, ha egészségük rendben van. De van-e makkegészséges ember ? – kérdem én.
Nemrég herpesszel kínlódtam. Nem szívesen álltam volna kamerák elé.  De nem kerülheti el az, akinek sajtótájékoztatót kell tartania.
Lévai Anikó írja szakácskönyvében, hogy Viktor éppen böjtölt, amikor vacsorán meg kellett jelennie.  Mivel nem kívánt magyarázkodni, folyamatosan szóval tartotta a mellette ülőket, miközben evőeszközeivel a felismerhetetlenségig összetúrta az elé rakott ételeket, így senkinek nem tűnt fel, hogy ezenközben egy falatot sem eszik.
De nem lehet-e hasmarsa annak, akinek egyfolytában két órát kell előadnia népes hallgatóság előtt? Nem fájhat a foga annak, aki a cirkusz bohócaként szórakoztatja az embereket. Vagy ha mégis, gondosan lepleznie kell.
Karinthy panaszkodott arról, hogy hogy kitolnak vele vendégei, csak tréfából, merthogy ő humorista. Nem veszik tudomásul, hogy ő olyan humorista, aki „humorügyben nem ismer tréfát”. Betegsége ügyében viszont humorizál. Leírja az Utazás a koponyám körül c. könyvében, hogy agydaganata következtében erős hányinger gyötörte. Ő ott állt a fürdőszobában a mosdótál előtt, nagyon szenvedett az öklendezés következtében, és közben azon röhögött, hogy a tükörben látott alak milyen őrült grimaszokat vág kínjában.    
Így valahogy lehet. Wojtyla pápa arca miféle átélt szenvedésekről árulkodott elhatalmasodó Parkinson-kórja miatt. S nem volt vele egyedül.
Arany János valamiféle hasi sebbel kínlódott hosszú évekig, tán egészen a haláláig, anélkül hogy közismert lett volna testi problémája.
Megszólal bennem a régi sláger: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?”
Hányaknak kell leplezniük idült alkoholizmusukat, vagy másféle rendetlen ragaszkodásukat.
Nem is folytatom.
Maradjunk abban, hogy nem is olyan jó pápának lenni.
Nem is olyan jó közéleti embernek lenni.
Nem is olyan jó folyamatosan mindenkinek megfelelni.
Nem is olyan jó sminkelt arccal naponta a nyilvánosság elé állni.
Azt hiszem, nem az irigység beszél belőlem.

Nyakunkon az EU-választás. Már csak egyet alszunk odáig. Éppen ideje, hogy túl legyünk rajta. A jóslással foglalkozó közvéleménykutató intézetek teljes munkaidőben szajkózzák a várható kimeneteleket. Hol ezzel, hol azzal riogatnak. Hogy az Európai birodalom vagy a szuverén államok szövetségének a képviselői fogják-e elfoglalni a székeket a parlamentben – ma még nyílt kérdés.
Egy dolog eldőlt, legalábbis az istenhívők részére.
Éspedig az, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. És ez megbízható jó hely.
Eszembe ötlik VD szösszenete, akitől anyja egykor az iránt érdeklődött, hogy vajon milyen halállal fog meghalni. D. azt felelte neki: Olyan halálod lesz, anyám, amilyet egyedül neked szánt az Isten.
Az EU polgáraira is igaz: Akár így szavazunk, akár úgy, olyan sorsunk lesz, amilyent nekünk szánt az Isten. És ez nem fatalizmus. Holnap elmegyünk szavazni.
Elmegyünk, ha Isten is úgy akarja – toldaná meg BL barátom, mert neki is igaza van.
Vajon tudja-e valaki, hogy a következő percet megéli-e, vagy sem? Egy frászt tudja. Annak ellenére nem, hogy valószínűségek vannak.
***
Évtizede már annak, hogy megírtam, egy feketerigó a szovjet himnusz elejét énekeli. Kb. ezt: Szövetségbe forrt szabad… Most meg napok óta: Nem tudom, honnan szalajtották, de az egyik rigó határozottan azt szajkózza: Ne kiabálj! Ne kiabálj! 
***
A napokban megírtam, hogy unokáink szeretik a humort, a vicceket. D. unoka (4) nagyon megjegyezte az itt következőt:
A csákó a Balaton-parton üdül. A strandra igyekszik, de nincs felfújható gumialkalmatossága, amivel elterülhetne a vízen. A bazárban érdeklődik a matracok és az áruk iránt.
A cégtulajdonos mutogatja őket, végül megkérdezi:  
- Jó zsiráfos? Kilencezerért?  
Mire a vásárló:
- Nekem ne f*on rá senki, és semennyiért.  
***
Holnap gyereknap
- Mit kapok gyermeknapra? - kérdeztem a feleségemet az üzletközpontban.
- Semmit. Miért???
- Nos, igen, mert én ez idő szerint a második gyerekkorban leledzem - mentegetőztem. 

Hajnalban arra gondoltam, hogy mai posztom arról fog szólni, hogy mi közöm van egy zenés mise-tétel keletkezésében. Aztán ejtettem a dolgot. Nem mindegy, és kit érdekel, hogy mi volt fél évszázaddal ezelőtt. Inkább azzal foglalkozom röviden, amin néhány napja dolgozom. Egy fiatalasszonynak a halálos betegséggel folytatott vívódásairól szóló kéziraton. Mivel az onkológián köt ki, számos hasonlóságot érzékeltem az ő sorsa és a saját sorsom között.    
Ami érdekes lehet, hogy nemcsak a nő beteg, hanem az ezt feldolgozó kézirat is. Nem tudom hány mondatból áll a kötet, de azt igen, hogy 36 000 szóból.  Idegen nyelvből fordította-ferdítette valaki. Alig akad benne ép mondat. Ez azt jelenti, hogy a mondatok értelmezése is nehézséget jelent olykor. A sűrű elütések, a helytelen szórend, az unalomig használt létige és a menni ige különféle ragozott alakjai folyamatos nehézségek elé állítanak. Azért megpróbálom olvashatóvá tenni a szöveget. Hosszas lektori, korrektori ténykedésem harmadik leghúzósabb szövege ez.
A legrosszabb egy jogi nyersanyag volt, amelynek felhorkanásait alig tudtam mondatokba rendezni. Emlékezetem szerint a kézirat címoldalán szerepelt egy ismert értelmiségi neve, aki a szöveg szerint lektorálta az anyagot (a fenét lektorálta).
A második legnehezebb és testes szöveg, egy szintén jogi témájú kézirat volt. Oldalas körmondatok szóltak arról, hogy a kutya ugat (vagy ki tudja, milyen állat mit csinál).  
És ez a harmadik.
Elkezdtem a nyomtatott változatot piros tintával javítani, de abba kellett hagynom, mert úgy nézett ki minden papírlap, mint rovarirtás után a katicahulláktól tarka talaj a fák alatt.
Egy nálam türelmetlenebb ember alighanem az ilyen anyagot gyorsan visszaadja azzal, hogy alkalmatlan a szöveg a rendberakásra.
Én nem ezt tettem.
Úgy kell nekem – túlságosan kedvelem a rejtvényfejtést.
***
Kedvelem, amikor a május olyan hűvös, mint idén. Arra gondolok, hogy minden hideg nappal rövidebb a nyár, s részeként a nyári kánikula.
Már május 24.-t írunk, ma is csak 20 fok a kinti hőmérséklet, és borús az idő.
***
Arra lettem figyelmes, hogy unokáim jó humorérzékkel vannak megáldva. Igyekszem is egy-egy alkalomhoz illő csattanós történettel kedvükre lenni. Remélem, nem fogyok ki egyhamar a még el nem mondott viccekből. Vagy ha igen, nem veszem észre, mert öregszem.  
***
- Mennyi? - szól le a kapitány a gépházba.
- Három - jön a válasz alulról.
- Mi három? - érdeklődik a kapitány.
- Mi mennyi? - firtatja a gépház szócsöve.
    

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Omega együttes (ma is van). Ez az együttes megszólaltatott egy angol slágert a hatvanas évek derekán, az I Put a Spell on You (Megbabonáztalak) kezdetűt. Megvettem kislemezüket, mert tetszett ez a szám. A túloldalán lévő Bend it nem. Sokszor hallgattam kedvenc számomat. Különösen az arpeggio-szerű kísérete ragadta meg figyelmemet. Érdekes akkordfelbontása, akkordmenete kicsit az Animals feldolgozásában előadott The house of rising sun (A felkelő nap háza) kíséretére hajazott. A lemezem sorsát addig kísértem figyelemmel, amíg egyik lány kölcsön nem kérte a főiskolán. Többé nem láttam viszont (ő meg szegény, ismereteim szerint elhunyt, miként a számot lemezre éneklő Somló Tamás is).  Az interneten viszont megtaláltam évekig tartó eredménytelen keresés után a szám feldolgozását.
Visszatérve a nótára, mivel az én gyatra zongoratudásom elég volt hozzá, hogy a kíséretet megtanuljam, sokszor játszottam annak idején. Akkor is, amikor Imre öcsémhez jött látogatóba. Haverok voltak. Imre profi zongorista, mégis eljátszottam neki a triolás lüktetésű zenét. Párhuzamosan meghallgattuk a lemezt is. Telt-múlt az idő, s Imre írt egy Üdvözlégy Máriát ¾-es ritmusban felbontott akkordokkal. Az ő zsenije kellett hozzá, hogy áttegye változtatott formában ¾-re, és egy szépséges dallammal koronázza meg.
Miért ¾? Mert a szöveg úgy kívánja: Üd-vöz légy,/ Má-ri-a,/ ma-laszt-tal/ tel-jes… /az Úr van/ te-ve-led… Olyasvalami született tehát, mint a Bach akkordjaira Gounod által megírt Ave Maria. A Szilas-üdvözlégy keletkezéséről az a hír járja, hogy Széll Vince állandó noszogatásra egy alkalommal Imre Szentendréről hazafelé a HÉV-en rakta össze a zenét tokkal vonóval, mire a végállomásra értek.
Ezt nem tudtam, úgy hogy teljesen váratlanul ért, amikor először meghallottam. Valamiért a tabáni templomban folytak akkor a beat-mise próbák, és oda belépve hallom a hegedűszólót és a kórust, ahogyan éneklik az üdvözlégyet. Azonnal megfogott időtálló szépségével, éteri hangzásával. Elgondolom, hogy van olyan jó, mint az, amit Vico Torriani énekelt annak idején, de simán beleillik az általam ismert Ave Mariák sorába (Schubert, Arcadelt, Gounod) is. Szilas üdvözlégyét kórusunk latinul is elénekelte. Sajnos a zenészvilágban hatalmas szerepe van a reklámnak. Ahhoz, hogy rangjának megfelelően ismertté váljék, nemzetközi méretű propagandára volna szükség. Ez pedig nincs. Katolikus körökben pláne nincs. Annak ellenére nincs, hogy elhangzik latinul az egyik elkészült CD-n.
A latin máig a katolicizmus világnyelve.                

Sok mindenen gondolkoztam reggel, elolvastam a szokásos posztokat és FB-bejegyzéseket. Nem lettem nagyon okosabb abban a tekintetben, hogy miről mixeljek ma egy szösszenetnyit.
Ami engem és másokat is foglalkoztat, az hihetőleg a következő napok EU-választása.
Egy kicsit leragadok a témánál. Akik a szentolvasót mondják, azok tudják, hogy csütörtökön Szent II. János Pál kreációja, a világosság titkai következnek sorra. Ennek 3. szekvenciája így szól: „Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, aki meghirdette az Isten országát.” Aki keresztény, az ezen dolgozik.
Hogy a mai politikai hirdetések min dolgoznak, azt mindnyájan tapasztalhatjuk. A jobboldali azon, hogy védjük meg nemzeti identitásunkat, keresztény gyökereinket; a liberális oldal pedig azon, hogy fogjunk össze „a múltat végképp eltörölni, rabszolga had, indulj velünk”, mert úgymond „ez a harc lesz a végső…és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Csakhogy nem éhes proletárokkal indul a harc, hanem az egyik leggazdagabb földrész polgáraival.
Számos orgánum próbálja hallatni hangját a szellemi zűrzavarban. A Népszava ingyenes különszáma az EU-birodalom megteremtése mellett érvel. Már a lap neve is hamis. A nép akarata (szava, voksa) parlamenti választáskor immár többször éppen az ellenkező tábor mellett szólalt meg. Hogy mondhat olyanokat a Nép-szava, hogy egyedül a Fidesznek nincs programja a társadalom felemelkedésére? Miféle szirénhangok énekelnek a sorokban? Nem is akarom folytatni.
Mindenesetre várakozással tekintek a hétvégére, miként még több száz millió európai.
Lesz, ami lesz, mindnyájan Isten kezében vagyunk.
***     
Tegnap Rita-nap volt. Szent Rita a lehetetlen ügyek elintézésének a védőszentje. Gyorsan figyelmébe is ajánlottam egy lehetetlen ügy elintézését.
Talán nem érdektelen említeni, hogy Rita névre hallgat ez idő szerint a legkisebbik unokánk. Egyelőre együtt lakunk, s látjuk az ő cseperedését is, akinek tehát tegnap névnapja volt. Többek között kapott egy kisgyereknek való beülős hintát.
Biztosan van annak két évtizede is, hogy hintahorgokat fúrtam-rögzítettem a mennyezetünkbe. A francia unokák is szerették. Mivel a helyén maradt a két horog, könnyű volt üzembe helyezni a hintát. Az egy éves ünnepelt szemmel láthatóan örült az új játékának. Igen ám, de a két báty is szeretett volna hintázni. Előkerült a nekik való laphinta, és az egyik ajtókivágásban e fiúk is elkezdtek lengedezni.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire vonzódnak a hintázáshoz. Na, majd a saját kertjükben! Addig elmesélem nekik Zotyást, aki eső után a telkükön fára szerelt laphintájukon vidámkodott eladdig, mígnem súlypontjával szórakozva kifordult ülőkéstül, és immár fejjel lefelé kapaszkodott a kötelekbe lengedezés közben. Mivel pedig a hinta alatt megállt az esővíz, Z. feje minden lengés közben megmártózott a latyakban. Egyre sárosabb lett az arca, közben ezt visította:
Fordítva tettetek a hintáraaaa!  
Fordítva tettetek a hintáraaaa!
Fordítva tettetek a hintáraaaa!      

Ma egy gyerekkoromban játszott hegedűdarabra ébredtem. Szerzője, azt hiszem, a francia Dont. Az Etudes utolsó darabja volt, ami a fülemben duruzsol. Egy H-dúrban írt arpeggió-szerű etűd, amit különféle fekvésekben kellett megszólaltani, már csak hangterjedelme miatt is. Érzékeny füllel és a rám jellemző óvatossággal játszottam ezt az ötkeresztes dúrban írt melódiát. Ezzel a „stílussal” megöltem a zenét. Nem is lett belőlem soha hegedűművész. Nem így a színész Szacsvay nővére, M. Ő a hegedűvizsgán gyors tempóban játszotta, és dobott vonóval. Ahogy kell. Megkövülten hallgattam. A bíráló néhány tanár is. Belőle áradt a muzsika, és technikával is bírta. Igaz, hogy napi másfél órát gyakorolt. Hogy lett-e belőle művész vagy sem, nem tudom. Soha nem találkoztam később a nevével. Persze ez nem zárja ki zenészkarrierjét.
Mire idáig jutottam a sorok írásában, egy másik dallam ébredt belső hallásomban. Ezúttal egy Dancla-etűd, amit szintén mindketten játszottunk. Hogyan jellemezzem a kettőnk között tátongó technikai űrt? Ugyanazt tapasztaltam, mint a fenti esetben. Ő egy szép és igen gyors darabot játszott, én meg úgy adtam elő, mintha most látnám először a kottáját és blattolnám.   
***
Viszont tegnap vizsga előtti tesztelésre vittem autómat. Ma is megy, mint a golyó, de a tesztek mást mutattak. Kérdéses, hogy érdemes-e megjavíttatni a 22 éves verdát. Sokáig azt hittem, hogy túlél engem ez a japán jószág. De lehet, hogy nem, rácáfolva Örkény egypercesére, amely valójában két másodperces, és így szól: Túlélsz pöcök. Hát lehet, hogy nem él túl.       

Tegnap háromféle szöveg járta át énemet.
- A reggel befejezett könyv (A titok vonzásában), írta a német Johannes Hartl, és kb. istendicsőítésről szól. A kötet lapjain indokolja, hogy miért. Hogy mi végett vagyunk a földön. A téma érdekessége: az író Augsburgban létrehívott egy „imádság házát”, ahol nonstop imádkoznak, immár négy éve. Éjjel kevesen, nappal sokan, de folyton-folyvást. Van, aki magában, van, aki hangosan, van, aki énekelve, van, akiknek ez a fő foglalkozása, és heti 25 órát töltenek itt imádságban.
- Az amerikai biológus, Francis S. Collins Isten ábécéje - egy tudós érvei a hit mellett. Collins egyike a géntérkép összeállítóinak Már az előszó megragadott. Az általam is nagyra becsült Freund Tamás agykutató méltatta a kötetet. Collins nem igazán volt hívő gyerekkorában. Aztán megpróbált érveket gyűjteni ateizmusához. Minél mélyebbre ásott, annál inkább meggyőződött róla, hogy álláspontja tarthatatlan. Könyve kibontja az anomáliák okát, a tudós következetességével nyúl a kényes témákhoz, és meggyőzőek érvei. Olyannyira, hogy Freund Tamás egy helyen kifejti, őt is segítették hasonló felvetések helyrerakásában. A kiadás érdekessége, hogy a kötet az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg.      
- A harmadik anyag a FB-on olvasott cikk az okosan vezetett élet várható hosszabbodásával foglalkozik. Életvezetési tanácsokat ad a helyes táplálkozást, a mozgásigényességet és a szellemi kihívásokban való részvételt ajánlva. A többi jórészt génörökség függvénye. A kutatók szerint az ember sejtjei elöregednek, lelassulnak, egyre több probléma okozóivá lesznek. Ami érdekes, a szellemi hanyatlás során először a nevek esnek ki, aztán egyes főnevek is. Azt írja, hogy 80 év felett nem árt a testsúlyfelesleg. Van miből leadni? Nos, először meg kellene érni. A rákos sejtek soha nem öregednek meg. Ez okozza a végelgyengülést? A sejtek max. 120-130 éves tartamra vannak kalibrálva.
***
Még megjegyzem, hogy úgy hírlik, hogy Jean-Louis Trintignan és Anouk Aimée még egyszer közös filmben szerepelnek. A FB-on olvasott hír szerint Trintignan (87) súlyos beteg, prosztatarákkal küszködik, ennek ellenére vállalta az újabb kihívást. Talán 1963-ban készült az Egy férfi és egy nő c. romantikus film kettejükkel és egy örökzölddé lett betétdallal (Daba Daba Dab).
A filmnek 20 év elteltével lett folytatása. Az kevéssé kötött le.
A mostani természetesen egy öregotthon lakójával kapcsolatos történet. Öregemberről szól, aki aggkori demenciával küszködik.     

Tegnap keresgéltem a Youtube-on. Olyan zenéket kerestem, amelyek visszaidézik nekem süvölvénykoromat, s beleringatnak abba a közegbe, mint amit akkor éreztem, amikor sikerült egy lemezt beletalálni a lejátszó korong tüskéjébe. Valahogy a zene élvezetéhez tartozott a hanglemez látványa, fogása, a barázdák finomsága, a korong színe, feliratai. Kik mit adnak elő, milyen márkájú a lemez. Nekem mesél a lemez mással össze nem téveszthető szaga (illata?), felirata: RCA, Philips, His Master’s Voice, Decca, Parlophone, Qualiton, Amiga, Supraphon, Electric, EMI, Melogyia, Pathé, Columbia, Balkanton, Hungaroton… akármi. És forgott a korong és szállt az ének, szólt a gitár vagy bendzsópárbaj, Duane Eddy, Mr Acker Bilk, Satchmo, tudomisénmi.
Tegnap kedvemre belehallgattam ezekbe, mint írtam az imént. És feledtem, hogy egyedül a komolyzene a zene.
Mivel a FB-on működő komolyzene-csoport állandóan azon polémiázik, hogy mennyire legyen szigorú a könnyű- és komolyzene elválasztását jelző határ, ide citálok néhány véleményt, hogy megnehezítsem a vita résztvevőinek a dolgát.
Kodály azt mondta, hogy nincs komoly- meg nem komoly zene, csak jó és rossz zene van. Mindjárt hozzáteszem, hogy az ő értékítélete a jazzt is a feledhető műfajok közé sorolta.
Hadd tegyem mellé a Strauss család tagjainak a muzsikáját. Ők az okai mindennek. Az ő zenéjük képezte a határvonalat a két műfaj között. Utánuk vált külön a két irányzat. A Strauss-zenék közérthető dallamosságukkal és virtuóz hangszerelési készséget felmutató mivoltukkal ejtették zavarba a „komolyistá”-kat.
Vannak aztán megengedőbb vélemények is. Sosztakovics megkísérelt jazzt írni (esztrádra sikerült). Viszont Leonard Bernstein, aki a klasszikusokról tartott sorozatot, ahol rendre meg is szólaltatta az általa elemzett zenéket, egyik alkalommal azt is kinyilvánította, hogy amikor egy roppant nehezen értelmezhető kortársmű vezénylésébe belefárad, szívesen átadja magát a Beatles együttes muzsikája hallgatásának. Na, erre varrjon valaki gombot! Ettől nem szentségtelenedett meg kiművelt zenei képessége, s ezzel együtt is igen kiváló műveket komponált.
Fordítottjára példa:
Én, aki nyíltan vallom, hogy sok jó zene született a könnyű oldalon, azt is szívesen hangoztatom, hogy egy-egy balatoni nyaralást követő hosszas vezetés után hazaérve már nemegyszer bekapcsoltam Beethoven Pastorale-szimfóniáját, és hagytam, hogy ejtőzés közben átmossanak a szépséges melódiák.   

Van nekem egy szótáram, amely végződésüktől kiindulva rendezi a szavakat abc-sorba (szóvégmutató szótár). Ha azt mondom neki, keressük meg a -ció-ra végződő szavakat, nagy tömegben prezentálja őket a vakációtól a porcióig, a mutációtól a rezonációig. De a múltkor arra gondoltam, hogy milyen érdekes sorozatot ad a dióra végződő csokor.
Hát egy fenét.
Az alapszón kívül csak néhány név szerepelt, pl. kókuszdió, borjúdió, hikoridió, de aztán üres a szótár. Csupán két szót, a rádiót és a stúdiót találtam benne. Pedig a nóta is azt mondja:
Minden tűbe fűznek,
minden tűbe fűznek,
csak a tetűbe nem fűznek,
minden állat guszta,
minden állat guszta,
csak a languszta nem guszta.
Ugyanígy
Minden dió dí-ó,
minden dió dí-ó,
csak a stúdió nem dió,
s minden dió dí-ó,
minden dió dí-ó,
csak a rádió nem dí-ó.
És nincs tovább.
Nem lehet, mert a végére értünk a lehetőségeknek, hiába is diózok rajta.
***
Tegnap a gyerekek a Budai-hg.-ben tettek meg egy 20 km-es etapot az országos kéktúrából. Felmentek a Hármashatár-hegyre is. Integettek a gömbkilátóból, mert látszik óbudai házunk. Hej, ha én is közöttük lehetnék… de ahhoz le kellene soványodnom rendesen. Addig a korábban készült fotóimat nézegethetem, amelyeket egykor készítettem odamenet meg lefelejövet.
***
Még egy hét az EU-választásokig. Már nagyon várom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elegem van a nagypolitikai huzavonából. Pedig ez az igazság. Elég kiábrándító.
Azért voksolni fogunk.        

Kiüresedett a lakás. A fiatalok elmentek kirándulni. Itt, most csak a nyitott ajtón behallatszó madárdalolás töri meg a csendet… De nem, megjött a kukásautó is. Csodálom, hogy a madarak nem álltak rá a kukás autó hangjának az utánzására. Úgy hírlik, hogy a városi énekesmadarak éneke prózaibb, mint erdei rokonaiké. Romlik a gusztusuk a városi zörejek miatt.
Tegnap este meghallgattam a virtuóz kamarazenészek műsorát. Nem a műsor elejétől. A kombók, a bandák, technikailag szinte tökéletesek, muzikalitásban nem mindig. A továbbjutóknak örültem, a kiesőket sajnáltam. Ami zavar továbbra is, az a műsor jellege. Már Kodály megmondta: élvezzék a közös muzsikálást, és ne hirdessenek helyezéseket. Egyik ebben jó, másik abban. Egyiknek az összhangzása, másiknak a darabválasztása stb.
Ezzel nemcsak Kodály van így. A kat.rádióban reggel egy gyerekcse emlegette, hogy a szavalóversenyek helyett közös versmondásokat kellene szervezni. Mondjon verset, aki ilyet szeret, hallgassa, aki ilyet szeret, és felejtsék el a nagyon szubjektív értékítéletek meghozatalát.
Mikor nyugszik meg már a világ?
Miért fontos az állandósuló versengés?      
Miért az állandósult vetélkedés?
Miért kell hatalmas pénzekért küzdeni a Honfoglalás c. játékban?
Egyáltalán, miért kell minden sikert pénzre váltani?
Miért volt fontos a SZU-nak a hruscsovi időkben krumplifogyasztásban megelőzni az USÁ-t? 
Miért fontos a másik legyőzése?
Miért fontos belegebedni az – olykor hamis – célokért való küzdelembe?
Mikor térünk vissza a közös örömet szerző játékokhoz?
Miért, mikor, miért?