Mickey webnaplója

Ma arra ébredtem fel, hogy gyerekkoromban létezett egy szó: az epli. Arra mondtuk, ami ellehetetlenült, aminek bottal üthetjük a nyomát. Utánaeredtem ennek a ma már senkitől nem hallott jasszkifejezésnek. Kiderült, hogy feltehetően a német argóból (rotwelsch) jön, esetleg jiddis. Ha német, akkor az Apfel többes számú alakjából   Äpfelből jön: epfel-epfli-epli. Meglehet. Mindenesetre (átmenetileg) kimúlt. Évtizedek óta nem hallottam senkitől. Legfeljebb a kocsmában, de ott is magyarul. „Hitel = alma”. Más, azóta elhalkult, szleng-szavak is felötlöttek bennem: Kimondja ma már arra, ami jó, hogy stőr stöfe, sőt stöfinger, klassz, klafa, bimbő vagy pipec, esetleg pöpec. Senki.
Viszont Balázs Géza nyelvész blogjában említi az egyik legújabb szlenget, ez már természetesen angol. A multitasking (sokfeladatos) magát a mai rohanó tempójú életet körvonalazza. Az állandó bumlizást, az ide-oda rohanást, a rohanás közbeni mobilozást, tanácsadást, tanácskérést. Párhuzamosan többféle programban van benne a mai alkotó. Erős figyelemmegosztással jár korunk szokott terhelése. Olyan mint az autóvezetés, ahol kezed a kormányon a sebváltón, lábad a pedálon vagy egyszerre két pedálon, szemed előre és hátra tekint, s amennyire tőled telik, oldalra is. A millió és egy információra azonnal és késedelem nélkül kell reflektálni. (Sokat cikkeztek róla, hogy egy ember képes-e egy fürtnyi közlekedési tábla piktogramjait, információit leolvasni. Aligha.)  
Más. Mindig csodáltam a zongoristákat, dobosokat, orgonistákat, akik kezükkel, esetleg lábukkal is mást és mást csinálnak párhuzamosan. Hogyan lehet annyira sokfelé lankadatlan intenzitással figyelni. És lehet. Mondják, hogy a nőkre jellemző ez a többfelé való figyelnitudás. A férfiak jobbára egyfélére képesek koncentrálni, igaz, hogy arra aztán elég rendesen. Tetszik, nem tetszik, a multitasking korát éljük.
***
Van nekem egy kitűnő fényképezőgépem. Csakugyan kitűnő. 12 megapixeles, 14.3x-os optikai zoommal. (Fujifilm finepix S200EXR). Ám bármennyire kitűnő, a fejlesztési verseny túlhaladt rajta. Deske blogjában tegnap találtam két képet. Az egyiken a Ganz-gyár lepukkant épülete. Valahol a kép közepe táján közvetlenül a gyár előtt egy légypacc. Feltehetően egy ember. Mellette egy másik fotó, erről az emberről. Próbálom leírni, hogy mit látok a képen. Egy középkorú férfi vasbeton gerendán ül. Lábán egysoros korcsolya. Fekete zokniján valamiféle piktogram jelzi, hogy márkás termék. Mellette Soproni dobozos sör. Jól látszik, hogy ki van nyitva. A fedelén lévő sötét lyuk árulkodik róla. Ami ez első képen fel sem tűnik, pórázon két kutya pihen mellette, balra egy zsemleszínű, jobbra egy fekete. Még jó, hogy nincs nála újság, lehet, hogy el tudnám olvasni a benne szereplő cikkeket? A trikója felirata: CUBA. A kép egy HX50-es Sony-val készült. Annyit tudok róla, hogy a zsebben hordható gép 20 megapixeles, 30-szoros zoommal. Azt hiszem, ez ma elég jónak számít. Hogy 10 év múlva mi számít majd jónak, ahhoz meg kell még érnem további tíz évet.  
Összefoglaló a Józs 20-hoz. Újra a menedékvárosokról szól. Kellenek is újak: a honfoglalás új települései közül kell kiválasztani néhányat. Ide költözhetnek azok, akik akaratlanul öltek meg embert, s itt lakhatnak ügyük tisztázásáig. Közöm. Ma korábban soha nem volt menekültáradat tanúi lehetünk. A menekülők egy része gazdasági szempontok miatt változtat országot, mások az ínség, az etnikai, vallási stb. üldöztetések miatt kelnek útra. Se szeri se száma a menekülttáboroknak. A világ szégyene, hogy szükség van rájuk. Az itt lakók nem öltek, legalábbis legtöbbjük, hanem az öldöklések előtt próbálnak valamelyest őrzött és gondoskodó körülmények között életben maradni. Alighanem nem menekülttáborokra, hanem menedék városokra volna szükség létszámuk miatt.
Ha már egyszer ilyen békétlen világ korunk osztályrésze.             

Nincs semmi baj, csak meleg front van. Mindenki érzi. A kicsi a nagy, a fiatal az idős.
Nincs semmi baj, csak nem ingyenes a parkolás a gyermekkórház előtt. Ez fáj nekem, mert hol máshol kellene ingyen parkolást biztosítani, mint egy kórház előtt.
Nincs semmi baj, mert Angyalföld gazdálkodik a befolyt összegekkel, s végül is egyik zsebünkből tesszük át a pénzt a másikba. Azért persze szégyelljék magukat.
Nincs semmi baj, csak néha jobb volna, ha három szemem volna.
Nincs semmi baj, csak nem volt kedvem felpróbálni az átszabott új nadrágokat. Hazahoztam, és kész.
Nincs semmi baj, és a zsebpénz is elég.
Nincs semmi baj, csak elfogyott a kenyér, és még le kell ugrani a pékhez vagy máshová.
Nincs semmi baj, mert nincs semmi baj.
Pedig: ahány ház, annyi baj legyen – ásítja az összevont közmondásból közhellyé avanzsált blődli.
Nincs semmi baj, sem a Levi unokával, ahogyan délelőtt megállapították a dokik.
Nincs semmi baj Domi fülével se, amint megállapították délután másféle szakorvosok.
Ha tehát
nincs semmi baj, akkor minek írom le annyiszor, hogy
nincs semmi baj, hiszen tényleg
nincs semmi baj.
S ha mégis volna: Petőfire hallgassatok:
„Majd elmúlnak a bajok, én magyar nemes vagyok.”
Ötsorosom
Domi
Levi
Elvi
Mica
Fia
Összefoglaló a Józs 19-hez. Rendben mennek a dolgok, ki-ki megkapja a sorsvetéssel neki szánt területet. Mind a 11 törzs. Lévi papi törzs, ugye nekik nem jár. Józsue törzse biztos kap valamit, de nem tér ki rá az írás, Dán törzse viszont olyan területet kap, ahol ellenállásra talál.  Megtámadják Lesemet, kardélre hányják lakóit, birtokba veszik a várost, és Lesem-Dánnak nevezik. Közöm. Mintha ma se menne ez másképp. Az erősebb hatalmak próbálkoznak a gyengébbek leigázásával, kizsákmányolásával, földjük elrablásával, nép- és vallási csoportok kiirtásával, gyarmati sorba taszításukkal, megsarcolásukkal. Hogy miért jó ez nekik, és mikor fognak észhez térni a basáskodók? Nos, erről fogalmam sincs.

Olvasom Gárdonyi egyik cikkekeit, kisebb lélegzetű írásait tálaló kötetet (Tükörképeim). Mitől Gárdonyi Gárdonyi? Mitől más mint a többi író? Először is nem egészen más. Nemeskürty egy helyen leírja, hogy aki író akar lenni, annak legyen magyar vezetékneve. Nem tudom, hogy igaza van-e, általában magyarítanak a művészek, de nem okvetlenül. Bilicsi neve fura, Pilinszkyé lengyel, Gyurkovicsé szláv, és mégis befutottak. Igaz, hogy Petőfi is, aki Petrovics volt, s Arany is, akinek nem kellett magyarítania. Gárdonyi az előzőekhez tartozik, hisz eredeti neve Ziegler. Némelyik írását olvasva azt gondolom, hogy meg akart felelni a szerkesztőség igényeinek, esetleg az olvasói igényeknek. Ez csak egy megérzés. Nem állítom, hogy igazam van. Ami az övé, a rövid mondatok, a humor, a saját képzésű szavak, az általa alkotott szófordulatok. Titkosnaplója is kitér egy-egy szóbokorra, szokatlan szinonimákat használ, ezek általában magyarul szólnak, és mástól nem használtak. Ilyenekre gondolok: széjjellátást ír látókör, perspektíva helyett. Azt írja: a cseléd „átseseg” (susog, suttog) a folyosón. Vagy: szinte „gőzölög a fáradságtól”, szemük „összemerülközik”...
Egyik aforizmáját idemásolom: „Zsuzsánna történetében a vén kecskék semmivel sem aljasabbak, mint azok a festők, akik Zsuzsánnát olyannak festik, amilyennek a vének látni szerették volna.”
Humora. Tábortűz lángja elkapja J. bekecsét. „János. – No. – Baj van. –  Baj-e? – Az ám. – Hát mi baj van? – Hogy mi baj van? – Mi? – Az, hogy ég a bekecsed. – A bekecsem? – Az ám. – Hun? – Hogy hun ég? – Úgy. – Hát hátul. – Hátul-e? – Hátul ám. – Oltsa el kend! – Eloltsam? – El. – Mivel oltsam el? – Vízzel. – Vízzel? – Vízzel. – De hát hun a víz? – Hogy hun a víz? – Az. – Hát amott a vederben. – A vederben? – Ott. – Ott nincs. – Miért nincs? – Miért? Hát azért, mert kiitták a lovak. – Kiitták? – Ki ám. – Hát aztán miért itták ki? – Mert szomjasok voltak.
Persze a bekecs ezalatt elégett.”
***
Angol nyelvű képzés. Van, aki perfekt a nyelvben. Van, aki nem. Aki perfekt, annak csak a szövegre kell figyelni. Aki nem, annak az ismerős szavakra s a nyelv zenéjére. Ezekből is kialakul előbb-utóbb az ismeretanyag összefüggésrendszere. Valaki mesélte, hogy addig nézte az angol mesefilmeket, mígnem egy idő múltán megértette őket. Rájött, hogy tud angolul. Menetközben egy ideig teljes a kaosz, ami aztán letisztul. Ezt túl kell élni. Nemes Ödön (RIP) mesélte magáról, hogy amikor Japánba került, az angolt közvetítőnyelvként használta arra, hogy megtanuljon japánul beszélni és írni. Elérkezett egy olyan stádiumhoz, amikor meggyőződéssel vallotta, hogy meg fog őrülni. Magába mélyedt és „elhatározta”, hogy Istennek ajánlva sorsát vállalja a megőrülést. Ettől lenyugodott, s utóbb rendesen megtanult japánul. A borúra vélhetőleg megérkezik a derű: Cheer up!
Összefoglaló a Józs 18-hoz. Józsue így replikázik: „Meddig késlekedtek még elfoglalni azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene nektek adott? Jelöljetek ki minden törzsből három embert, s én elküldöm őket, járják be az országot, vegyék számba a felosztáshoz...” Majd kitér arra, hogy Benjámin miféle városokat kapott. Többek között az ő öröksége Jeruzsálem is (a jebuziták lakóhelye). Közöm. A földosztást sorsolással végezték. Minden törzs egyenlő eséllyel számíthatott erre vagy arra a területre. Jut eszembe a 2. vh. utáni magyar földosztás. Akié volt, attól elvették, hogy mindenki kapjon. Ám ez csupán mézesmadzag volt. Tudták az irányítók, hogy a kisparasztságtól visszaveszik a földeket, s behajtják őket a TSZCS.-kbe. A második hullám nem is föld-, hanem az állami tulajdon elosztása volt a rendszerváltás idején. Ez – ha lehet – még brutálisabb volt. A párt vezetői egymás között osztogattak, a nép meg asszisztálhatott hozzá. Mindmáig kísért ennek az átka. Ha már reprivatizációt hajtottak végre, tízmillió részvényesnek kellett volna birtokolni az állami vállalatokat, kiosztott földeket, mindenféle javakat. Hol volt itt a különféle érdekeltségű csoportok tagjaiból összeállított csapat, hogy felmérje az állami vagyon értékét? Hogy sorshúzással eldöntsék, melyik cégnek, földterületnek ki lesz a gazdája? Erősen eufemisztikusan „spontán privatizáció”-nak hívták azt, ami igazán szabad rablás volt a kapcsolati tőkével és politikai hatalommal rendelkezők részéről. Korrupció a döntéshozók részéről, akik a nyugati cégeknek baksisért eladták a magyar gyárakat, hogy azok első lépésként megszüntessék a termelést így biztosítva saját termékeiknek az újabb piacot. Kellett volna egy Józsue nekünk is, aki intézkedik, aki felrázza a társadalmat s hangot adva a ténynek: Gyerekek! Nyitva a kalitka ajtaja. Azonnal hagyja el ki-ki a zárt területet, és éljen a megszerzett szabadsággal.       

Amikor eljött az idők teljessége, megjelent a földön Krisztus, hogy egyszer s mindenkorra rendezze az Isten és az ember kapcsolatát. Helyrehozza azt, ami elromlott. Azóta az „utolsó időket éljük”.
A magunk nyugdíjas évei megkezdése óta saját egzisztenciánk szempontjából ugyancsak az utolsó időket éljük, és éppúgy nem tudjuk, hogy meddig tartanak ezek az idők, mint az emberiség immár 2000 éve tartó utolsó ideje.
Szeptemberben a feleségem is abbahagyta munkáját. Az első idők az ejtőzés és a hivatallal lefolytatott telefonforgalommal párban telnek. Már látszik, hogy a hivatali távügyintézés le fog csengeni, az ejtőzés pedig könnyen üresjárattá alakul, ha hagyja az ember. De hát persze nem hagyja. Vannak itt többé-kevéssé visszatérő családi problémák. Elfoglaltságot ad mindkettőnknek a kilenc unokánk és szüleik. Olykor célzott látogatásokat teszünk, máskor mi fogadjuk a családokat. Itthon meg teszünk-veszünk, eszünk, majd mosogatunk, le-lekuporodunk saját számítógépünk elé, hogy rendezzük postáinkat, megnézzük, ki-mit-ír, beleszólunk szükség szerint a nagyvilág dolgaiba, megosztunk fontosabb anyagokat másokkal, közzéteszünk saját fejünkből kipattanó írásokat. Fotókat is olykor, bár a családi képekkel óvatosan bánok, s mivel manapság ritkábban sétálok, a külső felvételek száma is ritkul.
Mindezekkel azt kívántam csak jelezni, hogy életünk közös jellege erősödik újra. Beálltunk egy új életszakaszba, amit még szoknunk kell. Nincsenek kijelölt territóriumaink, de valamennyire érzékelhetően mégiscsak vannak. Tücsié a nagyszoba, benne a lapos tévé, egy lapos monitor, laptoppal. Enyém jobbára a második legnagyobb helyiség, asztali számítógéppel, nyomtatóval. Ő kezeli az ő gépét, én az enyémet, s csak néha megyek át az ő masinájához egy kártyapartira.
Valahogyan őrizzük szuverenitásunkat, amellett, hogy nem zárkózunk el a párbeszédtől se.
Elmondtam hát dióhéjban életünk tágasságát (szélességét?), hosszúságát nem látom, még új szemüvegemmel se.    
Összefoglaló a Józs 17-hez. Nemcsak Efraim, hanem az ugyancsak Józseftől származó Manassze törzse is elnyeri birtokát. Ők se bírnak a földjükön meghúzódó kánaániakkal, de sikerül robotra kényszeríteniük őket. Szükségük is van robotosokra, mert olyan földet kapnak, amelynek egy része hegyen húzódó erdőség. Szerencséjükre a kánaániaknak vasszekereik vannak, ezekkel eredményesebb a természettel való küzdelem. Közöm. Az előzőekből következik, hogy a zsidóknak nem voltak még vasszerszámaik, fegyvereik se. Ez adott alkalommal életveszélyes helyzeteket hozhatott magával. Amikor a csatákat karddal vívják, a jobb anyagból való eredményesebbé teheti a küzdelmet. Ma is így van. Az USA legjobb fegyvereit kaparintották meg a mozlim ISIS tagjai. A kurdok, főleg eleinte elavult típusúakkal harcoltak. Ez sokak életébe került. Bár a zsoltárok egyike megemlíti, hogy balga az a király, aki a lovak erejében bízik. Vö. a Gondviselés misztikája. 

Ma a Szent Kereszt „felmagasztalásának” (dicséretének) ünnepe van. Alig érthető a szavak jelentése. Annyit lehet tudni, hogy „a megváltás titkát hirdető szent keresztre emeljük tekintetünket”.  Nikodémusnak magyarázza a Mester: „Ahogy fölemelte Mózes a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (A mózesi kereszt T-alakú volt: Tau.) Pál magyarázza, hogy „Krisztus engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–11). A kereszt misztériuma az Isten titka. A mindent odaadás emberi ésszel felfoghatatlan rejtélye. Magamban próbálom az ünnep létét valamiféle hasonlattal közelíteni. Úgy tekintünk erre a fára, mint, Lehel kürtjére, a szentek ereklyéjére, Tolsztoj írótollára, Bell telefonjára, Galilei távcsövére, stb., mégis, mindezeket messze meghaladó súlyú ereklye a kereszt. Krisztus keresztje észbontó – pozitív értelemben. A végtelen szeretetről tanúskodik, ha úgy jobban tetszik, a szeretet mindent végtelenül felülmúló mivoltáról. Szeretetről, amely önfeláldozó, nem méricskélő, magáról teljesen megfeledkező (vö. önkiüresítés).
Reggel ketten rendeztük az agapét. Mire beestünk a misére, a hátamról folyt a víz. Nem annyira korom miatt, inkább azért, mert a légnedvesség miatt nem tudtam leszáradni. Gondolom, nyilvánvalóvá lett ingem lucskossága a hátam mögött helyet foglalók számára. Úgy gondoltam: Ennyi gyalázatot el kell tudnom viselni ezen a napon.
Mivel egész nap együtt voltunk a fiatalokkal (M.E.L.D.), csak e koraesti órákban tájékozódom, ki miről írt. A záporozó esőben rovom jeleimet a gépbe. Nem fog megharagudni Deske, hogy megosztom az általa megidézett L-atya példázatát. Nem tudom, pontosan milyen összefüggésben alkalmazta, de szellemessége eredeti. Most megosztom Veletek is.
„A Dakoták bölcsessége: Ha valaki észreveszi, hogy döglött lovon lovagol, a legjobb stratégia az, ha leszáll. 
A modern oktatás azonban gyakorta számos más, fejlettebb módszereket alkalmaz. 
Például:
- Vastagabb lovaglópálcát vesznek.
- Új lovast neveznek ki.
- Vágóhíddal fenyegetik a lovat.
- Lóvizsgálati bizottságot alapítanak.
- Külországi utakat szerveznek a döglött lovakon való a lovaglás ottani módszereinek elsajátítására.
- Lazítják az előírásokat, hogy az a ló is beleférjen. 
- Kijelentik, a döglött lovat nem kell etetni, ezért gazdagságosabb.
- Vezetővé léptetik elő a lovat.  
Összefoglalás a Józs 16-hoz. Sorolja, hogy József utódai Manasszé és Efraim miféle földterületeket kaptak a nemzetségek közötti sorsolás útján. Efraimnak is szokták a választott népet titulálni. Muszáj megidéznem Ozeást, aki, majd látjuk később, így prófétál: „Én tanítottam meg járni Efraimot [mondja az Úr], a karomon hordoztam ... gondjukat viseltem. Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt, lehajoltam hozzá, enni adtam neki.” S lám a fejezet végén írva van: „A Gézerben lakó kánaánit nem tudták elűzni, ott maradt Efraimban hűbéresnek mind a mai napig.” Efraim Józsue törzse. Adódik, hogy a köztük élők kánaáni kultusza érezteti hatását. A hűtlenkedéseknek ez is egyik forrása lehet a későbbiekben. Közöm. Az Úr hűséges Efraimhoz. Ennek a költői szépségű kifejezését hozom Ozeástól: járni tanítottam; a szeretet puha kötelékeivel vonzottam; karomon hordoztam; gondjukat viseltem; lehajoltam, hogy enni adjak neki; arcomhoz emeltem, mint anya a csecsemőt. Minden valamirevaló lelkigyakorlat is a lelkünkbe vési: Minden egyes embert így szeret az Isten. Nincs alóla kivétel. Ez sokaknak nagy vigasztalásul szolgálhat.           

Meglehetős az időjárás.
Amolyan se hideg, se meleg,
se zuhog, se derűs idő nincs.
Itt tétovázik felettünk csaknem egész nyáron, mindenesetre többször és hetekre egy vastag felhő, melyet olykor egy játszi szél eltakarít, de mire kiderül, már be is borul. A német azt mondaná rá, hogy dunsztos az idő. Mi meg, hogy fülledtség van, amolyan pamuttrikót nedvesítő akkor is, ha nem esik. Most pl. nem esik. De a „fenyegetés” állandósulni látszik. „Lóg az eső lába”, mondja a magyar és igaza is van. Unatkozik az időjárás (lóg a lába lóga, nincsen semmi dóga), és froclizza a kirándulni vágyókat: Nem esem, de akármikor bőrig áztatlak benneteket, ha nekibátorodtok egy félnapos szellőzködésnek.
Meglehetős a korunk is.
Van is háború, meg nincs is,
van is béke, meg nincs is,
van is társadalmi mozgás, meg nincs is,
vannak is közmegegyezések, meg nincsenek is.
És még sorolhatnám.
Akkor hát sorolom.
Van is civilizáció, meg nincs is.
Van is munka, meg nincs is.
Van is értelme külföldre menni az anyagi boldogulás miatt, meg nincs is, mert
kolbászból van a kerítés Angliában, meg nincs is.
Meglehetős a saját életünk is.
Van is egészségünk, meg nincs is.
Van is kedvünk vállalkozni dolgokra, meg nincs is.
Jól érezzük magunkat, meg nem is.
Mégis hiszem, hogy nem minden hiábavalóság, szélkergetés hiúságok hiúsága (vanitatum vanitas), [Karinthy szerint: Van itt dátum? Van itt: frász!]
Tegnap délután még nem tudta Miklós fiú megmondani, hogy kirándulnak-e Leventével.
Hogy tudta volna, ld. az előzőek.
Most dél előtt másfél órával még mindig nem tudjuk, hogyan döntött.
Ld. fönt.
Telefonálásáról nem tudok, arról se hogy nekivágtak-e a hegyeknek, avagy nálunk ebédelnek.
Majd kiderül, bár az idő „meglehetősen” borús.
Khm. Izé. Az ablakra nézek. Kisütött. Akarom mondani, hogy hát mégis beborult – azóta, hogy a rövid mondatot leírtam.
Összefoglaló a Józs 15-höz. Közel száz településnevet sorol fel a szerző, azokat, amelyeket Otniel kapott s Júda. Nekik életük meghatározó keretét képezik ezek a „kapományok”, nekünk semmit se mondanak a felsorolt településnevek. Közöm. Az előzőek szerint szinte semmi. Azaz talán annyi mégis, hogy Az Iliász olvasóinak se mondott semmit Trója neve. Ám jött Schliemann Henrik görög feleségével, és amatőr, ámde annál kitartóbb s végül szerencsés kimenetelő hatalmas ásatásuk eredménye Trója, majd később Mükéné és még más réges-rég csaknem feledésbe ment település. Lehet, hogy csak ki kell várni, mit hoznak a meg-megújuló régészeti technikák. 

Hej-haj, szeptember!
Annak idején (1939) kitört a II. világháború, Németország megtámadta a lengyeleket.
Annak idején (1953) pedig elkezdődött az iskola, amelyet felhasználtam megokosodásomra, de amelyet nem szerettem szabadságom erőteljes megnyirbálása okán.
Annak idején (1989. 09. 11.), amikor a keletnémetek előtt megnyitotta országunk a nyugati határokat, akkor jobban éreztem magamat magyarként, mintha szabadságát visszanyert német volnék. (Jobb adni, mint kapni? Még akkor is, ha vajmi kevés közöm volt az aktushoz, talán csak annyi, hogy igen tetszésemre esett saját hazám döntése.)
Annak idején pedig (szintén 9/11), amikor az ikertorony NY-ban magába roskadt, hihetetlenkedve meredtem a képernyőre. Kétségeim mindmáig megmaradtak. (Nem sorolom fel aggályaimat a közmédia variánsával szemben. Akit érdekel, bőséges irodalmat talál róla a neten.)
Tegnap egy amerikai film dolgozza fel egy rendőr-team szemszögéből az eseményeket. Összesen húsz embert sikerült kimenteniük a romok alól. Próbáltam a képernyő előtt maradni, de nem sikerült. Valami azt súgta, hogy ennél értelmesebb dologgal is foglalkozhatok. Kínlódás helyett az idillt választottam. Egy Gárdonyi-kötet cikkeiben merültem el, és nem bántam meg. Ez az író olyan szakmai kérdéseket feszeget, amelyek engem is foglalkoztattak/nak, amelyekre rálátásom van, amelyek megerősítenek benne, hogy aki ír, annak az eredetiségéről nem szabad lemondania, ha pedig nincs neki ilyen, akkor más pálya felé kell orientálódnia.
***
Teákról beszélgetünk az este. Ugye, ilyenkor már nem iszik az ember fekete-teát („orosz tea”), hanem gyümölcsnek látszó természetazonos aromával felcicomázott fűrészporral töltött filtereket mártogatunk a forró vízbe. Azt mondja az én párom: A gránátalma egészséges, de a vörös áfonyás és a vaníliás szilva is az.
Csendben megjegyeztem: Lehet, hogy a gránátalma, a vörös áfonya, a vaníliás szilva egészséges, de jobb szeretném, ha én volnék egészséges, a szilva nem vaníliás, hanem moníliás, az vörös áfonyás és a gránátalma az egészségtelen.
Összefoglaló a Józs 14-hez. Kaleb büszke rá, hogy Kánaánból visszatérve nem riadt vissza a várható nehézségektől az új haza elfoglalását illetően. A fejezet írója szerint így szól: „85 éves vagyok, de még most is olyan erős vagyok, mint akkor voltam, amikor Mózes azt a megbízást adta; még most is megvan bennem a régi erő; harcolni, jönni-menni.” Ő Hebront kapta örökrészül. Közöm. Rá is vonatkozik a páli mondás: Mid van, amit nem kaptál? Továbbá: Öregember, nem vénember. A magas életkor nem érdem, legfeljebb „teljesítmény”. Örüljön neki... stb.
Muszáj megosztanom azt a vagy tíz évvel ezelőtt megesett sztorit, amely egy öregember (hetven)-kedéséről szól, s amely itt Bp-en történt. Légzésgyakorlatainak a hatásosságát igazolandó bekéredzkedett a Sportkórházba, s akármibe lefogadta, hogy tüdőkapacitása meghaladja egy öttusázó fiatalét. Mondanom se kell, hogy önérzetes próbálkozása kudarcosnak bizonyult.
Még megemlítem, hogy 2006-ban mellettem feküdt a kórházban egy tornatanár. (No, csak hallaná! Kikérte magának: ő „testnevelő”, nem pedig tornatanár.) Reggelente egy sorozat testgyakorlatot végzett. Többek között a plakk-képződés elkerülésére körözött a nyakával. Együtt mentünk nyaki ultrahangra. Nem örült az eredménynek, romlott a helyzete valamicskét. Az orvosnak is elmondta, hogy köröz a nyakával, és mégis. A doki azt tanácsolta, hogy ne tegye, mert leválhat a plakk. Inkább csak lógassa a fejét, és csak kicsit billentse jobbra-balra. Kérdésére, hogy a felírt gyógyszerek mellett szedheti-e a többkomponensű fokhagyma-kapszulákat, azt a választ kapta: „Nyugodtan szedje, nincsenek káros következményei.” Az orvos fejéről ezt olvastam le: „Ártani nem használ”. 

Este 11. Reptér 2. terminál, érkezés. Parkoló. Megnyomok egy a gombot, kapok egy tikettet. Sorompó beenged. Tücsi hívja a fiatalokat, s kéri, hogy jöjjenek le az alsó szintre, mert ott várunk, és nincs értelme a sötétben azt kutatni, hogy hogyan kellene magunkat a felsőre csinálni. Jönnek. Mehetnénk. Szerencsére Robinak eszébe jut, hogy ezzel a tikettel fel kell keresni egy automatát, ami igazolja, hogy ingyen távozhatunk. Azzal az újabb tikettel kell a kijárati sorompót megkörnyékeznünk, amely egy zsilipbe enged, s miután itt elengedett a sorompó, az előttünk leengedett második is megnyílik, és már indulhatunk is a tekervényes úton vezetett kijárat felé. Fotózásra nincs idő. Útközben és Ráckevén még néhány szót váltunk velük gyors francia kiruccanásukról, majd irány az ágy. (Reggel elsőnek engem dob ki). Kivonulok a teraszra. Lassan szállingóznak a többiek is. Brúnó kutya szemében imádathoz hasonló rajongással keresi a kapcsolatot gazdaasszonyával. Teste beleremeg a gyönyörűségbe. Az élménybeszámoló folytatódik. Megnézünk több mint 700 fotót. Ez azért jó, mert egy kép millió és egy információt hordoz (azonnal „képben vagyunk”), és ezek jól kiegészítik a szóban elhangzottakat. Hazafelé még útba ejtjük az üzletközpontot.
Itthon egy eladott földszinti lakást fúrnak. Képzeletemben megjelenik egy idősor. Új ház, beköltözők. Fúrnak, falat döntetnek, csempét cserélnek. Utóbb eladják a lakást. Az új lakó lecseréli a szőnyegpadlót, és ha a falon eddig ta-pé-ta volt, ezután pé-ta-pé lesz. (Adódik a kép: Így következnek a falat takaró papírcsíkok: ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta...) Természetesen a régi fúrásnyomok eltűnnek, az új tulaj új helyeken folytatja a falak perforálását. A lebontott falat gipszkartonnal visszatelepíti. Megint új lakó, megint új fúrt lyukak. A tizenötödik lakóváltás után a ház értelemszerűen összedől, mert falai háborús sérülések nyomait viseli, több bennük a lyuk, mint a beton. (Egy éven belül ez a harmadik idegjáték a 12 lakásos házban). Minek folyton költözni, minek folyton lecserélni a meglévő berendezést, kárpitot, padlót? Honnan ez a szent viszketegség? Annyira fontos a csempe színe és mintája?
***
Tévén nézem a nemzetközi strandfoci-bajnokságot. Ismerős kép villan be, egy film kockái, erőlködő, zsákokat cipelő katonák menetfelszerelésben építenek a semmi közepén egy homokdombot. Adódik az angol film magyar címe: A domb. Most elnézem a bokáig homokba süppedő lábú sportolók kínszenvedését, versenyfutását a futball-labdáért, hogy valahogyan eljuttassák az ellenfél kapujába. A nap itt ugyanúgy tűz, mint a filmbeli terepen. Mi a különbség a két kínlódás között? Ott az győz, aki túléli a viszontagságokat, itt, aki a többi csapatot mind „megveri”. A homokkal való küzdelem éppolyan sziszifuszi, mint a filmben. Korábban megmosolyogtam a börtönőrök munkáját is. Egy rácsokkal zárt tér további részekre van osztva. A cellákon kívülre zárva ül a börtönőr, a cellákba zárva a rab. Csaknem mindegy. A rab, ha nem életfogytot kap, előbb-utóbb szabadul, a börtönőr csak ideig-óráig naponta, viszont nyugdíjazásáig egyfolytában „ül”.
***
Képernyővédő. Tücsi képernyőjén a gyerekek, unokák, velük előforduló események fotói váltják egymást. Arra gondoltam, hogy én férfi vagyok, s talán nem volna baj, ha a nekem valamiért érdekes tárgyi képtémák kerülnének a monitoromra.
Összefoglaló a Józs 13-hoz. A fejezet pleonazmussal indul: „Józsue megöregedett és igen előrehaladt a korban.” Beszámol róla, hogy melyik törzs melyik földet kapta. Közöm. Az a páli költői kérdés kívánkozik ide: „Mid van, amit nem kaptál?” Loyolai Szent Ignác gondolata is:  „az embereknek a föld javait annyira kell felhasználni, amennyire segítik őket örök céljuk elérésében, és annyira kell megválniuk tőlük, amennyire akadályozzák abban”. Mindkettő bölcs beszéd, és mindkettő vonatkozik ránk, ma élő emberekre is. A téma nem könnyű, ám szembesülni vele alapvetően fontos. 

A mai mise szentleckéje jól példázza azt, hogy a Bibliából nem szabad egy-egy mondatot kiragadni, hanem az egész szellemét befogadni. Azt hiszem a Bölcsesség könyvében olvasható: Nincs Isten. Ez egy kiragadott ítélet. Ám a szelleme megváltozik, amint a mondat folytatását is olvassuk – mondja a balga. A mai leckében egy páli kijelentés, „aki nős éljen úgy, mintha nem lenne felesége”. No, ezt se sokan idézték még jelmondatként. Arra lehet gondolni, hogy Pál úgy vélte, hogy arra a kis időre mindek gyötörnék egymást a párok, amíg tart az élet. A szüzeknek tanácsolja: Maradjanak meg állapotukban: „A házasokat sok testi nyugtalanság gyötri, s én meg akarlak kímélni benneteket.”
A két állapot úgy hasonlít egymáshoz, mint a dinnye a körtéhez. Más mind a kettő. Ifjúkoromban másképp fogalmaztak: A házasság olyan ketrec, amibe a kint lévők bekívánkoznak, s megfordítva. Nem mindenkinek való, de a legemberibb kötelék, a létező összes között. Hogy több-kevesebb kínnal jár? Tessék már mondani, mi nem jár több-kevesebb kínnal?  
Ma reggel éhgyomorra, gyógyszerbevétel és kávé nélkül elügettem kontroll-laborra. Mindjárt huszonötödjére sorra kerültem. Előttem két szüleje egy kisgyereket vitt be, aki éktelen ordításban tört ki. Mi odakint a nyitott ajtón keresztül minden kiáltását hallottuk és mosolyogtunk. Ez a gyerek még nem érti, hogy miért jár több-kevesebb kínnal az élet. Ilyeneket kiabált: Hagyjanak! Nem akarom, hogy megszúrjanak! Majd: Hagyják abba!!! S még néhány percig sírt, hüppögött, majd a színes papírmatricák csábítása lekötötte figyelmét és elcsendesedett. Én szívesen megosztottam volna a többiekkel: Ez a gyerek mindnyájunk helyett ordított. Ki a fene szereti, ha megszúrják? Persze csendben maradtam.
Hazajőve a szomszédból hallom egy gyerek kétségbeesett kiabálását. Tán nem akart bölcsibe menni? Ugyanoda lyukadok ki:
Tessék mondani, melyik életkor nem jár több-kevesebb kínnal?
Összefoglaló a Józs 12-höz. Sorolja, hogy a Jordántól keletre mettől-meddig terjed a honfoglaló harcok során megszerzett föld. Majd említi a Jordánon inneni (nyugati) városok neveit, amelyeknek a királyait megölték. Ezek száma 31. Közöm. Napjainkban a népirtás, a gyengébbek megbecstelenítése, megalázása, kínzása, megölése hihetetlen mértékben megismétlődik. A közben eltelt évezredek ellenére. Az ember nem tud rá másképp gondolni, mint a Jelenések könyvében található homályos utalásokra a jövőt illetően. Pál szava megáll itt: „amikor elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem”. A Jelenések könyvében a Napba öltözött Asszony vívja a csatáját a sárkánnyal, amely bizony mintha ma is csapkodna a farkával. Ezt egy magyar látnokasszony úgy látja: Mária Szeretetlángja megvakítja a sátánt, noha ma az ezt megelőző folyamat látszik. A gonosz hatalmának a terjedési kísérlete, amely vérrel, könnyel, mérhetetlen sok ártatlan ember szenvedésével jár.
A most következő vasárnapra az egész világ összes jóakaratú embere meg van hívva, hogy saját szavaival kérje a gonoszság minden megnyilvánulásának a megállítását.           

Nem alsógatyát, felsőgatyát vettünk, hosszúnadrágot.
Igazából – mint azt tegnap megírtam volt – olvasószemüveget készíttetni indultunk kettecskén a Flórián (Üzletközpont Óbudán!) -ba. Eredményes vacakolásunk után indítványoztam, hogy felkeresem a bankautomatát, és pénzt veszek ki belőle. Feleség örömmel vette. Már csak azért is, mert az emeleten közben ő összeesküdött a textilárus nőtárssal. Még utána kiabáltam, hogy nincs szükségem semmilyen újabb nadrágokra (azt se győzöm elnyűni, amennyi otthon van). De alighanem semmit se törődött a véleményemmel, csak ment és alkudozott némán, nem szólt, nem is nézett énrám. S a gatyák fényesen suhogva keringtek, szálltak a magosba. (J. A.) Visszafelé jöttömben már egy farmernadrágot lobogtatott, hogy ebbe kéne belebújni a színfalak mögött. Ettől tartottam magam is. Mire kitalálták, hogy még nagyobb kellene, tehát volnék-e oly szíves, hogy megpróbáljam azt is. Míg elbújtam a kandi pillantások elől a kulisszák mögé, az ellenem összeszövetkezett két nő hozott egy sötétszürke pantallót is, mert „azt tényleg rám szabták”. Azért ezt is meg kellett próbálnom. Már nem nekem való ez a ki-beugrálás a gatyákba a levegőtlen próbafülkékben. Utálom. Kérdezheted, akkor miért csináltam végig? Mert így hamarabb szabadulok – vágnám rá. Végül abban maradtunk, ha itt felvarrnak, ott levágnak belőlük, akkor mintha rám öntötték volna mindkét darabot. („Nem nyafognék, de most már késő.” J. A.)
Eszembe jutott Miklós fiú, akinek az esküvős öltönyét itt vették. Azóta hiányzik egy gomb a mellényéről. Ezt azért szerényen megjegyeztem. A boltos nő azonnal öt mellénygombot ígért gratis. Eladás közben pedig folyton mesélt. Hogy milyenek ezek a szakácsnők, tőlük híznak a férfiak, és hogy nem tudok olyan méretet mondani neki, amit meg nem varrat, amiatt nyugodtan hízhatom még (megígértem), meg hogy most, hogy már megvannak a paramétereim, a továbbiakban látatlanban is képes mindenfélét szállítani nekem a méretemben. Meg hogy én még milyen rendes pali vagyok (a nálam pocsékabbul viselkedőkhöz képest). Volt egy kuncsaftja, akinek olyan háklis pasija volt, aki egyáltalán nem volt hajlandó felkeresni az üzletet. A felesége rohangált a méretekkel, s mesélte el, hogy még hol szorít és hol bő a férjére a gatya. Ötször jött vissza az asszony, mire sikerült pontot tenni a nadrágvásárlásra. (Vajon belefáradt-e a futkosásba, vagy a férje szűnt meg létezni? Ki tudja?) Hazaérve megosztottam feleségemmel abbéli csodálatomat, ahogyan az a nő eladott. Azt hiszem, máshogy nem is lehet, vagy nem érdemes, mert nem kifizetődő.
Azért az OFOTÉRT eladónője is kedves volt. Nagyon tetszett neki, hogy szeretek könyvet olvasni. Elmondta, hogy könyveket olvas ő is, villamoson is, és ha fitymálják, akkor is.  
Összefoglaló a Józs 11-hez. Az északi városok „királyai” is összefogtak az izraeliek ellen, és ugyanúgy beteljesedett sorsuk, mint a délieké. Józsue mind kivégezte őket és az egész népet. Sorolja, hogy kiket, de ez a mi szempontunkból nem látszik fontosnak. A fejezet utolsó mondata: „Az országban végre elcsitult a harc.” Közöm. Tegnap egyórás videót láttam-hallgattam végig az iszlámról. Persze kitekintett egyéb nációkra is. Az ószövetség idején nem okozott feltűnést, ha az ellenséget az utolsó szálig kiirtják. Nem akartak maguk között látni potenciális ellenséget. A fogat fogért, szemet szemért elv ugyan érvényesült, de talán csak saját köreikre vonatkozóan. A mai iszlám tanításáról a fehér ember oly keveset tud. Itt most a látott videóra vagyok kénytelen támaszkodni. Szerinte a Korán felszólítja az igazhitűeket, hogy a naptár megfelelő időszakában a hitetleneket irtsák ki, ha nem kívánnak rendszeresen sarcot fizetni vagy áttérni a mozlim hitre. A fejezet utolsó mondatát nemhiába idéztem. „Az országban végre elcsitult a harc.” Az iszlám nem ilyen. Az ő harcuk akkor csitul el, amikor minden élő ember muzulmán hitre tér. Nem véletlenül hasonlítja a filmszerkesztő Hitlerhez a dzsihádot, amely ugyanúgy (kérlelhetetlen) harc jelentésű, mint a Mein Kampf. Nekem meg Mao Ce-tung jut eszembe, akiről úgy hírlett, hogy egy adódó világháborútól sem riadt volna vissza, hangoztatván, hogy lehet, hogy rámegy a világ lakosságának a harmada, de a maradék kommunista lesz. Ha mondta, ha nem, imperialista kijelentés, a világuralomra törés megfogalmazása. Kívánom tiszta szívből, hogy a mozlimnak se sikerüljön. „Jó nekünk a magyar szabadság is”, idéztem a minap Gárdonyitól, és pláne jó nekünk a Krisztus-követő hit, amely legfőbb értéknek a szeretetet tekinti. Szeretni nem nehezebb, mint nyakazni, csak emberibb, csak szentebb, csak istenibb.